A következő szervezői utam

Több mint két hét telt el az előző beregvidéki utazástól, ezért minden percben vártam a sírköves telefonját, hogy elkészült-e a kutyabőrös nagyanyám, - Ferencziné (Apafhy) Szilágyi Ilona, és nagybátyám, - Ferenczi József közös síremléke, amivel inkább saját fogadalmamnak szerettem volna érvényt szerezni, hogy bármi legyen, elkészíttetem, mivel megígértem magamnak. Ugyanis, siralmas állapotban volt a sírhelyük. Izgultam, mert nem csengetett, és előlegként lekörmöltem 50 ezer forintot a sírkészítőnek. Merthogy nem bírtam cérnával, - felhívtam, de bajomra, éppen nem volt telefon közelben vagy valahol a dolgát végezte. Nem szép dolog, de arra gondoltam, biztosan nem akarja felvenni a telefont, kerül, mert voltak ilyen eseteim. Rögtön rosszra gondoltam, ami viszont nem túlzottan egészséges szokás.

Aztán ezt követően, kimentem a kertbe, miközben meg ő keresett. Ekkor meg én nem voltam vonalban. Végül nekem kellett újra hívnom, és örömmel értesültem, elkészült a sírhely. Közben elnézését kértem, hogy csak a következő héten érkezem a végösszeggel, mivel fontos dolgom akadt, de nem kell izgulnia, mert ha meg nem halok, biztosan ott leszek. Ellenkező esetben meg a feleségem számol majd el a hátralékkal.

Ugyanis az történt, hogy a motorláncom szabályozásra, a motor pedig olajcserére szorult. Éppenséggel, el tudtam volna végezni egyedül, de megfelelő szerszámok hiányában eléggé tökéletlenül, de nem akartam balesett veszélyes megoldást létrehozni magamnak. A Karsai Yamahánál jelentkeztem be, gondoltam ráharapnak azonnal, mivel úgy vettem észre nincs munkájuk, de tévedtem, várni kellet néhány napot. Azonban, amint elkészült a javítás és az olajcsere, másnap reggel, rögtön elindultam Beregszászba, hogy helytálljak az ígéretemnek.

Kifogtam, mert addig taknyoltam ezzel-azzal, hogy csúcsforgalom kellős közepén vágtam neki az útnak, ami eléggé igénybe vette a figyelmemet, hiszen a forgalom nem a beregszászi a 90-es évek végén, de gond nélkül közlekedek: a szabályokat nemcsak ismerem, de be is szoktam tartani. Persze csiszolni való, azért akad, de dolgozom a felmerülő apró hiányosságaim felett. Kezdet jócskán felmelegedni az idő és a motoros védőöltözetben, amint megállsz az útkereszteződésben, zöldjelzésre várva, pillanatok alatt leizzadsz, akár „a kacsa a firidőben”. Ám mi lesz később, ha mostan, reggel kilenc táján ilyen rekkenő a hőség? Úgy látszik a felmelegedés kapcsán javaslatot kellesz benyújtani, hogy a legjobb motoros védőöltözetnek a tangabugyit és hozzá sisaknak, - görögdinnye-héjat fogadják el.

Zökkenőmentesen érek Barabásra, átadom a Kovács Erzsike által rendelt tablót, amit kissé fanyar ízzel vett át, mivel ezer forintot kértem érte kereken, de az apróval nem akartam terhelni. Ugyanis a három Tabló 3250 forintba került. Bár kekeckedhettem volna, mert plusz a házhoz szállítás, stb., de hát nem olyan fajta vagyok. Most igyekezzek meggazdagodni? Pedig nem igaz, hogy megvetem a pénzt, mert mindig van a zsebemben néhány száz forint vagy ezres, mert nem szeretem a váratlan helyzeteket, ha meg kell meghívnom valakit egy kávéra, sörre, stb.-re, esetleg viszonozom hasonlót, akkor ne kerüljek kellemetlen helyzetbe.

Persze ez nem a pénz szeretetéről szól, hanem inkább valami másról. Emlékszem, az 1990-es évek közepe táján, a Vásárosnaményi Művelődési központban a fotókiállításom megnyitása után, a földijeimmel, akik elkísértek, nagy bulit csaptunk, amire Sánta Miklós igazgató azt mondta: „Szegények vagytok és gazdagoknak akartok látszani, ezért csináljátok”. Mivel ezt, mások előtt és nyilvánosan tette, kissé szarul éreztem magamat miatta, de azt hiszem, a meghívott vendégeim is, amit nem tettünk szóvá. Bár, ami igaz, az ilyesmit Magyarországon, a lehető legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül művelik, amit nem másoktól vettem, hanem a saját bőrömön tapasztaltam. Pedig ők maguk, nagyon, túlzottan is nagyon érzékenyek a becsvágyukra, tekintélyükre, létezésükre. Úgy gondolják, ők megtehetik. A felsőbbrendűség, mindig fakad valamiből, de legtöbbször a szegénységből. Erre viszont, én nem akartam kitérni. Mert a Sánta Miklós megjegyzése mögött egy kis felsőbbrendűség, meg még egy pici más is húzódott, de az udvariasság jegyében, hadd ne boncolgassam a dolgot.

Mivel Sánta Miklós szívességet tett nekem: kiállítási lehetőséget biztosított, a rádiót is kihívta, még háromezer forint tiszteletdíjat is fizetett, pofátlanság lett volna vitába szállni a vendéglátómmal a nézetkülönbség és a szűklátókörűsége miatt, lenyeltem, lenyeltük. Pedig a jó közérzetünknek semmi köze nem volt életünk anyagi oldalához. Egyszerűen csak szerettük jól érezni magunkat, ami az összetartozás érzését erősítette bennünk, ami ha egy csapásra nem is elmúlt el, de az oda nem való csiszolatlan megjegyzéstől, kissé megingani látszott. Mondjuk, ha azt állította volna, hogy mert a padlón vagyok, elfogadtam volna, mert lett volna alapja.

Szóval, amire a Barabási Határátkelőhöz értem jókora sor állt előttem, de szerencsémre, a határon egyre lojálisabbak a motorosokhoz.  Na persze, hozzám is, de azért én is javítottam, azaz csiszoltam a helyzetemen keveset. Így soron kívül, hamarabb átkelek és irány először az osztálytársnőmhöz, Ricsei Mariskához, hogy visszaszolgáltassam a másolásra kapott fotókat, aztán folytatjuk a megbeszélést. Mivel a tablót kissé megviselte az utazás, hát a helyreállított másolat példányaiból, ő is kapott egy példányt, amiért pofátlanság lett volna pénzt kérni.  Szeretnénk, legalább is én, meghívni a még élő pedagógusainkat: Egressy Saroltát, Parászka Ágnest, Péter Ellát, Csejka Józsefet. Több pedagógusunk, sajnos már nem él.

Mivel az osztálytalálkozó megszervezését magamra vállaltam, folytatnom kell tovább az osztálytársak és pedagógusok felkutatását. Amint átnéztük a névsorokat, mivel két osztályról van szó, irány Papi, Hetyen, - Ködöböcz Lajos, aztán Harangláb, - Baranyi Dezső, majd Som, - Barkaszi Irén, Szabó Juliska. Az Isten tudja mikor aszfaltozott úton, kátyú kátyún. A fenekem többet van a levegőben, mint az ülésen. Persze, így jobban járja a vérkeringés. Nem ártana a lábaimat a lábtartóhoz kötözni, mivel velük nem tudok kapaszkodni, mint a kezeimmel, nehogy cserbenhagyjuk egymást a motorral.

Az úton rengeteg a kóbor, kis és nagyméretű kavics, ezért erősen kell fogni a kormányt, nehogy kiforduljon a kezemből és ügyesen lavírozni a nagyobbnál nagyobb kátyúk között. Na és persze vigyázni, hogy valamelyik kődarabon, el ne vágódj. Csak nagyon lassan haladok. Ez a rossz út, jobban igénybe veszi az ember idegeit, mint a nagyvárosi csúcsforgalom. Papiba érkezem. Tovább hajtok, mert az itt élő diáktársaim: Csákány Erzsike, Ködöböcz Gyula, sajnos már elhunytak. Jó lett volna elugrani a temetőbe, legalább néhány szál virágot elhelyezni a sírjaikon, ami inkább nem az anyagiakon, hanem az időn múlik, de szeretettel gondolok rájuk. Jó osztálytársaim voltak.

Minél tovább haladok, annál rosszabb az út. A következő helység, Hetyen. Itt lakik a Ködöböcz testvér-pár: Lajcsi és Sándor, csak azt nem tudom hol? De csak Lajost kell kiértesítenem, mert a bátyja előbb végzett egy évvel. Az a szerencse, hogy az emberek, akiktől érdeklődöm, segítőkészek, de még így is csak nagy nehezen, egy eldugott kis regényes mellékutcában, végre megtalálom a házukat. A Lajcsi kis simléderes micisapkában, éppen a házzal szemben lévő kiskertben, a zöld lugas alatt tallózgat, szedeget valamit. Hallani, amint a lábai alatt töredeznek a száraz gallyak, mattat.

Szólok, nem ismer meg a hangom után, a levelek és az ágak majdnem teljesen elzárják kilátást. A kapu zárva, odahívom. Lassan hozzám cammog, kérdem: „Ismerős a bácsi?” „Nem!” – válaszolja, majd mondom a nevemet, erre megismer, kinyitja a kaput, kezet fogunk. Persze, hogy nem, hiszen a hatvan év alatt, mindössze egyszer találkoztunk, akkor is a tíz évvel ezelőtt, az utolsó osztálytalálkozónkon, - 2007-ben, ami elég rég volt. Emlékszem rá, akkor mutatott egy fényképet, amely 1955-ben egészen kora tavasz készülhetett, a fiú kollégium, az Internátus előtt. Meg volt ez a fotó is, de elkallódott. Akkor kértem, hogy készíttessen egy másolatot róla, mivel nem akarta ideadni, hogy egyedül foglakozzam vele. Megígérte, de nem lett belőle semmi.

 

 

Gyorsan elmondom, miért jöttem. Javasolja, menjek be, ne az utcán tárgyaljunk. Nem akarok, mert még sok a tennivalóm és már jóval elmúlt dél, aztán csak engedek a kérésnek, bemegyek. Nem ecsetelem, a két beteg férfi, asszony nélkül eléggé, nagyon is elhagyatottan él. Kissé bele borzadok az élményekbe, amely bent fogad. Mély együttérzésemben, sajnálatomban csak annyit tudok mondani, hogy „Fiuk, nem szabad így élni”. Legszívesebben ott maradnék, legalább egy órára, segíteni nekik. Már az is jót tenne, ha rendesen kiszellőztetnének, a takarításról, mosásról, festésről, meszelésről nem is beszélek. Eközben nem bántam meg, hogy bementem, mert bent a vályogból és téglából készülhetett házban kissé lehűltem. Eközben a találkozóról beszélgetünk.

A Lajos felhozza a figyelmemet, az Ormos István Emléktáblára, s hogy illene megkoszorúznunk. A tábláról, Nyíregyházán, annak idején Szécsi Sándortól hallottam, akinek neve az Ormos Muciéval együtt ott van.

Megígértem, hogy bekapcsoljuk a programba, és ha van javaslata még, szóljon, tartalmasabb lesz a találkozónk. S ha már így állnak a dolgok, készüljön fel néhány szóval a koszorúzásra. Megígérte, hogy szívesen eleget tesz ennek a felkérésnek.  Közben, ezzel-azzal: gyümölccsel, hideg ételekkel próbálnak traktálni. Éhes vagyok, még nem ebédeltem, de mennem kell, mert telik az idő. Finoman elutasítom, mert a gyomrom sem az igazi, ha odahaza vagyok, megszoktam, evés után legkevesebb negyedórára ledűlök, mert elég volt a rohanásból és úgy érzem jót tesz egy kis pihenés.

Az utólag tájékozódom, kérdezősködöm Lajosnál, hogy merre kell tartanom Harangláb felé? Kezet fogunk és már a motorról köszönök el tőlük: „Szervusztok! Vigyázatok Magatokra! Legyetek Jók, ha tudtok!”, és bal kézzel integetve feléjük, elindulok. Újabb rossz út következik. Közben a látottakon, elérzékenyülök. A Frászba is, könnybe lábadnak a szemeim. Nem kellemes az öregség, de jó, hogy legalább nem mások előtt hatódom így meg. Leállok, nem vezethetek ilyen állapotban, falun kívül vagyok, de meg kell állnom, hogy összeszedjem magamat.

Aztán nemsokára elindulok, megkezdődik újra a hőcögés, kirázza a szuszt az emberből ez a rossz út és a motor együttesen. Arra gyanakszom összeesküdtek ellenem. A vesekövemnek és vesecisztámnak, a patkóalakú  epémnek, a gyomor és vastagbél-fekélyemnek, meg amelyekről még nem tudok, csak ez hiányzik, hogy a többi nyavalyáimat ne is említsem.

Mert vannak olyanok is, nem lehetek azért teljesen nyitott könyv, bár magamnak írok, legalább magammal őszinte lehetnék. Igen, akkor még nem is sejtettem, hogy halálos gyomor és nyelőcső rákom van,

Megpróbálok nem gondolni betegségeimre, úgy veszem, - nincsenek és köszönöm, már is jól vagyok! Közben, a kezeimben a csontok az erős rázkódástól, na meg az öregségtől, nincs kikötve, hogy a csontritkulástól, bizony nem is fájdogálnak, hanem sajognak. Hát így állunk: a betegségeim szerződésben vannak egymással, és megegyezésben velem, hogy nem kínozhatnak többen egyidejűleg 3gyszerre, csak külön-külön, egymást váltogatva jelentkezhetnek, nehogy ledöntsenek a lábamról. Később ez a szerződés, akaratom ellenére, egyoldalúan felbomlott.

Aztán rá egy évre 2018. augusztusában, elkapott a gépszíj. Előbb azt gondoltam a veséim, de messze nem az lett, hanem egy utolsó stádiumában lévő gyomor és máj daganat, amely már megtámadta a nyelőcsövet is és olyan vérzést adott, hogy azt gondoltam, Imre kampec. Persze mindezt csak akkor tudtam meg, amikor befektettek a kórházba kivizsgálásra. Na, de ez egy külön történet, amely sok váratlan fordulatot tartalmaz.

Haranglábon egykoron, mint a Járási kereskedelmi ellenőrzési bizottság beosztottja, egy alkalommal az 1980-as évek végén jártam. Persze nem magam és nem a saját kezdeményezésemre, hanem a járási tanács egyik dolgozója kíséretében, a helyi üzletek munkáját ellenőriztük. Az ilyesmit nem az, hogy társadalmi szinten, de munkaköri feladatomként sem szívesen gyakoroltam. Mintahogyan katonának úgy ellenőrnek sem születtem, lehet nem voltak a családunkban ilyen példaképek, de amúgy sem szerettem és szeretek a mások munkájában vájkálni. Pedig óriási rutinom, ráérzésem van a hiányosságok, és a tartalékok feltárásában, a munkafolyamatok ésszerűsítésében. Később a járási tanács elnökhelyettesével komoly nézeteltérésbe kerültünk, mert folyamatosan arról álmodozott, hogy átvegyem a kereskedelmi bizottság vezetését, amihez a legkevesebb kedvesem volt. Ezért megpróbált nyomást gyakorolni rám az újonnan kiutalt igazgatómon keresztül, aki nagy nacionalista hírében állt, de végül kipaterolták a városból, mert feljebb is tudomást szereztek a nem egészen kiváló jellembeli tulajdonságiról. Persze másról is-

 Nagy kő esett le a szívemről, mert komolyan rám tapadt ez a munkácsi féreg. Egy elhamarkodott pillanatban még a kérvényt is benyújtottam, de nem lett belőle semmi, mert néhány idősebb kolléga és kolléganő tiltakoztak az elbocsátásom ellen. Így maradtam, de nem igaz, hogy levontam a következtetéseket és meghúztam magamat. Egyszerűen nem tudtam elviselni azt a sok igazságtalanságot, amit elkövetett a vállalatnál, különösen a magyarok ellen. Így állandóan „lapáton ültem”.

Különösen nem szerettem az ellenőrzést olyan vállalatoknál gyakorolni, ha őslakosság lakta helységekről volt szó, ezt nem csak ma, de akkor is így gondoltam. Az igazság az, hogy az ellenőrzéseket, sem az ellenőrök, sem pedig az ellenőrzöttek, sem a múltban, sem pedig ma, nem tudták és nem tudják intelligensen kezelni. Hogy miből fakad és ez a tény, jobb nem beszélni róla, de ami igaz, a tény végtelenül aggasztó. Persze ezzel távolról sem azt akarom elhitetni, hogy személyesen a legjobb ellenőrzéseket gyakoroltam a múltban. Nem. Erről szó sincs.

Hazudnák, ha azt állítanám, hogy mindig sikerült betartanom ezt a belső igényt. Mert, néha olyan dolgokkal találkoztam a sok, hogy megmozdult a gyomra: kosz, szemét, Anti higiénia, korrupció, az összefonódás, a hatalommal valóvisszaélés, a szakmai barbárság, stb., láttán. Na de, hagyjuk, ne háborgassuk a múltat, mert azért a sok rossz mellett voltak jó oldalai is, de a mai időben ezeket említeni, nem túlzottan tanácsos, mert könnyen a kapitalizmus ellenségévé, - terroristává válhatsz, ami persze nem érdekel, mert a múltban, a kommunizmus ellensége, fasiszta voltam, de a túlélésem érdekében, ennek is meg annak is tolnom kellett és kell a szekerét. Azonban sem besúgó, sem áruló nem voltam. Bár egy alkalommal előfordult, hogy fél igazságot elárultam, a szovjet hadsereg felderítő tisztje voltam. Csak azt nem közöltem tovább, mivel érdekelt, hogyan fogadják, amit mondtam, hogy a légierő felderítője. Hát, így állnak a szénáim az Úr színei előtt. Na de, hajtsunk tovább.

A rossz utak miatt nem nagyon van lehetőségem a nézelődésre, de annyit megállapíthatok, hogy az ukrán kapitalizmus nagyon sok tekintetben, messze elmarad a kommunizmustól, mert az utak, az elhanyagolt földek, és az emberek élhetési feltételei a múltban, azért másak voltak. Pedig az út két oldalán lévő mező és útvédő cserjék, nagyon sok mindent eltakarnak.

Végre Haranglábra érek. Magam sem tudom miért Harangláb és Nagypalád között némi hasonlóságot látok. A várostól lévő távolságok, nem nagyon látszanak rajtuk. Persze figyelmen kívül hagyva a mai élet feltételeit, de az a benyomásom, hogy akkoriban keveset aludhattak itt is és ott is az emberek. Szépek a porták, nagyok és magasak a házak, de múlt kísértéseként hódít a szürke, a hatalmat döngető homlokzat. Nézelődés közben meg-megállok, kérdezősködni, hogy merre találom a volt iskolatársam, Baranyi Dezső házát? Nézegetik az itt esetleg csak elvétve megforduló motort, mindjárt tippelnek, magyarországi, szívesen segítenek, igazítanak útba, mivel itt még nem működik az adatvédelmi törvény, legalább is az emberek között, egymással beszélgetnek, köszönnek a szomszédok.

77 éves korára az emberben, az öregedés ellenére, sok minden javul, ésszerűsödik: a látás, gondolkodás, a tevékenység, de nem így a hallás, hát még ha, bukósisak van a fején és amúgy is kissé az elzsírosodott fülek miatt rosszul vagy félre hallja, amit jóhiszeműen mondanak, de azért nehezen, csak odatalálok, amit és akit keresek.

Beregvidéki szokás szerint, nyitva a kisajtó, a csengőt keresgélem, de nem találom. Lehet, nincs is, mivel azt egy kis barátságosan csaholó eb is ellátja. Ezért veszem a bátorságot, beljebb megyek és tapogatózva kiabálok: „Van itt valaki?”, nehogy azt gondolják, házaló tolvaj. Bár erre nem ismerik ezt a fajta fogalmat, régen a házalóról, a koldus jutott eszébe az embereknek, aki békésen várt a sorára, amíg kijött valaki a házból, hogy ellássa: behívja, megetesse, adjon neki valamit, ritkán tovább küldje. A hangomra egészséges ötven körüli derék férfi lép elébem. Köszönök, fogadja, aztán mondom, kit keresek, amire válaszol, hogy ő az. Mosolyogva leemelem a sisakom és kérdem: „Ismerős a bácsi?” Válaszolja, hogy nem. Akkor mondom, más Baranyi Dezsőt keresek, mert annak ismernie kellene engem. „Akkor az, az apám lesz!” – feleli.

„Az több mint valószínű.” – válaszolom elégedetten, hogy helyben vagyok, és nem kell a hőségben tovább keresgélnem..

Beszédbe elegyedünk az iskolatársam fiával, amit úgy veszek észre, cseppet sem megterhelő egyikünk számára sem. Beljebb tessékelnek, megadom magamat. Így az idő is észrevétlenül és kellemesebben telik. Bemutatkozom és mondom, hogy kit és miért keresek. Közben tudtomra adják, akit keresek, az „a túloldalon van”, úgy értik, - Magyarországon, ami innét pár lépésnyire van, de nyugodjak meg négykor lezárják a határt, ezért rövidesen meg kell érkeznie, mivel már három óra felé jár az idő. Gondoltam, érdemesebb most egy órát várni, mintsem még egyszer vállalni egy ilyen, nem egészen zökkenőmentes utat. Várakozok.

Közben jönnek a gyerekek, az osztálytársam unokái, messziről látszik szívósak, egészségesek, illedelmesek, barátságosan köszönnek maguktól. Nem kell őket noszogatni, hogy köszönjetek már, illedelmesek. Néhány perc múlva belép a meny is és elkezdődik az asztalterítés, a vendéglátás magas fokon, ami van a házban, minden a terítékre kerül, de amivel élek, az egy-két pohár, üdítő. Közben társalgunk, amire Beregvidéken, úgy régen, mint mostanában, mindig akad téma. Mert a beszélgetés, egyfajta tanulási, ismeretszerzési lehetőség az ember számára, na és persze megkönnyebbült, ha elmondhatta, ami a „begyében volt vagy izgatta”.

Rövidesen megérkezik az iskolatársam, a Dezső, aki ugyanúgy, akár a fia, nem ismerte meg a bácsit, ami egyáltalán nem csodálkozom. Hiszen hatvan éve nem találkoztunk egyszer sem. Pedig, amikor a múltban Haranglábon jártam, ami igaz, meglátogathattam volna, de amíg fiatal az ember és erősnek gondolja magát, másképpen jár az esze. Ettől én sem vagyok kivétel. De most örültem, hogy ez a találkozás létrejött. Úgy észleltem, mind a kettőnket kellemesen érintett a találkozás. Örömöm annál inkább magasabbra emelkedett, amikor megtudtam, hogy ő is támogatja a találkozó megszervezését, a legkevesebb, hogy ott lesz és anyagilag támogatja a kiadásokat.

Miután tisztáztuk ezeket a dolgokat, bár szívesen maradtam volna, elbúcsúztam. És ezután, - irány Som, ahol csak sok kérdezősködés után sikerült megtalálnom Szabó Juliska iskolatársamat, akiről mindig azt gondoltam, hogy az osztálytársam és a végén kiderült, hogy az „Á” osztályba járt, én meg a B-be. De esküdni mertem volna, hogy az igazat állítom. Ám, hogy miként jött össze az agyamban ez a társítás, meg nem mondhatója vagyok. Már csak azért sem, mert valahányszor eszembe jutott az osztályunk, őt mindig ott láttam a második padsor jobb oldalán, amint feláll a padból, felelni vagy hátra fordul kérdezni valamit, a puskát átadni. Szóval, értetlenül álltam önmagam előtt. Úgy látszik az öregség, amit sosem tapasztaltam, már csak ilyen.

Persze Haranglábot Beregszásszal, nemcsak a kaszonyi, de egy másik útvonal is összeköti, amely csak annyival jobb, hogy egyenesebb, de ezen ugyanúgy folt hátán folt, csak kevesebb gödör, kátyú teszi változatosabbá az utazást a felújításokat követően.

Rövidesen, miután a szomszédasszonya átszólt, hogy keresik, ott álltam a Szabó Juliska kapujában és vártam, amint megjelenjen törékeny alakjával előttem. Keressem rajta a régi, a fiatalkori vonásait, hogy azon keresztül felismerjem, ami nem került nagy erőfeszítésbe. Juliska, mint sem változott: ugyanolyan vékony, nyílt és őszinte, jámbor tekintetű, mint hajdan. Egyszerűen, nem lehetett őt ezekért és más jó tulajdonságaiért nem szeretni. Mert én szeretettel, kedvesen gondoltam rá mindig. Igaz, nemcsak ő rá, hanem mindegyik iskolatársamra.

Juliskán, a belső értékek látható jelei vannak: a szép tiszta szemek, a gyengéd barátságos mosoly é kisé halk hang, finom ráncok a szemek szélein, stb.. Szerintem ezek felismeréséhez, nem kell pszichológusnak lenni, elég, ha csak tüzetesen odafigyel az ember és rögtön magával ragadnak ezek a belső tulajdonságok.

A forróság még négy után is alig enyhült, miközben Juliskával beszélgettünk, csorgott rólam a verejték, de ahogyan levettem a sisakot, még melegebb lett, mert ekkor már közvetlenül sütötte a nap az ősz fejemet. Juliska panaszkodott az egészségére, ami sajnos látszott is rajta, és próbálta tudtomra adni, hogy nem tud részt venni a találkozón. Amit nem is az, hogy nehezen, de eleinte egyáltalán nem akartam elfogadni. Persze csak magamban, mert nem volt szándékom vele erőszakoskodni, hogy most már csak azért is el kell jönnie a találkozóra. De végül csak ráébredtem, hogy mi a helyes megoldás, ezért beszédtémát változtattam. Közben arra gondoltam, hogyha mostan rábeszélem, hogy betegen eljöjjön a Találkozóra, azzal sem neki, sem a többieknek nem teszek jót, ezért el kell fogadnom az akaratát. Hogy mégis nyitva maradjon a lehetőség, úgy fejeztük be, hogy majd még meglátjuk.

Majd Barkaszi Irénről faggattam, akivel kapcsolatosan közölte, hogy biztosan tudja, hogy ő sem fog eljönni a találkozóra, mivel a korábban, egyiken sem vett részt, ezért felesleges az időpazarlás. Persze nem ezért, de nem kerestem. Nem kerestem, mert már lényeges késében voltam a sírkövessel szemben. Szégyelltem, de még előttem egy 20-25 kilométeres út Beregszászig, és már négy óra múlott. Ezért úgy határoztam, a legközelebbi utam alkalmával, biztosan felkeresem Irénkét.

Alig hagyom el Som környékét, egy könnyű gépkocsi szegődik utánam, és erősen rám tapad. Eleinte azt gondoltam, hogy a helyi hatóság figyeltet, mivel volt már példa rá, hogy huzamos ideig lehallgattak, leskelődtek, utánam. A nagybégányi hegyfarnál elhanyagolt kis erdőrész húzódik, amely kiválóan alkalmas a „fáradtvíz” leeresztésére. Megálltam, hogy eleget tegyek a belső követelményeknek, könnyítsek magamon, meg hogy megszabaduljak az állandó kísérőmtől. Amire mellém hajt és megáll, a vezetője dühösen kiszáll. Arra tippeltem hasonló gondokkal küzd, akárcsak én, de nem, rögtön rám förmed: „Mondja már, mi a rosszsebet imbolyog előttem egész úton? Részeg vagy narkós? Már kóvályog és szédül a fejem magától.” Hirtelen el sem tudtam dönteni, hogy ezt most komolyan mondja vagy viccel? Félhangosan elkuncogom magam, der aztán látom az ábrázatáról, hogy nem egészen tréfás kedvében az illető, ezért válaszolok:

„Akkor én is kérdezhetek valamit Magától?” - bólint, hogy igen. „Na ide figyeljen, nem volt Maga vagy a közeli hozzátartozóinak valamelyike a kommunista párt tagja?”

„De igen. Én is meg az apám is!” – válaszolja a lehető legkomolyabban nyomatékkal.

„Na látja, akkor valahol ott keresse a kérdésre a választ és ne én tőlem várja.” – és otthagytam faképnél és átugrottam az árkot, eltűntem előle a kis cserjésben, mert nem azért álltam meg, hogy eldiskuráljam vele az amúgy is egyre ritkábban jelentkező vágyamat vagy gyerekként összepislantsam magamat.

Persze a szegény kísérőmnek a leghalványabb dunsztjában sem volt, hogy a gödröket, magasabb aszfaltfoltokat, és az aszfaltbordákat a lehetőleg, az embernek a saját biztonsága érdekében, még ha gépkocsiról is van szó, ajánlatos kikerülni. A másik pedig az, hogy nem haladtam kozmikus sebességgel, nyugodtan megelőzhetett volna, ha már annyira nem tetszett a vezetői stílusom, miközben néhányszor hátra intettem, hogy nyugodtan előzhet: látom, rövid időre ki-bekapcsoltam az indexet.

A cserjést, ahol megálltam, fiatal erdő, azt pedig több száz éves lombhullató fák követték a hegyoldalon. Alig léptem át az árkot, mit sem törődvén volt kísérőmmel, elragadtak a gyermekkori emlékek. A háborút követő években, 8-10 éves gyerekként, az anyai nagyanyámmal ide, a hegyoldalra jártunk gallyat lopni, ami egyáltalán nem volt veszélytelen, nem azért mert a kolhozvagyon eltulajdonításának, azaz lopásának számított, amiért könnyen a börtönbe juthatott az egyén, hanem mert a környéken bujkáló határt átlépni készülőkkel találkozhatott, aki félelmében vagy kényszerében, bármit elkövethetett. Kényszerből loptuk a fát, hogy télen meg ne fagyjunk és legyen mivel főzni az anyámnak, ha éppen volt mit. Mert gyakran előfordult, hogy korgó gyomorral feküdtünk le, különösen tavasztól, az első termés megjelenéséig.

Amint „leengedtem a fáradt vizet”, beljebb léptem néhány lépést, hogy néhányat szippantsak a sűrű fiatal erdő friss erejéből. Nagybégány határának ezt a részét „Bödönös”-nek hívták. Az ezt követőt, a hegyalját övezőt pedig, „Lófuttatónak”. Feljebb a domboldalon a Dercsényi tanya és vele szemben a a hosszú fehérre meszelt cselédház állt. A három hegy: a dédai, nagybégányi és a kaszonyi hegyek közöttit pedig, - „Szilas”-ként emlegették.

Emlékszem, a háborút követően, mivel innét nem messze húzták meg a határt, éjjelente úgy sétálgattak erre felé a jobb életre vágyók és nyugat felé igyekvők, köztük nem kevesen a helyi lakosságon bosszú állni vágyók köztörvényes bűnözők, a szovjet csapatokból dezertált katonák és tisztek, ukrán szabadcsapatosok, akik nem egyszer fegyveres összecsapásba is kerültek egymással, a helyi lakossággal, akár kora tavaszi napsütésben fürdőzni vágyó mezei poloskák a fákon.

Mivel a határ őrizete egyre jobban erősödött, vele párhuzamosan egyre sikertelenebbek lettek ezek a határátlépési kísérletek is. A sikertelen határátlépésekre, olykor, csak a téli trágyakihordáskor vagy tavasszal, a kemény fagyok után, amikor elolvadt a hó, akkor derült fény, amikor megindultak a mezei munkálatok. Mert az emberek nem nagyon merészkedtek ki magányosan a határba. Ebben az időben, az orvvadászok sem nagyon merészkedtek a kertvégektől távolabb, aminek következtében úgy elszaporodtak a vadnyulak, hogy bemerészkedtek a házakat övező gyümölcsösökbe és itt kerültek húrokra.

Hátborzongatóak voltak ezek a történetek, amelyek között persze akadtak olyan híresztelések is, amelyeket tudatosan, a lakosok megfélemlítése céljából terjesztettek, hogy visszaszorítsák a határátlépéseket, legalább a helyi lakosság körében, mivel sokan nehezen barátkoztak a szovjetrendszerrel. Már csak azért is, mert nem lehetett tudni kire, mikor, mit fognak rábizonyítani, hogy elhurcolhassák Gulágra, börtönbe.

Ezekre a történetekre, amelyek között ott van az egyik anyai nagybátyám, egyben a keresztapám, - Orosz Béla, családegyesítési sikeres szökése is, de még így is borzasztó visszaemlékezni rájuk. Pedig ezeknek, lassan már, háromnegyed százada, hát még abban az időben átélni azokat. Amikor nem tudod, hogy mikor, és ki dob be éjjel az ablakon egy kézigránátot, vagy enged be egy géppisztolysorozatot, hogy valamilyen őrült nacionalista ki ne végezze a fél falut. Bár akkor háború már véget ért, de a bosszú jogán, a magyaroknak, még sokáig félelemben és rettegésben kellett élniük, mert a háború tovább szedte az ártatlan áldozatait. Így szinte kivétel nélkül mindenki nemcsak rettegésben, de ezen kívül, állandó jelleggel éhínségben és nincstelenségben élt. Persze, volt egy bizonyos rétege a lakosságnak, amely azt is mondhatnám, vígan tengette napjait, de róluk hadd ne szóljak.

Emlékszem, annak idején nagy port kavart, amikor éppen itt, a Bödönösben az egyik tavasszal, rátaláltak egy jól öltözött ruszki bárisnya holttestére, akit persze az értékeitől, okmányaitól, ruházatától megfosztották és az arcát is, a sok veréssel csúnyán eltorzították, nehogy felismerhető legyen. Amint mesélték, a nő valami szökni próbáló magas rangú szovjettiszt lehetett, aki nem tudni milyen céllal, nyugatra igyekezhetett, de tőrbe csalhatták, mert nagyon csúnyán végezte, elszedtek tőle mindent és végül megölték.

 Ezt követően, a belügyi szervek a közeli falvakban, házról-házra jártak és nem nyalókát vagy csokit osztogattak, hanem kérdezősködtek, s ha nem kaptak megfelelő választ, kiosztottak néhány pofont, rúgást, puskatusütést, néhányat be is vittek vallatásra a városba, ahol félholtra verték az illetőt. Szóval, ilyen módszerekkel keresték a tettest vagy a tetteseket, akik nincs kikötve, közülük voltak. A gyanúsításra meg elegendő volt egy sanda tekintet, ferde nézés, bármi, ami alapul szolgálhatott, kételkedésre. Enyhén végig futott rajtam a hideg még ma is, ha ezekre a történetekre gondolok. Ilyen szederjes emlékekkel hagytam el a cserjést, mivel megelégeltem a kellemetlen emlékeket.

Kissé hangúlatlanul ültem motorra és lassan haladva, jobbra-balra tekingetve, keserű szájízzel szemléltem a múltból felidézett Szülőföldemet, a hegyaljában itt-ott búslakodó borházakkal, a Dercsényi tanyával, mellette lévő fehérre meszelt cselédházzal, a lóistállóval, a Ló futtatóval és a hozzá vezető útmentén hol fehéren, hol meg vidám kéken rikító kökényessel és az öreg rezgőnyárfával, amelyek egykoron, gyermekkorom hajnalán, legszebb emlékeim voltak.

Milyen büszkén, az izgalomtól akadozva meséltem az iskolában osztálytársaimnak, hogy a nagyanyám elbeszélése szerint, a hatalmas rezgő nyárfa alatt, állítólag egykoron Petőfi Sándor, a szeretett költőm is megpihent, szunyókált, szalonnát sütött, lehet, hogy itt a közelben dolgozó cselédekkel is elbeszélgetett. Akkorában mindezt, oly mesésnek láttam és hittem, hogy egész életemet, mint egy szép varrottast, átszőtték ezek az igaznak tűnő elbeszélések. Mindez, mostan, a nyári forróságtól és az elhagyottságtól, kopárrá vált. Amint közeledtem az élettelen vasútátjáróhoz, amely mellett régen kis barátságos bakterház állott, mellette pici kis lakóházzal a bakter családja számára, már csak az emlékeimben létezett, most messziről ridegen, pusztán és eseménytelenül fogadott, s ha nem a kötelező megálló, talán meg sem állok, hogy ne sarkalja rossz irányba lelkemet ez a földdel egyenlővé tett kis relikvia, amit mély elégtelen, a torkomat szorongató sóhajom követett.

Mert magam sem tudom miért, gyakran jártam v agy a magány vagy pedig a az ismeretszerzés okán a közeli bakterokat szórakoztatni: beszélgetni, meséiket, elbeszéléseiket hallgatni.

Azonban, amint leálltam, végig néztem gyerekkorom egykori „várromjain” élettelennek, szinte meztelennek és kiégetnek láttam, a tőlem jobbra, a két hegy között elterülő tájat is, - a Szünyét, - az egykori marha legelőt, amely régen, a vakondok túrásaival és zsombékos, pázsitjával, a rajta ágaskodó, nyikorgó gémeskúttal, olyan mesésnek tűnt, akár Arany János Toldi-ja.

Keresték a szemeim, körülötte déltájt hangosan vizet szürcsölő, és farkukkal békésen magukat legyező, heverésző és kérődző csordát, példaképemet, a bikával kérlelhetetlenül szembeszegülő csaholó pulit. Estenként a legelő távoli zugában, amint a leterített gúnyáján, a magányosan furulyázott, a szerelmes juhászbojtár. Keresték a szemeim és a lelkem egyaránt, de sehol nem találták és mindez, fájdalmasan hiányzott. Lehet, mert már utoljára láttam őket.

Igen, hiányzott az ostorát hetvenkedve pattogtató csordás, és a jószágokat itató feleség, aki friss ebéddel igyekezett megnyerni szerelmes éjszakára élete párját. Kotorászni sem kellett emlékeim között, kérés nélkül sorakoztak azok maguktól. de nem tudtam semmivel őket pótolni.

Mint ahogyan azt az élményt sem, amikor gyermek és fiatalkoromban, jó ideig 30-40 éves, vagy talán még annál is öregebb diófák, ritkán elvétve különböző gyümölcsfák szegték közvetlen a kövesút oldalait és szinte akaratlanul vezették az embert és tekintetét a célja felé. Számomra felemelő érzés még ma is visszagondolni erre kimondottan szép már csak az emlékezetemben élénken élő tájra, még akkor is, ha hajdan nem nagyon volt kellemes a hátán gallyal megrakodva vagy a munkától elcsigázva, fáradtan és izzadtan végig vánszorogni, szekerezni rajta, amelytől szebbet akkoriban, de még utána sem nagyon láttam. Mert nekem nem az, hogy szépnek, de a világon a legszebbnek bizonyult. S ha netán láttam is szebbet, életem zaklatott és hányatott pillanataiban, megnyugvást és felüdülést, csak ennek a tájnak felidézésétől kaptam. Mert ha gondolatban végig mentem rajta, ott láttam azokat a jóravaló és derék nagybégányi embereket is, akiket a sors révén sikerült megismernem, megtapasztalnom jóságos, szép és igazi oldalukról, amint törékeny hajómat, az élet hányatott tengerén, igyekeztek nemes célok felé terelni és így példaképeimé váltak. Mert nem tolvajok, félrevezetők, mesterkedők és galád csalók, hanem jóakaró igazi emberek voltak, akik a háború után, ugyancsak különösen nagy hiánynak számítottak a faluban.

Mert amit most látok, ezen a tájon, a két hegy: a dédai és bégányi között, a sertésfarmot, amelyet még a helyi, az „Út a kommunizmushoz” kolhoz vezetősége ide biggyesztett a nyolcvanas évek idején, megbontva ezzel a természet és a táj teljes harmóniáját, az igazán meglepett.

Nem tudni közben, hogy ezzel az amerikaiaktól való lemaradást szerették volna behozni, vagy a kommunizmus haladását szerették volna magasztalni, a nélkül, hogy a falu népét megkérdeztek volna, mit is szólnak a nagy nagyszabású tervhez? Hasonló módon kerültek megépítésre közvetlen falú közelében a tehénfarm és lóistálló is, ami nemcsak a vezetés, az ipari összpontosítás alapfogalmának a hiányáról, de a természetvédelem legalapvetőbb fogalmáról is tanúskodott. Igaz, ez a szétszórtság az ellenőrzés ellazulását is eredményezte, amivel így a vezetés ujjaira, nehezebben lehetett odafigyelni.

Bár a kolhoz felbomlásával ezek az épületek mindegyike ma teljesen üresen vagy éppen-hogy alig kihasználva, ásítoznak jobbnál jobb befektetőkre várva, a többi kihasználatlan ingatlannal együtt, közöttük a magtár és az irodai épületek. Sajnos, a falu vezetősége és társadalma egyelőre nem tud mit kezdeni ezzel a bonyolultnak tűnő feladattal, amelyet azért, mondjuk meg az igazat, az idő vasfoga lassan eszeget. A nagypénzű emberek, a bizonytalan ukrán gazdaság-politikai helyzetek miatt, messze elkerülik a tájat. Mindössze, amint lehet hallani, csak a nehéz anyagi helyzetbe került parcella tulajdonosok igyekeznek, zsebszerződéses alapon, a földeken, potomáron túladni. Az idegen vásárlók pedig a föld eladást és vásárlást lehetővé tévő törvényekre várnak, hogy a busás hasznot végre bezsebelhessék.

Mondjuk az meg, ahogyan elbántak a Dercsényi tanyával, a hozzátartozó cselédházzal, nem az hogy egyenesen bántott, hanem a tehetetlenség érzését sugallta, mivel az ember nem tudott mit kezdeni az értelmetlenségét vesztő romboló erőkkel, amely láthatatlanul működve, inkább a zűrzavart fokozza, mint sem rendet és haladást erőltetné. Bele borzong az ember bőre, mert olyanok ezek az erők, mint a semmi, belemarkolsz és szétfolyik az ujjaid között, csak a büdös szaga marad, hogy elvegye mindentől a még tenni akarók utolsó kedvedet.

Végül egy mély sóhajjal átszeltem a vasúti síneket, de sínek, a faluvége és az autóút által bezárt háromszögben nem láttam a hajdani disznólegelőt az útszéli a Lapossal, - a kákával, sással benőtt nagyvályogvető-gödörből kialakult közel félhektárnyi kis tavacskát és rajta valamint körülötte tanyázó madarak: vadkacsák, kibicek, gólyák élettel teli zsibongó hadát. Amint egy-egy csintalan gyermekfüttyre, egymás ellen emelkednek a levegőbe, aztán írnak egy nagy kört a levegőben, majd a veszély múltával, megnyugodva, szépen visszatérnek a vízre. Képzeletemben látom még ma is, amint hajdan napnyugtakor, éjjel és kora hajnal, itt oltották szomjukat azok a vadak is, amelyek a környéken tanyáztak, mivel a közelben más lehetőség nem állt rendelkezésre csak tavasszal, amikor a hegyekről leolvadt hólé a vasúti sínek, mivel magasabban futottak, megálljt parancsoltak a hírtelen lerohanó víznek.

Más közösségi haszna is volt, az itt-ott méter mélységet ritkán meghaladó Laposnak. Hóolvadás után, de még a Húsvéti ünnepek előtt, a tél folyamán frissen szőtt vásznat, itt mosták, sulykolták, öblögették az asszonyok fehérítés, azaz kifőzés után. Húsvét Nagypéntekjén a környék gyerkőcei, idejártak vadkacsatojást szedni. Ám a Fáma sosem árulta el, hogy hány tojás is volt ilyenkor az, amennyit a gyerekek titokban otthonról magukkal hoztak, hogy eldicsekedjenek vele majd a többieknek, hogy ott találták a káka vagy a sás között, hogy ezzel is nagyobb tevékenységre sarkalják a többieket.

Ősszel pedig a kévékbe kötött kendert áztatták itt, majd szétteregetve szárítgatták a napon és végül úgy szállították haza, hogy majd tovább folytassák a velük kapcsolatos műveleteket. Tudom, persze egyet értek, mindez ma már a múlté és az idő halad. Hol van már a kendertörés, gerebenezés, fonás, szövés, gatya, ing, lepedő, zsákvarrás és szappanfőzés? Mindezt, ma már a boltban veszik. Igen, de akkor ezek az anyagok nem okoztak allergiát, a mostaniaktól meg szenved a társadalom és egyre jobban.

Mindettől függetlenül, nemcsak környék és a természet vízben való elszegényedését látom, hanem az otthonukat örökre elvesztő békákat, siklókat, gőtéket, csíkokat, kárászokat, piros szárnyú keszegeket, pinarágókat, sügéreket is, amelyekkel a környék gyerekeinek, annak idején, itt a Laposon sikerült először életükben megismerkedni és megszeretni őket, rajtuk keresztül az élő életet. Mi több, ezen a lavórnál nem sokkal nagyobb kis tó közelében, a Lapos szomszédságában élő gyerekek és felnőttek, a közeli legelőről ezerszám idesereglő böglyök őrjítő csípései ellenére, itt találták meg nyári szórakozási lehetőségeiket. Szabadidejükben, itt pihentek: kártyáztak, fociztak, kergetőztek, horgásztak, tanultak meg kutyamódra úszni, kákából, sásból játékokat kötni és fonni. Ha rendesen belegondolunk, a tavat nem felszámolni, hanem inkább bővíteni kellett volna, már csak azért is, mert a falu nyári szabadidős pihenési lehetőségben, bizony igen szegény. Persze szem előtt tartották azt, de nem a helybéliek igényét, hanem a ki-kiruccanni vágyó vezetőkét. Akiknek a Vízháton, egy eldugott helyen, ahol nem láthatta a munkakerülő vezetőket az idegen szem, ott kedveskedtek nekik és építettek mesterséges tavat, ponttyal, harcsával telepítve, ahová a hasonló szőrű feletteseket is be tudták, cserkészni.

  Viszont az ők szórakozási lehetőségeikkel nem élhettek a mezőről hazatérő fiatalok és idősek, akik fürdés közben egykoron, incselkedve mártogatták egymást és huncutul visongó párjaikat, a Lapos friss vízében. Mindez mára, talán az emberek emlékezetében sem él már, mert felszámolta a kapzsi, telhetetlen gazdálkodás. Mostan bármerre néztem, ennek csak a sivár nyomait láttam. Zavarták a falu múlt vezetőit, nemcsak ezek a dolgok, de még olyanok is, mint a mezővédő erdősávok, a kóbor vadkörte-fák, tölgyek, csipkebogyó bokrok, amelynek árnyéka alatt enyhülésre találtak a mezőn dolgozó emberek. Hát igen, ilyen képek fogadtak a faluhoz közeledve, de közelebb érve sem éreztem magamat sokkal jobban, különösen, amikor az újgazdagok által épített ízléstelen kivitelezésű házaikhoz értem. Nem szerettem az annak idején a 10x10-eseket sem, mert korlátolva voltak méreteikben és végleges, azaz külső megvalósításukban, de ezek a maiak, giccses külsejükkel inkább taszítanak, mint sem elismerésre törekednének. Mutasd meg a házad és megmondom, hogy kivagy?  Olyan mélyen tükrözi az emberi jellemet, hogy pszichológushoz sem kell menni senkinek a megfejtésért. Ezért, ha a KRESZ szabályok engedték volna legszívesebben rátapostam volna a gázra, hogy gyorsabban elhagyhassam a falu eme részét, de bánatos szívvel a szabályokat betartva lassú haladásra voltam ítélve.

Így nem csoda, ha jó háromnegyed órába telt, amire Beregszászba a sírásóhoz értem. Józsi, - a sírköves, a temetőszélen lakott és alig akart beengedni, mivel enyhe ittas állapotban találtam, az amit, ha fáradt az ember, a nagy melegben, akár egy sör is kiválthat. Végül megkérdeztem, hogy igazából mondja-e, amit mond, mert akkor szívesen veszem és lezártnak tekintem az üzleti kapcsolatunkat, ráadásul meg is köszönném, hogy ilyen nagyvonalú.

Aztán: „Ja, te vagy az Imre, pénzt hoztál? Akkor, miért nem így mondod?” – és mindjárt nyájasan kitárta a kiskaput, erős pocakját előre tolta, apró kerek és álmos szemeit törölgetve ásítozott, végül beengedett. Ami igaz, a kemény pocakhoz, kemény jellem is társult. Mert a nélkül, nem nagyon lehet érvényesülni a mai világban, különösen Beregszászban. A feszültséget meg, ki mivel tudja, mindig valamivel oldani kell. Aztán lekörmöltem a maradék 110 ezer forint hátralékomat és hívtam menjünk, adja át a munkát.

„Eredj, - mutatott enyhe önteltséggel a sírhely irányába, miután számolatlanul zsebre vágta a tizenegy darab tízest, - tudod, hol van?! Biztosan fog addig tartani, mint az előző” – nyugtatott meg és már kattant belülről a zárban a kulcs, otthagyott, mint eb a sz…t. Gondolta, és nem alaptalanul, „Nem fogok neked 110 ezer forinttal a zsebemben a temetőben sétálni, amikor tele van kisebbségiekkel és idegenekkel a temető.”

Beregszászban könnyű dolguk van a migránsoknak, mert nem nagyon lehet őket megkülönböztetni sem az egyik a kisebbségiektől, sem pedig a másiktól, meg a többitől sem. A másik, az Unió korából megszokott dél-keleti köztársaságokból származottaktól sem, mert ha jó megfigyeli az ember, előfordulnak itten a világ minden részéről, de nem hiszem, hogy törődne velük bárki a vidéken. Ezért, mint a Józsi példája is mutatja, nem alaptalan a helybéliek aggodalma és a félelme, olykor még az ismerősöktől is, mert ma már senki sem tudja, kiben, mi lakik? Amivel, ha csinálsz egy kört a városban, nem lehet, nem egyet érteni, mivel lépten-nyomon idegenekbe botlasz.

Ne kellett sokat keresgélnem a sírhelyet, a közvetlen a főbejárat jobb oldalán található, ha az anyám sírját mentem meglátogatni, mindig a nagyanyámé előtt mentem el és szomorúan szemléltem, hogy az örökösök, milyen áldatlan állapotban tartják. Kellemetlen volt a számomra, ezért megfogadtam, az első lehetőség alkalmával, rendbe hozatom. Megnyugodhattam, segített a Jóisten, rendbe tudtam hozatni az anyám, az anyai és az apai nagyanyám sírjait. Kellemes érzés hatolta át a szívemet, hogy eleget tudtam tenni fogadalmaimnak, amivel nem bűnbocsánatot akartam nyerni vagy adóságot törleszteni, hogy mulasztottam velük szemben: szeretni, gondoskodni, meg e félék. Nem. Nem hiszem, hogy tőlem, a Jóistenen kívül, bárki is úgy szerette volna őket, mint én. Igaz, az anyámért, az apámért, az apai nagyanyámért, nem rajongtam, de ők sem voltak velem másképp. Gondolom én. Természetesen ez nem lehet oka annak, hogy nem szerettem őket. Ám az anyai nagyanyámat, imádtam. Mert az emberi jóság igazi példaképét benne, na és persze az anyámban láttam és tapasztaltam.

De ezektől a gondolatoktól függetlenül, amint a sírhoz értem, futtában elmondtam egy imát, mert már többre nem nagyon futotta az időmből. Sietnem kellett, mert este hétóra felé járt az idő és még nem volt szállásom. Nem aludhattam a bokor alatt, ezért igyekeznem kellett fedél alá kerülni. Megint a régi szállásadómhoz, Ritához futottam a Sevcsenkó utcán, Beregszászban, csak hasztalan. Nem maradt más hátra, mint a benei volt szomszédunk. Kissé pironkodva és bűntudattal érkeztem, de nem üres kézzel. Azonban ezek nélkül is befogadtak volna. Így náluk vacsoráztam és éjszakáztam újból. Pedig, ha leteszem valakinél a motort a faluban, nyugodtan éjszakázhattam volna az egerek között, a hétvégi házunkban, a Kétágúban, a nem egészen friss ágyneműben, egyedül. Nem érzem magamat magányosnak, de szerettem és szeretek az emberek között lenni. Ezért nem bántam meg, a döntésemet.

Persze a családnak szánt ajándékom, inkább jelképes: doboz közepesnél drágább csoki, négy doboz sör, és néhány apróság, mintsem a szállás igazi értékének fedezése, ami azért történt, mert úgy láttam a fürdőszobájuk felújításra szorult, igazából leginkább a fürdőkád, és mivel nekünk odahaza egy teljesen új immár második éve kihasználatlanul hevert, úgy gondoltam, hogy felajánlom nekik teljesen díjmentesen. Persze a szállítás megszervezését és költségeit nem vállaltam, mivel a kád értéke amúgy is többszöröse a szállásdíjnak. Az ajánlatot elfogadták, csak arra kértem őket, hogy ha a kádért jönnek, érkezésüket legalább egy-két nappal előre közöljék, mivel motorozom és feleségemnek is akadhatnak tennivalói, ezért nehogy úgy történjen, hogy az érkezésük pillanatára, senki sem lesz odahaza, ami kellemetlen lenne, mindannyiunk számára, de különösen nekünk. Így, mivel nem volt senkinek semmilyen kifogása, ellenvetése, maradtam éjszakára, a már megszokott szobában.

Az estét vacsora után megint hosszasan a késő éjszakába nyúló beszélgetéssel töltöttük, amelyhez csatlakozott a házigazda családjának többi tagjai is. Éjfél járt az idő, amikor elnézést kértem, mert már kezdtek a szemeim leragadni, elmentem lefeküdni, de amint észrevettem az Ibike meg az én ritmusom egy kicsit összevágnak, mert amikorra felkeltem, ő már az ebédlőben a kávéfőzéssel foglalatoskodott. Aztán közösen, beszélgetve megkávéztunk, majd elindultam mosakodni és nemsokára megreggeliztünk, és ami azt illeti elég hamar, félnyolc körül elindultam Munkácsra, hogy megpróbáljam a hibámat helyrehozni, azaz megkeresni két osztálytársamat: a Dergács Jutkát és a Varga Veronikát, akiket az elmúlt alkalomkor sietségemben, vagy valamilyen megmagyarázhatatlan okok miatt, kifelejtettem a keresettek névsorából. Istenem! Hogy elhülyül az ember, mire megöregszik! Amit ráadásul még magunknak sem merünk bevallani. Hát még másoknak?!

                   Mivel ismerős voltam Munkácson, ezért első utam a Városi Nyilvántartási osztályra vezetett, ahol szomorúan értesültem, hogy ezt a funkciót két hete átvette tőlük a Városi Önkormányzat és ezen túl ebben a kérdésben, hozzájuk kell fordulni. Persze annyiban segítettek, hogy hozzávetőlegesen elég pontosan elmondták, hogyan közelíthettem meg az önkormányzati irodát, de még így is két közlekedő gépkocsivezetőtől kellett megkérdenem, amire sikerült megközelítenem a keresett irodát, a máskülönben az általam ismert épületet, a Rátusát.

                   Motorral mindössze 300 méterre tudtam megközelíteni az önkormányzat épületét, mert le volt zárva sorompóval és a közeli parkoló meg az önkormányzathoz, azaz szolgálatinak bizonyult. Azonban a segítségemre lett, hogy közvetlen mellette, hozzá kisebb parkoló társult. Így leállíthattam és meghatározatlan időre ráhagyhattam a motort, az egyik éppen ott tanyázó taxisra. Ami csatos táskákkal elég „pőtyölgős” megoldásnak, tekinthető. A táskákban nincsenek nagy értékek, de nekem 15-20 ezer forint is komoly érvágást jelent. Mert az egyik oldaltáskában a „mozgókonyhám”, a másikban pedig a műszaki felszerelés és a főzéshez, fogyasztáshoz szükséges kellékek.

                    Aztán némi ingadozás után, gyakran hátra, azaz a motorra tekintgetve elindultam az önkormányzat irányába, ahol megint csak időbekerült, amire tisztáztam ki is az a személy, aki illetékes a kérdésben és hol az a szoba, ahol foglalkozni fognak velem.

                     De akár Magyarországon, itt is az adatvédelemre hivatkozva megpróbáltak elutasítani. Amire megkérdeztem, mivel nem ismertem a törvényt, hogy mennyire lehet emberinek nevezni magát a törvényt és a kérésemhez való hatósági hozzáállást, mivel az általam keresett személyeket nem robbantási céllal, hanem egy osztálytalálkozó ürügyén keresem. Amire megpróbáltak képletesen segíteni. Bemondtam a neveket, majd előttem betáplálták azokat a számítógépbe, majd megmutatták az eredményt, ami több próbálkozás után is egyenlő volt a semmivel. Aztán széttárt karokkal sajnálatot színlelve, csalódottan elengedtek.  Ami igaz, az eredménynek hittem is meg nem is, mivel nekem is van számítógépem, és tudtommal a Kereső programnak, működnie kellett volna a vezeték és keresztnév betáplálása esetén.

                   Annyival mégis ki kell egészítenem, hogy az egyik kedves szőke hölgy azért komolyan megpróbált segíteni, mert felhívta az Anyakönyvi Hivatalt, ahol az egyik ismerősénél próbált a számomra némi ismeretséget szerezni. Így elindultam az Anyakönyvi Hivatalt keresni, amelyet akárcsak a Nyilvántartási hivatalt, szintén az utcafronttól beljebb lévő ingatlan eldugott részében találtam meg. Egy kellemes fiatal hölgy fogadott, ám ő ugyanazzal a ténnyel szembesített, amivel az önkormányzati irodában találkoztam. Az apai név hiányában a gép nem teljesítette az eredményes keresést, de megígérte, amennyiben jelentkezek a keresett személyek apai neveivel, úgy eredményes lesz. Sajnos viszont ezekkel az adatokkal nem rendelkeztem.

                     Ezért fel kellett adnom a további keresést, mivel akkor más ötlet hirtelen nem jött az eszembe. Ami igaz el is fáradtam jócskán és az szeptember 16-ra kitűzött határidő és vészesen közeledett. Majd csak később jutott az eszembe, hogy meg kellett volna próbálnom az egyházaknál vagy a magyar iskolákban a gyerekek segítséget kérni, akik igen tevékenyen kapcsolódnak egy-egy ilyen feladatba. Végül úgy határoztam, Kárpátalján jövőre folytatom a hiányzó diáktársaim felkutatását, amennyiben ehhez a Jóisten is hozzájárul, azaz az egészségem is megengedi, mert időt és pénzt nem fogom sajnálni. Így sajnos, pontot kellett tennem a kutatásaim végére, és ami azt illeti, ezzel, elég kedvetlenül, vágtam neki a Munkács-Beregszász-i útnak. Elkedvetlenített a sikertelenség, de remény, hogy többségében sikerült kiértesítenem a diáktársaimat, megnyugtatott. Igaz a tanárok értesítése még hátra maradt. Ezért, amint elhagytam Munkácsot, „ráléptem a gázpedálra”.

                    Amikor a guti kanyarhoz értem, az árusok már messziről felismertek, integettek, hogy álljak meg gombát vásárolni, amit meg is tettem volna, ha nem a vámosokkal való rossz tapasztalataim.

                    Arra pedig csak most gondoltam, hogy magam is elkészíthettem volna egy finom gomba pörköltet, hiszen ehhez minden lehetőségem kéznél volt.

                     Bár nagyon jó lett volna egy-két kiló szepegomba odahaza is, ám a nyugalmam érdekében lemondtam róla. Abban hinni, hogy átcsúszik, amikor rendszeresen tüzetesen átnéznek butaság lett volna, magyarázkodni, amit soha nem szerettem. Ha meg előre bevallom, ihatok utána hideg vizet. Így csak visszaintegettem az árusoknak és tovább hajtottam. Amúgy is még sok a dolgom, nem időzhettem feleslegesen, ráadásul a gyomrom is követelőzni kezdett, ami ritka esett. Élnem kellett a lehetőség kihasználásával, hogy máskor is jelentkezzen ez a kellemes éhségérzet. Az utolsó időben elég gyatrán működik a gyomrom, ezért a jó étvágyam megőrzése érdekében, oda kellett figyelnem.

Jánosiban, a központban lévő étteremnél, már meg sem állok. Pedig fiatal koromban, amikor még a Beregszászi Szavcsur házaspár dolgozott büfében mikor volt ez? az 1950-es évek végén olyan kirántott szeleteket készített itt az egyik Bobják nevezetű szakácsnő a konyhában, hogy délutánonként, szabad és ünnepnaponként a beregszásziak kijártak ide a nyári kertbe rendszeresen  szórakozni.) Szóval most is megcsorran  a nyál a számban.

Rég volt, igaz sem volt gondolatokkal, tovább hajtok Csap irányába a Helikon étteremhez, a korábbi tapasztalatommal a zsebemben, legalább eszem egy jó vitamin salátát, de ha jó belegondolok, 100 százalékosan az sincs az ínyemre, mivel sajnálják rá az olajt, ami nélkül nem igazi egy saláta.

 Mondhat nekem bárki, amit akar, de valamit azért ennem kell, így „molnár tyúkjaként” egyezséget kötök magammal. Ellenkező esetben, haza kellene hajtanom ebédre, ami drága mulatság lenne. Na meg, ha bevallja az ember, azért odahaza sem mindig 100 százalékra sikerül az ételkészítés. Hadd huncutkodjak egy kicsit, (magyarul az ételcsinálás).

Aztán csak megebédelek a Helikonban. Nem részletezem, de nem tudom, miért készítik itten a Jókai bablevest? Amikor korábban Beregvidéken, tudtommal nem is ismerték ezt az eledelt. Mert ha a magyarországi vendégek kedvéért, emelem kalapom, de ha szakácstudásuk fitogtatása miatt, úgy elítélem, mert ezt az eledelt otthonában, amint átlépem a határt, jobban készítik. Amivel azt akarom mondani, hogy olyan eledelt kell készíteni, ami helyben őshonos: habart paszulyt, káposztás paszulyt, krumplilevest, húslevest, érett friss húsból és nem húsleveskockából és leteszem a garast, ha kiváló lesz a konyha, kiváló lesz a vendéglátogatás is.

 Felszolgálni pedig csakis friss ételt, nem pedig másnapost, fagyasztottat, mikróban utómelegített érdemes, amivel gyakran az éttermek próbálkoznak.

És a húslevesekkel kapcsolatosan jó lenne, ha az éttermek szakácsai tartanák magukat az anyám tanácsaihoz: baromfileveshez vékony metélt, esetleg még csigatészta, disznóhús leveshez: kockatészta, marhahúsleveshez: eperlevél dukál. Persze a metéltet fel lehet cserélni csigatésztával, de más csere nem állja a helyét. Ezt később, jó volt tapasztalni Mezőkaszonyban a Kulacs étteremben, ahol művészi szinten főzik a baromfihúsból a levest, ami akár a vendéglő különlegessége is lehetne, ha foglalkoznának vele. Hát némileg, kisebb ebédutáni pihenés után, hasonló gondolatokkal indultam a további teendőim felé.

                     Már Beregszász külvárosában, Ardóban járok, amikor két Beregszászban élő: Bagu Imre és Fekete Géza osztálytársammal kapcsolatosan jut eszembe, hogy tulajdonképpen, a szalmában egy tűt fogok keresni, ha nem változtatok a módszeremen. Ezért megállok egy régi barátunknál, Lőrinc Jánosnál, akinek családjával, sokat buliztunk hajdan, hogy ha tud, adjon egy régi telefonkönyvet, hogy a két osztálytársam nevére és címére rábukkanhassak. Barátságosan üdvözöljük Jánival egymást. Mint régi cimborát, János tele mosollyal rögtön beljebb tessékel. Közben két irányba jönnek a megszokott kérdések: hogy vagytok és Ti, rá a válaszok: köszönjük jól, majd mondom, mi járatban vagyok, osztálytalálkozót szeretnék összehozni, amennyiben lehetséges és mire lenne szűkségem. „Már itt sem vagyok! Az egyik lábam itt, a másik meg ott.” – mondja, ami azt jelenti, elment keresni és két perc sem telik bele a kért telefonkönyvet már az orrom előtt tartja és kérdi: Erre gondoltál? – és szemeivel a barna könyvre mutat, amit elveszek tőle és két nevet keresve, gyorsan lapozgatok benne.

Közben beszélgetünk, Jani tesz-vesz, ügyesen teríti az asztalt, vendégelni szándékszik és újságolja, hogy a felesége, aki egykori munkatársam, odavan Magyarban. Közben rátalálok a Fekete Géza nevére, akiről azt gondoltam társasházban lakik valahol a külvárosban, de mint kiderült, óriásit tévedetem, mert a város egyik csendes és nyugodt zugában van bejegyezve a lakhelye, ami persze lehet tévedés is, ami a régi időben elég kizártnak mondható. A másik osztálytársamat, mert őt már egy alkalommal kerestem, a lakhelyét megtaláltam, de őt nem, mert hosszasan nem tartózkodott a lakásban, hanem a lányánál, akit viszont nem tudtam, hol lakik és nem tudtam a nyomára bukkanni. Ezért már nem is keresem, mert arra számítok, Géza helyben van, és hátha majd segít.

Amire befejeztem a keresgélést, János megterített, és hellyel kínál. Egyedül van odahaza, a felesége a lányukkal Kelet-Magyarország valamelyik falujában, ott vettek ingatlant. Ez most igen divatos és az egyik legbiztonságosabb befektetési megoldás, - menekülés az ukrajnai siralomházból.

Jani tőlem jóval fiatalabb, akár tíz évvel is, középtermetű, pirospozsgás, lelki, testi és szellemi állapota kitűnő, azon kívül, hogy jó néhány éve átvészelt egy komoly strókot, aminek szomorú következményeit békésen viseli. Közben panaszkodik, hogy szégyelli, Magyarországon született, és immár másodszor utasítják el az állampolgársági kérelmét. Nyugtatom. Mit is tehetnék? Nekem is „megtörölték az orromat” az okmányaim honosítása közben, nem is akárhogy. Olyan gyorsan hamisítót csináltak belőlem, hogy még a szemem is fennakadt. Nem akarok kitérni a dologra, de gátlástalan eset és olyan, hogy megmozdul az ember gyomra. Amiből csak egyet vontam le magamnak, ha teheted, kerüld a hatóságot és annak embereit! Mert az Egyesült Államokban idevágó elemzésekre, nem akarok kitérni, mert nem szokásom belepiszkolni abba a tányérba, amiből eszem. Ez nagyon szomorú álláspont, de legalább nem csalódik az ember, amit korral egyre nehezebben dolgoz fel és visel az ember, amire a hatóságok emberei sz….k egy nagyot.  

Aztán mielőtt még jobban belemerült volna a vendégfogadás teendőibe megköszöntem János barátomnak a szívességét és bánatára, szedtem a sátorfámat és elindultam kifelé. Így szegénynek, nem maradt lehetősége, még a lelkét sem kiöntenie. Aztán egy baráti kézfogással, öleléssel elbúcsúztunk. Pedig, mint régi és kiváló cimborával, szívesen eltöltöttem volna néhány órát, hogy felelevenítsünk néhány igazán kellemes közös emléket.

Fekete Géza a város végén lakik, nem kellett sokat keresgélni, kérdezősködni, jól ismerem a környéket. Ebben az utcában lakott az egyik régi ismerősöm, ha lehet mondani ilyet távoli barátom, a helyi Levéltár igazgatója, - Pobrászki Lajos. Egyszóval, vígan egy-kettőre oda találok. Beállok a kapu elé, csengetek, leveszem a bukósisakot, jön a Géza és rögtön kérdem: „Ismerős a bácsi?” Feleli: „Igen!”. Nem akartam hinni a fülemnek, mondom magamban: „Biztosan rosszul hallok!” Kérdem újra, amire a válasz még határozottabb: „Igen!” és már nyílik, a kisajtó jön ki elébem a Géza, aki nemcsak osztálytárs, de régi barát, kolléga, volt szakszervezeti elnököm is egyben. Egybe véve az egészet, az egyik Legfaszább Gyerek, akit valaha is ismertem. Nem tudom, a hátam mögött, neki, hogy és s mint, velem kapcsolatosan, de velem szemben mindig rendes és egyenes maradt.

Szóhoz sem hagy jutni, behív, nem enged egy cseppet sem az elképzeléséből. Bent levetem a dzsekimet, mert rám izzadt minden, legalább szelőzök egy kicsit. A felesége Anikó, szintén korábbról nagyon jó ismerős, az egészségi állapota ellenére pillanatok alatt, hidegtálat, salátát teremt az asztalra. Szabadkozom, most ebédeltem, de nem hagynak nyugton, egyek-vegyek. Teljesítem, nehogy azt gondolják szégyenlősködöm vagy a korom által elutasító magatartású lettem.

Beszélgetünk a Gézával, tíz éve nem láttuk egymást. A téma, a lehető leggazdagabb. Persze önzően, először az enyém a szó, a találkozóval kapcsolatosan, majd sorjában, szép lassan, minden a terítékre kerül. Még az is, hogy nem restelli bevallani, hogy régi pártemberként a templomba jár, de az ezzel kapcsolatos tapasztalatait, véleményét, az illem kedvéért, nem ismertetném. Mivel teljesen közel áll az enyémhez. Ót nem, de engem, akár a pezsgős üvegből a dugót, úgy rúgtak ki az egyházból. Amikor segítségért fordultam hozzájuk. Alig találtam meg a kijáratot. Mindössze azért, mert zsidónak néztek.

Jó ideig, hosszasan beszélgettünk Gézával, amire megkértem segítsen felkutatni a Bagu Imre barátunkat, de amint észrevettem, kb. ő is azon a szinten ismerte a tartózkodási helyét, akár csak én. Mindezek ellenére, nekivágtunk a keresésének és persze gyalogosan, előbb az autóbusz-állomásnál érdeklődtünk, majd az Új-negyedben, közben áttértünk a túl oldalra, hogy megigyunk valami frissítőt, amivel enyhíteni tudnánk a hőségérzetünkön. Amint leülünk a közeli bárban, a Géza felismeri az Imre menyét, akitől megtudtuk, hogy ilyenkor nyáron a garázsban lakik, ott keressük. Kérdezzük, hogy az merre található és magyarázza, de vagy én voltam hülye, vagy a hölgy enyhén eltájolódott, mert egy kukkot, annyit nem értettem belőle, de azt hiszem, nem voltam egyedül a ténnyel, mert Géza is úgy nézett rám, bocsánat a kifejezésért, akár a szopós nyúl az ÁBC-és könyvre. Erre mondom a Gézának, hogy Komám ne én rám néz, hanem a szépasszonyt vedd vallattatás alá, mert így most állunk, akár az egyik kisebbségi, a felezett tej előtt.

Valamennyire ismertem Beregszásznak ezt vidékét, csak nem annyira jól, hogy a lehető legkisebb gond nélkül tájékozódjak itt, de azért elindultunk a Gézával, hogy megkeressük a Bagu Imrét. Már az Bentlakásos-iskola táján kóboroltunk, közben nyál csorgatva össze-vissza bámészkodtunk, de használható ismeret birtokában még nem voltunk. Nézelődünk jobbra-balra, bukdácsolunk a rossz úton, a peresztrojka után épült hegyaljai szép nagy házak között, a beregszászi „Rózsadombon” és az ámulattól csak tátottuk a szánkat. A hatalmas „ózonsátrak” udvaraiban vérebek többnyire párjával. A hangjaik hallatán, nem az, hogy beleborzad, hanem beleremeg az ember csontveleje, mert úgy dohognak, akár egy 100 mm-res nehéztüzérségi ágyú.

A nem éppen magas minőségű macskaköves úton, a biztonságérzet kedvéért, mind a ketten egymás mellett, majdnem hogy egymásba kapaszkodva, lépésben haladunk. Csak fokozza a rémületünket, ha egy-egy besötétített ablakú szárazföldi hajó csigalassúsággal halad el mellettünk. Láthatatlanul is érzi az ember, a kívülről nem észlelhető méregető tekinteteket. Szerencsére az út szemben lévő oldalán, kezdődik a garázssor, csak a kijáratával nem az úttal szembe, hanem fordítva, háttal. Ami azt jelenti, hogy a bejárat, valahol a túloldalon van. Kérdezősködnénk, de nincs is kitől, csak a környék ide-oda futkározó harci kutyáinak velőtrázó kórusát és a néha elhaladó gépkocsik hangját hallani.

Már kezdek belefáradni a kimerítő gyalogolástól, és a napi teendőktől, amikor váratlanul az egyik udvarból középkorú férfi jön ki, akit sietősen lerohanunk a kérdéseinkkel és mit ad Isten, pontos tájékoztatást ad az Imre garázsának a megközelítéséről, ami kb. 100 méterre sincs tőlünk. Megköszönjük a tájékoztatást és már ott sem vagyunk és egy-kettőre ott termünk a kiskapu előtt, kiabálunk. Válaszul egy apró csúnya, megátalkodott veszettül csaholó véreb rohan felénk, elnyom minden igyekezetünket és kiabálásunkat. Végre hangokat hallunk, középtermetű 45-50 körüli őszülő férfi jelentkezik, akit sosem láttam, de Géza, ismeri. Amíg a férfi a kulcsért megy, Géza ismerteti, - ő az Imre fia, vámos az ukrán határon, de mostanság, állítólag „szabin” van. Amint közelebbről szemügyre veszem, mintha Imre szülte volna.

Hogy kis ismertetővel szolgáljak Imre annak idején a Lembergi fogyasztási szövetkezet főiskolája végzőseként a Beregszászi  Kerületközi árulerakat iparcikk igazgatóhelyettes volt, ahonnét pártutasításra átlandolt a Geológus munkás ellátási vezetői posztra. Saját ura lett. A felesége, aki régebben meghalt, pedig egyik iskola igazgatónője. Mind a ketten nyugdíjukig ott dolgoztak.

 Fél perc sem telik, csörren a zárban a kulcs, belépünk a garázs zöldlabirintus udvarába, a szemem rögtön a falra függesztett hőmérőre tapad. A higanyszál harmincnégy fokot mutat, amitől még melegebbnek érzem az udvarban megrekedt levegőt. Bár pólóban indultam útnak, legszívesebben levetném még azt is. Kis idő múlva, segítő pálcával kitötyög hozzánk Imre, szörnyű, ahogyan kinéz: görnyedt, a lábai annyira puffadtak, vizenyősek, hogy azokat rossz még nézni is, nem az, hogy hordozója lenni. Messziről látni, hogy az ízületeivel is komoly bajok vannak. Nem is firtatom, hogy hogy van, mert biztosan kellemetlen lenne számára a kérdés. de leginkább nekem, hogy felnőttként, ilyen hülye kérdésekkel hozom kínos helyzetbe. Üdvözöljük egymást, aztán hellyel kínál bennünket, leülünk. A találkozásból és a látottakból hirtelen felmerülő feszültség miatt, csak lassan indul be a beszélgetés, ami keresztkérdésekkel kezdődik.

Imrével ugyanúgy voltunk, mint Gézával, a mellett, hogy egy évfolyamú iskolatársak, de barátok is voltunk. Ezen kívül az 1960-as évek végén munkatársak, majd főnököm lett, a Beregszászi Járásközi Árulerakat igazgatóhelyetteseként, de mind eközben „pijatársam” is. Közel másfél évtizedig egy bandába tartoztunk, mint falusi értelmiségiek, de aztán az évek folyamán: munkahely-változások, nősülések, élhetési feltételek, és több más ok révén, elhidegült, szétszakadt a társaság. Ám úgy tapasztaltam, hogy ezeket a szállakat, magam sem tudom, miért? Pillanatok alatt és láthatatlanul össze lehetett illeszteni és magyarázkodások nélkül folytatni. Tehát, nem lehetett érzékelni a több évtizedes kihagyást, ami azt jelenti, hogy ez esetben, nem alkalmi barátságokról volt szó.

Imrét gógyis és remek srácként ismertük úgy az iskolában, mint a munkahelyen.  Most, hogy találkoztunk, úgy érzem semmit sem változott, az egészségi állapota ellenére jó kedélyű, akár egy humorista. Ahogy hallom a mélyen belülről feltörő kedélyét, a kuncogó nevető hangját, rögtön, - Feleki Kamillt juttatja az eszembe. Imrén a leghalványabb jelét sem látni az elégedetlenségnek, v vagy a betegségeiből eredő szenvedésnek, esetleg a felmerülő gondnak. Beszélgetés közben derűsen mosolyog, jóízűen kacarászik, mint akinek az égvilágon semmi baja sincs. Irigylésre méltó magatartás. Ez nem tudom, hogy helyes megállapítás-e, de én, az ő helyzetében, a padlón lennék, annyi bizonyos. Annyira szeretnék segíteni rajta, de nem tudok.

Sokáig beszélgettünk, de talán nem is beszélgettünk, hanem igazából szórakoztunk, megfeledkezve a jelen minden gondjáról, bajáról, ami szerintem, nagyon jót tett mindenkinek. Témáink voltak az iskola, a gazdaság, a politika, a nők, a sex, amit ellehet képzelni szinte minden. Miközben jókat derültünk, de legjobban Imre, aki szinte fulladozott a jókedvtől. Úgy búcsúztunk el, hogy a dolgok pontosítása után biztosan számíthatunk a rendezvényen való jelenlétükre. Így végül, nyugodtan távoztam tőlük, nem vagyok kukkolós fajta, de előtte, merő kíváncsiságból, amíg a kapuval foglalatoskodtak, titokban bekukkantottam az Imre garázsba, amely meglepetésemre: szép ablakkal, fényezett bútorral, szőnyeggel ellátott, ízlésesen berendezett szobának bizonyult. Igazi kis legénylakás. Így egy kissé elégedettebben távoztam.

Háromnegyed hat elmúlt, amikor elindultunk és még legkevesebb negyedóra gyaloglás, amíg Gézához érek, ahol a motort hagytam, de mivel rémes szomjúság kínzott bementünk újra a sarki bárba egy rostos gyümölcslére, amivel tovább nyúlt az idő. És amíg szürcsölgettük a hideg üdítőt a diáktársammal,”bekapcsolva maradt a  komputerem”, és  ez alatt sok minden átfutott a lelkemen a háttérben. Amit a legfontosabbnak tekintettem közöttük az, hogy igazi barátság volt a miénk és igazán nagy kár volt, hogy félbeszakadt. Hogy mennyivel gazdagabb lehetett volna az életünk, ha folytatódik a barátságaink. Nem is igaz.

Azon sóvárogtam, milyen óriási veszteség, hogy az ember nincs mindig a tudatában, hogy milyen értékekkel rendelkezik. Már eleve az is komoly eredmény, hogyha ráébred az ember az ilyesmire. Így a „mindig jobb későn, mint soha” szlogennel megpróbálom magam kiengesztelni, s ha lehet, valamicskét javítani rajta, amennyiben a sors ad rá időt, erőt és alkalmat. Mert azért a 100 km-es távolság és a határ, teszi a magáét.

De ahogyan mostan egy kissé belegondolok, a feltételezésem szerint, azért lehetett valamilyen rejtett vagy burkolt oka annak, hogy ezt a tiszta barátságot, valami szétfeszítette. Mert Isten nem ok nélkül tartott bennünket távol egymástól, de az is lehet, egyszerűen csak próbára tett minket, mert látni akarta, miként birkózunk meg egy ilyen egyszerűnek tűnő emberi feladattal. Elcsúsztunk, barátaim. És arra, hogy helyrehozhassuk a dolgokat, már túl kevés idő maradt.  

 Úgy hogy hatóra jóval elmúlt, amikor újra motorra Imre és irány a szállás, Benébe, ahol már kész vacsorával vártak, ami után megint olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettük, éjfél van, ideje lefeküdni. Hamar elaludtam.

Előző este nagy vihar volt, rendesen esett is, elment az áram, kiment a szivattyú, nem volt víz. Szerettem volna megmosdani, de nem volt lehetőség, ezért fogtam a törülközőt és kimentem a kertbe, majd víztől bőven lucskos növényzeten megmártottam a kendőt és tetőtől-talpig letöröltem magamat. Mire a háziak elkezdtek mozgolódni, már beöltözve készen álltam az útra. Vágytam haza. Ami igaz, rendesen el is fáradtam a két nap alatt, de még előttem volt a hazavezető út, amelynek rögtön nekivágtam volna, ha nem Ibike, aki hallani sem akart, hogy reggeli nélkül elinduljak. Így előbb elfogyasztottam az adag reggeli előtti megszokott kávét. Aztán a tiszteletemre, előállt az egész család, mintha ők indultak volna útnak. Igaz, Józsi a műhelyből került elő, ahol a búcsúzás emlékére készítettem róla és róluk néhány fotót. Majd befejezésül, a kertből   fotóztam le a hegyeket a korareggeli párás napsütésben és róluk készítettem néhány felvételt.

 

                       Ugye, hogy aranyosak?

Aztán valóban elbúcsúztam a szállásadó barátaimtól és neki lendültem az előttem álló több mint 100 km-res útnak, de még meg kellett Beregszászban állnom, hogy néhány füstölt halat és a feleségemnek, édességet vegyek. És aztán valóban, irány Nyíregyháza, de Kaszonyon keresztül, hogy találkozhassak Ricsey Mariskával és megbeszéljem az osztálytalálkozóval kapcsolatos további eredményeket és részleteket: kik élnek, kiket lehet elérni a leghamarabb, na és a programtervezet, stb.

Valahányszor átutazom Nagybégányon, mindig megakad a szemem azokon a helyeken, amelyikekhez felejthetetlen végzetes emlékek fűznek engem és a családomat. Mert nem tudom soha elfelejteni, ahol, és ahogyan a falu kocsmájában a helybéliek meglincselték, majd ezt követően a csendőrök a klub udvarán kikötötték az apámat. Majd ahogyan a segítségére siető anyámmal, az ügyeletes tiszt, az apám szabadon bocsátása ellenében, a büdös lábát csókolgatatta. És röviden múlott, hogy meg nem erőszakolta. Persze előfordultak ettől sokkal végzetesebb dolgok is, amelyről még rokoni vagy baráti körökben sem nagyon szeretek beszélni, amelyek éles tőrként forog az ember lelkében. Itt ugranak fel igazából a kérdések? miért nem lettem a párt tagja, kiváló harcosa, magas pozíciót betöltő személy, stb.

Ami némileg enyhítette a fájdalmamat az, hogy itt ismerkedtem meg az írás és az olvasás tudományával, lettem első osztályos gyerekként először életemben szerelmes. Itt ismerkedtem az élet első megnyilvánulásaival. Rövidesen meghalok, és velem együtt elmúlnak, eltűnnek ezek az emlékek is, amelyek ilyen vagy olyan módon örömteljes vagy szomorú bizonyítékai voltak életemnek, amelyet semmilyen körülmények között nem szeretnék újra megélni. Bár nem hiszem, hogy ez bárkit is érdekelne.

Szinte mindig ilyen vagy ezekhez hasonló gondolatok visznek át Szülőfalumon, amelyek lehet félre vittek volna az életben, ha nincs a csökönyös ragaszkodásom a széphez, a jóhoz, az igazhoz, az emberi értékekhez, ha nem győz bennem az igazi életösztön: a jókedv, az életöröm, amit átélnem.

Amint elhagyom a nagybégányi hegyfart, figyelem a régi kaszonyi kolhoz fürdőjét, ami mára, hogy kiépült. Szerencsére, az ügyeskedők mellett, a környék falvainak lakosai is profitálnak egy kicsit belőle, mert özönlenek idegenből gyógyulni vágyók, különösen Ukrajna keleti vidékeiről a turisták. Kaszony, Zápszony, Nagybégány, még Déda, Som, Balazsér, Beregszász helységekbe is jut belőlük egy kevés. Kellemesen érint, hogy a turista özönbe, olykor Magyarországról jöttek is belevegyülnek.

Annak idején idő és út megtakarítás céljából, mi bégányi, homoki, dédai intrisek (kollégisták), itt jártunk át hétvégeken, gyalogosan haza a hegyen keresztül, leginkább késő tavasz és kora ősz, amikor az időjárás megengedte, nem volt nagyon esős az időjárás.

Előfordult nem egyszer, hogy pénz hiányában egyedül vágtam neki, az olykor a sártól és hótól elég vendégmarasztaló útnak, mert annyi sem volt, hogy vonatjegyet vehessek a Zápszonyi vasútállomáson. Igaz, előfordult, hogy csak a magányra vágyás miatt vállaltam a több kilométeres fárasztó utat, mivel éreztem a levegő, a táj látványának kellemes és frissítő hatását. Ilyenkor a húgom és az anyám nem mentek ki a vonathoz, de aggódva vártak, mivel nem érkeztem a vonattal, hogy mi történhetett, mikor érhetek haza, mert az állatok: nyulak, kecske etetése, a vasárnapra való favágás, az ablakból kiáramló gyér fénynél, rám várt. Persze, amennyiben volt elég fa, úgy néhány napra előre is készítettem, mivel nyáron vagy fánk nem volt, vagy pedig a többi tenni való nem engedte meg, hogy előre készüljön a télre. Persze, most nyugdíjasként, ezt előre, a nyár folyamán megoldom, mert a lehetőségeim, azért messze másak, de mégsem olyanok, mint ahogyan azt egyesek elképzelik.

Elhagyom a fürdő táját és bekanyarodok a hegy lejtőjét követően, Kaszony felé. Nézem az éles sarkon talán két éve is van, hogy felgyújtották vagy kigyulladt, a Zápszonyi kolhozelnök, - Hitman Tibor által megálmodott és felépített Vita étteremet, amelynek most égbe meredező füstös csonkja, emlékeztetőként szolgál az itt elhaladóknak, hogy felesleges a nagy hajsza, semmi sem tart örökké. De az ember, hajthatatlan: tör, zúz, gyújtogat, rabol és öl, hogy elégedett és boldog legyen és kielégítse telhetetlen kapzsiságát.

A Kaszonyba, a bevezető út a korábbi évekhez és a többi utakhoz viszonyítva elég jó, de azért nem egészen kiváló. Bár Kárpátalján kiváló utat, nem igen talál a közlekedő, de azért jó, hogy éledeznek a jobbiránti igények. Viszont a helység mellékutjai, az magyarán szólva, hagy maga után kívánni valót. A városban, ahogyan az őslakosok nevezték Kaszonyt, mivel a háború előtt mezővárosnak tekintették, mivel birósággal, ügyészséggel, valamint más városokra jellemző tulajdonsággal rendelkezett, amit a szovjethatalom, teljes egészében felszámolt, mára a város fogalom, csak az idősek emlékében honol és az új nemzedékekre nem öröklődött át, bizonyos pozitív változások elindultak. Ezeket lehet tapasztalni. A helybéliek már nem úgy mondják, ha szóba kerül, hogy a városba megyek, hanem, megyek a Dombra, stb., ami arra utal, hogy azért a város fogalom gyökerei mélyek és még élnek.  

Kilenc óra lehet, amikor befordulok a Mariska utcájába. Már nem is csengetek, az éber kis kutyája jelez helyettem, nem bánt, de azért megvárom, amíg kijön valaki. Mariska egyedül él, férje Veres Lajcsi az „Á” osztályból évfolyamtársunk, néhány éve meghalt. Így a felesége egyedül él, de mindig van mellette valaki. Most is középkorú asszonyka lép ki helyette az ajtón, ő kísér be. Engedéllyel gyorsan leveszem a dzsekimet, és leülök az asztalhoz. Összeszedem magam, hogy jelentsem neki az eddig elvégzett szervezési munkát. Nem sokára jön Mariska, botra támaszkodva jár, látszik az arcán, komoly fájdalmai lehetnek. Mindössze tanácsokkal segíthetném, de nem rukkolok elő velük, mert szomorú tapasztalataim egyike, hogy az emberek csak meghallgatják, többre már nem tartják érdemesnek.  Mariska kissé szégyenlősen szabadkozva mondja, hogy ne haragudjak, de nem tud részt venni a találkozón, mert láthatom, milyen állapotban van, amihez kényszeredetten mosolyog. Úgy könyvelem el, kéreti magát. Nem mondom, csak gondolom, - női szakasz.

Az alábbit viszont hangosan mondom: „Még csak ezt találd ki, Mariska!” – így próbáltam a jelenlétre serkenteni, ami látszatra segített, közben nyugtatom: „Mariska, ne izgulj, megoldjuk! Ha nem más, kézen viszünk el a „bűntény helyére”, mármint az iskolába! – amire újabb kényszeredett fájdalmas mosollyal válaszol.

Közben szóba került Mártonyi Magda, akire úgy emlékeztem vissza, mint aki tevékeny és kitartó szorgalmas lány. Ezért megkértem a Mariskát beszélje meg vele, hogy legalább itt helyben segítsen, amiben tud: postázni bizonyos dolgokat, felhívni, telefonálni valakinek, ha szükséges, stb. és átadtam 100 hrivnyát, ami igazán nem sok apró kiadásokra. Majd elmondtam, hogy pontosabban mi az elképzelésem a találkozó ideje, helye és programja szervezése ürügyén. Mariska szó nélkül bólintott.

Miután kimerültek a témáink, elbúcsúztam tőle, elindultam, a határa, és eközben jutott eszembe, hogy jó lenne azért minden esetre, pontos időpontot kérni a Kulacs étterem vezetőjétől az általunk megbeszélt szeptember közepére.

Ezért visszatértem, mivel nagyjából, már meghatározott elképzelésem: négy-ötfogásos ebédre, közbeiktatott kisebb szórakoztató műsorra a rendezvény gondoltam. A műsort, maguk a vendégek adnák elő. Magát az étteremet csak az ételkészítés és annak felszolgálása, valamint az italok biztosítása terhelné. Felsoroltam a vezetőnőnek, hogy mi az elgondolásom: kezdésnek étvágygerjesztő ital, hidegtál, meleg előételnek, - újházi tyúkleves cérnametélttel, továbbá csirkepaprikást és néhány adag csirkepörköltet kérnénk. Majd befejező akkordként finom süteményt, kávét és a búcsúzás pillanataira néhány üveg pezsgőt. A vezetőnő ekkor még hozzávetőleges árat sem tudott mondani. Beleegyeztem, mert egy két hét múlva szándékom volt újra folytatni a szervezést, elég lesz, ha majd akkor ismerteti a dolgokat. Ezzel váltunk el egymástól. Persze nekem meg volt ezzel kapcsolatosan az elég pontos kiadásra való elképzelésem, ami 300 hrivnya körül mozgott, ami végül úgy is maradt, mert gyakorlatilag ennyire jött ki a későbbi árajánlat szerint. Ezt az összeget kapcsoltam be az osztálytársaim kiadásába, ami végül 20 hrivnyával tért el a valóstól, de ha bele számoltam a kávét és a süteményt, amit utólagosan kértem, akkor kissé több 300 hrivnyánál, de annyiban maradtunk. Azt, hogy tíz személyre rendeltem és csak kilencen lettünk végre, és így a tízedik személy költségét szét kellett osztanom kilencre, az egy személy költségét, akkor 300:9 az 30 hrivnya. Így egy személyre durván 330 hrivnyára jön ki, de mindenki 300-at fizetett. Viszont, ha bele számolom, hogy volt, aki díszvendégként kezelte magát és egy fillért nem fizetett a sem az ebédért, sem a fotókért. Akkor ez a kiadás, amit nekem kellett fedeznem, szép kis összegre rúg ki, de hogy megnyugtassak mindenkit, a társaság személyes kiadásaira nem fizettem rá, mert a továbbiakban a fotókból eredő bevétel, ezt teljes mértékben fedezte. A többi kiadásaimról meg még korai lenne beszélni.

Amint befejeztem a Kulacs étterem vezetőjével a tárgyalást, folytattam az otthonom felé az utat. Meglepetésemre, déltájt, szinte akadály nélkül átléptem a határt. De így is beletelt jó háromnegyed órába, amire a túl oldalon lettem. Már befejezték az ellenőrzésemet, amikor a nadrágzsebemben váratlanul elkezdett csirimpolni a mobilom. Nem szeretek telefonálgatni útközben, még inkább nem határátlépéskor, de valahogy most, reflexszerűen elővettem, és azt vettem észre, hogy nem is hívás, hanem szöveges üzenetet kaptam. Amikor elolvastam, a hirtelen felindulástól és izgatottságtól, majdnem elrókáztam magamat.

 

Pont egy éve kaptam egy hasonló üzenetet, ami már nem a sokkal korábban kertünkbe bedobott döglött állat volt, és nem névtelen feljelentés, stb., amit az áttelepülésünket követően tucatszám szó nélkül el kellett tűrni, hanem ettől jóval borzasztóbb: „Magyar ellenesség 15 ó.”

Egyenesen nem létezik, hogy ezt felső hatósági körök tudta nélkül művelik az országban, és minden akadály és visszahatás nélkül teszik, amivel a legkisebb feltűnés, ellenállást sem okozzák. Az égvilágon sehol egy kibaszott kukkot nem szólnak róla. Mert egyszerűen hihetetlen, hogy az egész országban egyedüli célpont csak én lennék.

Megpróbáltam menteni az üzenetet, de amint megnyomtam a gombot, rögtön eltűnt a képernyőről. Így lesem tudtam fotózni, hogy bizonyítékkal szolgáljak, ha netalán szűkségem lesz rá, saját védelmem okán, mert feljelentés címén kihez is mennék? Hiszen azelőtt éven próbálkoztam a Magyar Nemzet szerkesztőségénél, de lesem hánytak. Szabályszerűen rosszul lettem, alig tudtam kihajtani a határ ellenőrzési területéről, olyan izgatott és megalázott lettem. A továbbiakban elég nehezen tudtam összeszedni magamat.  Ezért is került sok időbe, amire rátaláltam Barabáson a Kovács Erzsikére. 

A legnagyobb gondom eközben az lett, hogy nincs kinek szólnom a saját védelmem érdekében. Hogy ilyen aljas eszközöket vetnek be a lejáratásomra, az egyenesen észbontó és felháborító. Az igazság e körül mindössze annyi, hogy pillanatnyi gyengeségemben, egyetlen embernek mondtam el Nyíregyházán, a magyar hatóságok által családunk ellen1939-ben és 1944-ben elkövetett disznóságokat, szüleim házasságát és négyéves koromat követően.

Szerintem, mint adatgyűjtőnek, ennek az embernek a keze bizonyosan benne van. Természetesen rajta keresztül biztosan másnak is. Hiszen egy telefonszolgáltató szerverét használják a magyarellenességre, mert nem igaz, hogy tudta nélkül. Kik, ezek az emberek? Miért teszik? És mi a céljuk? Miért hallgat róla a társadalom, a Média? Mert, hogy az ilyesmi nem csupán csak úgy történik, az szent igaz. Kiknek van érdekében a magyarellenesség szítása? A legszívesebben elmenekülnék innét, de nincs hová. Hová menjek 77 évesen, a föld alá?  

Aztán, amikor kissé megnyugodtam, nem igaz, hogy vígan, de elindultam Nyíregyháza, Sóstóhegy irányába és már valóban nem álltam meg hazáig. Még jó időbe telt, amíg teljesen magamhoz jöttem, de még így is jó hétbe telt, amire hozzá tudtam fogni a tervezgetésnek, hogy miként és hogyan is lehetne kissé nívóssá és emlékezetessé tenni a találkozót. Úgy láttam jó lenne egy kellemes hangú meghívót, a napi teendőkről pedig, - programfüzetet összeállítani és nem ártana egy jelenléti emléklap sem, a helyben készült fotókból, szemléltetve a találkozó sikerességét.

Aztán, persze a saját szakállamra, levelet és meghívókat írtam és készítettem Kövér Lászlónak, - az Országház elnökének és Orbán Viktor miniszterelnöknek, amiben nem a becsvágy, hanem a segítségre szorulás és az iskola támogatásának a reménye hajtott. És természetesen meghívókat küldtem Péter Ella és Csejka József Németországban élő tanárainknak, akik, mint megtudtam, ideiglenesen Magyarországon tartózkodtak Téten, ahol a lányuk háziorvosi teendőket végez.

Aztán elkezdtem a meghívó szövegét, majd a programfüzet tartalmát összeállítani a diáktársaim és a meghívottak részére, de közben foglalkoztatott egy Jelenléti Emléklap összeállítása is. Mindezt néhány nap alatt összeállítottam, de mivel a programfüzet összeállításánál, a számítógépem, akaratom ellenére, állandóan megfordította a fedéllapra szánt fotót, kénytelen voltam kiadóhoz fordulni, és ha már így alakult, akkor megkértem nyomtassák is ki egybe az egészet. Persze a Jelenléti emléklap nélkül. Hiszen nem tudhattam előre ki is lesz a találkozón jelen. Mindeközben nagyon jól jött, hogy amikor R. Mariskától eljöttem, készítettem az iskoláról néhány felvételt és azt nagyszerűen alkalmazni tudtam a feladataim megoldásában.

 

 

Meghívót több varrációban: a diákok, meghívott vendégek, tanárok részére kellet elkészíteni, ami szerintem nem rosszul sikerült. És íme, az eredmény:

Meghívók:

        1.)

      Meghívó

         Tisztelt Kövér László Úr!

        Szeretettel Meghívjunk Önt Díszvendégként,

  A Mezőkaszonyi Középiskola 60. Érettségi találkozójára,

              Amelyet 2017. szeptember 16-án, kilenc órai kezdettel tartunk,

           A helyi középiskolában és a Kulacs étteremben.

  Kérjük, a rugalmas szervezés érdekében, a részvételi szándékát,

 És az Ön által meghívott vendégei számát a+36306638345 mobilon

2017. szeptember 10-ig előre jelezze.

               Jelentkezését érdeklődéssel várjuk.

Üdvözlettel  A szervezőbizottság nevében

2017. augusztus 30.                                                        Ferenczi Imre

                                                                                     Ricsei Mária

                                                                                      Martonyi Magda

 

 

2.)

Meghívó

        Kedves Péter Ella Tanárnő

         Szeretettel meghívjunk Önt

      A Mezőkaszonyi Középiskola 60. Érettségi találkozónkra,

   Amelyet 2017. szeptember 16-án, kilenc órai kezdettel tartunk,

            A helyi középiskolában és a Kulacs étteremben.

    Kérjük, a rugalmas szervezés érdekében, a részvételi szándékát,

 És az Ön által meghívott vendégei számát a+36306638345 mobilon

2017. szeptember 10-ig előre jelezze.

               Jelentkezését érdeklődéssel várjuk.

Üdvözlettel  A szervezőbizottság nevében

2017. augusztus 30.                                                        Ferenczi Imre

                                                                                     Ricsei Mária

                                                                                     Mártonyi Magda

 

 

3.) Vendégek részére

 

Meghívó

    Szeretettel Meghívjuk Önt

      A Mezőkaszonyi Középiskola 60. Érettségi találkozójára,

    Amelyet 2017. szeptember 16-án, kilenc órai kezdettel tartunk,

                  A helyi középiskolában és a Kulacs étteremben.

       Kérjük, a rugalmas szervezés érdekében, a részvételi szándékát,

    A +36306638345 mobilon

2017. szeptember 10-ig előre jelezze.

                   Jelentkezését érdeklődéssel várjuk.

Üdvözlettel  A szervezőbizottság nevében

2017. augusztus 30.                                                          Ferenczi Imre

                                                                                     Ricsey Mária

                                                                                     Mártonyi Magda

4.) osztálytársaink részére

 

                   Meghívó

                  Kedves Barkaszi Irén osztálytársunk

                       Szeretettel meghívunk

         a Mezőkaszonyi Középiskola 60. Érettségi találkozójára,

         amelyet 2017. szeptember 16-án, kilenc órai kezdettel tartunk,

                  a helyi középiskolában és a Kulacs étteremben.

            A Kárpátalján élő diákok részvételi díja 300hrivnya, és az általatok

           meghívott vendégeké 400 hrivnya.

A Magyarországon tartósan tartózkodók és ott állandó lakosként nyilvántartottak,

                  és az onnét érkező meghívott vendégek részére, öt ezer forint.

                  Kérünk, a rugalmas szervezés érdekében, a részvételi szándékodat,

          és az általad meghívott vendégeid számát a+36306638345 mobilon

2017. szeptember 10-ig előre jelezd és a pénzt Ricsey M. eljuttasd.

                      Jelentkezésedet szeretettel érdeklődéssel várjuk

Üdvözlettel  A szervezőbizottság nevében

2017. augusztus 30.                                                         Ferenczi Imre

                                                                                     Ricsey Mária

                                                                                    Mártonyi Magda

 

 

 

 

Persze bemutatom a programfüzet tartalmát is, amely a következő:

 

A Mezőkaszonyi Középiskola 1957-ben érettségizett diákjainak

60. diáktalálkozójának
61. szeptember 16-ai programja

(K.E.i.sz.)

9.00: Érkezés és gyülekező az iskola épülete előtt. Üdvözlés, bemutatkozás és ismerkedés. A továbbiakban:

9.00-9.30: Üdvözlés, bemutatkozás és ismerkedés az iskola vezetésével és tanári karával.

9.30 : Csengetés a rendkívüli órára. Ezt követően bemegyünk az iskola épületébe, a részünkre bocsátott tanterembe, ahol:

9.30-10.30: Az iskola igazgatója és helyettese, valamint a szervező bizottság különleges órát tart, aminek keretében az osztályügyeletesek névsorolvasást tartanak. Majd ezt követően, egyperces hallgatással adózunk elhunyt tanáraink és diáktársaink emlékének. Az összevont osztály keretei között  az iskola vezetése nagy körvonalakban megismertet bennünket, a tanintézet eredményeivel és távlati terveivel. Aztán:

10.30-10.40 : Rövid szünet következik. Eközben felkészülünk Ormos István Emléktáblájának megkoszorúzására.

10.40-11.00: Ormos István diáktársunk emléktáblájának megkoszorúzása. A koszorúzást a Magyar Himnusz eléneklésével kezdjük.

A koszorúzás alkalmából rövid beszédet mondanak, az iskola képviselője és Ködöböcz Lajos diáktársunk. Megemlékezünk Ormos István diáktársunk az 1956-os Forradalom idején tanúsított példátlan hazafias magatartásáról.

Ezt követően,

11.00-1130 : Ismerkedés az iskolában az elmúlt 60 évben történt változásokkal. Fotózás. Ezek után, kis séta következik.

11.30-12.00: Elgyalogolunk a helyi Kulacs étterembe, ahol az érettségi találkozó tiszteletére díszebédet tartunk. Persze reméljük, hogy volt tanáraink közül is sikerül néhányat még életben találnunk és a találkozóra meghívnunk és az ebédre is velünk tartanak. Tőlük természetesen nem várjuk, hogy gyalogoljanak, ezért számukra az étterem könnyebb megközelítése érdekében, kocsit fogadunk és az ebéd megkezdése előtt számukra felszólalási és pohárköszöntői lehetőséget biztosítunk. 

12.00-15.00 : A díszebédet finom étvágygerjesztő és köszöntő aperetivvel kezdjük. Többek között Pohárköszöntőt mond az iskola igazgatónője és a szervezőbizottság valamelyik, vagy a jelenlévő volt diákok bármely jelentkező tagja. Az ebédet előétellel: hideg sültes tállal és vitaminsalátával, valamint jobbnál jobb frissítő és üdítőitalokkal kezdjük.

Eközben minden osztálytársunk számára kötelezővé tesszük, legalább egy kellemes iskolai visszaemlékezés, diákvicc elmondására, de elfogadható lesz bármilyen mulattató vagy szórakoztató elbeszélés, élettörténet előadása is.

A hangulat fokozása érdekében, a meleg előétel felszolgálása előtt, mindenkinek lehetősége nyílik egy kis lélekmelegítő elfogyasztására, amelyhez főtt házi baromfi húst ajánlunk, miközben folytatjuk a visszaemlékezéseinket.

Az ebédet forró Újházi metélttésztás tyúkleves fogyasztása követi, amihez igazi hazai csirkepaprikást és nokedlit ajánlunk. A tejes étel érzékenyekre is gondoltunk. Nekik a paprikás helyett, csirkepörköltet rendeltettünk.

Az együttlét hangulatát nemcsak diákkori élmények felelevenítésével, de diákdalok, népdalok és magyar nóták eléneklésével is fokozzuk.

Az ízletes ebédet követően, az étterem konyhatündérei, persze a mi számlánkra, finom süteménnyel és kávéval, majd búcsú pezsgővel kedveskednek és fokozzák a jókedvet. Ami után, már csak az elbúcsúzás következik, abban bízván, hogy sikerült egy remek találkozót magunk után tudni.

Ezek után csak egy maradt hátra, hogy mindannyitoknak jó egészséget, sok örömet és boldogságot valamint hosszú erőben és életkedvben gazdag életet kívánjunk, és ígéretet tegyünk, hogy hasonló módon, a jövőben, máskor is találkozzunk

A program megváltoztatásának jogát, a javítás érdekében, fenntartjuk.

   A szervezőbizottság megbízásából és nevében                                       Ferenczi Imre

2017. augusztus 30.

       Nyíregyháza

 

Természetesen nem vitatom, hogy ettől lehetett volna szebb és tartalmasabb Meghívókat és jobb Programfüzetet összeállítani. Eközben abban reménykedtem, hogy majd a nyomdában legalább nyelvtanilag és formailag csiszolnak rajta komolyabban, de úgy jártam, mint a Megyei Levéltári pályázaton, csak sopánkodtak tenyerűket összeütve, hogy tele van hibákkal és a végén nem tudtak felmutatni semmilyen változtatást. Mindez arra volt elég, hogy a szerkesztésért járó összeget a lehető legnagyobbra srófolják. Sajnálatomra, azonban azon kívül, hogy a fotót helyesen beillesztették a fedőlap külső oldalára, mint kértem, mást nem igazítottak rajta semmit.

Egyet azonban mégis be kell vallanom, ami megint csak az én hibám, hogy a Programunkba, előleges egyeztetés nélkül, felszólalónak bekapcsoltam az iskola képviselőjét is. Ez ugyan nem végzetes hiba, de hiba, amiért akkor elnézést nem kértem, de most írásban ezt, megteszem. Hát így történt.

A később, a Budapestre, és tanárainknak kiküldött meghívókat, stb., a saját szakállamra, átdolgoztam, finomítottam, mert így jobbnak láttam.