A szétválás nagy pillanatai
1967 közepén, a Beregszászi Városi Vegyeskereskedelmet, váratlanul, végérvényesen kettéválasztják. Ezt igazolják a befejezetlen új építkezés és felújítás alatt lévő ingatlanok és néhány más jellegű intézkedés.
A már tíz éve igazgatóként dolgozó Kvák Emil, sok tekintetben, rég kimozdította a vállalatot a holtpontról. Kezei alatt, egyre nagyobb lendületet kapnak, az ingatlanok olyan fejlesztése, ahol az építkezés komoly műszaki megoldásokat igényelnek. Az igazgató nem szerette a váratlan meglepetéseket, ezért mindig ragaszkodott nemcsak a mérnöki elképzelések pontos műszaki számításokkal való alátámasztásához, de azok pontos betartatásához is.
Ebben sokat segítette Spiegel Ignác mély és fegyelmezett szakértelme. A tempó és annak méretei, azonban erősítést kívánt. Így került mellé műszaki ellenőrként Kerényi Gyula mérnök. Csakis ilyen hozzáállásnak lett köszönhető, hogy az igazgatót egész vezetői tevékenysége folyamán, elkerülte a balszerencse, de az, szellemi éberségéből és felelősségtudatából is fakadt. Ami komoly emberi és vezetői sikerként könyvelhető el.
Bármely kereskedelemi egység, vállalat gazdasági élete, egy bizonyos fejlődési szint után, komoly ráfordítások: befektetések és újítások nélkül, az erkölcsileg és anyagilag elöregedik, folyamatosan elveszti varázsát, egyben vásárlóit. Amivel előbb gazdasági pangás, majd csődhelyzet áll be. Ezt ugyan a szocialista gazdaságpolitika nem ismerte el, de ettől még létezett és nem rentábilis, vakvágányra futott vállalatként tartotta számon. Azonban ez a jelenség, Beregszászra nem egészen volt jellemző, még a szocialista áruhiányos kereskedés feltételei mellett sem, amikor nagyon sok minden: az élesztő, a kenyér, a hentesáru, darafélék, a takarmánynak való, eletro-technikai és műszaki cikkek: hűtők, mosógépek, televízió, csak sorban állásokkal és előrejegyzések révén voltak beszerezhetők. Olyan cikkek, mint a darafélék és a kenyér, az élesztő, szigorúan szabályokhoz szabott feltételek mellett zajlott. A szabálysértőket pedig még szigorúbb retorziók várták.
Bizonyos gazdasági törvényeket, amelyek ott leselkedtek a háttérben, nem lehet kijátszani, megkerülésükkel, az adatok szépítgetésével megoldani. Ezért ezt, felülről, a vállalat szakosításával próbálkoztak helyrepofozni, mi több a munkahelyek számának a teljes megőrzése és folyamatos növelése mellett.
Ezért, az Ukrán Kereskedelmi Minisztérium és a Megyei Kereskedelmi Igazgatóság 1967.május 22-én kelt 100 sz. közös parancsa értelmében, úgy határoztak, hogy a Beregszászi Városi Kereskedelmet, megosztják, azaz szétválasztják, hogy az egyiknek: a kiskereskedelemnek meghagyják, a másiknak: a vendéglátó-iparnak pedig teljes jogi önállóságot biztosítanak.
A fenti határozat alapján a Beregszászi Városi Kereskedelem 1967. július 1-én kelt 39. sz. belső határozata értelmében átvezérelnek 13 közepes szintű vezetőt, köztük: közgazdászt, konyhai előadót, két könyvelőt és főkönyvelőt, pénzügyi csoportvezetőt, számviteli és közgazdasági csoportvezetőt, az utóbbi a tervezési (közgazdasági) osztály szerepét tölti be.
Átirányításra kerülnek a mezőgazdasági részleg 7 dolgozója: a részlegvezető, az állatorvos, valamint három állatgondozó. Rajtuk kívül, átadásra került az autógarázs egy része Román Vlagyimir vezetésével.
Továbbá átvezérelnek 287 hálózati dolgozót, közöttük a göngyöleg raktár könyvelőjét, áruszak-ismerőt, rajtuk kívül 285 éttermi és étkezdei dolgozót: pincért, büfést, takarítót, mosogatót, szakácsot, mozgóárust, stb. és néhány alárendelt vállalati igazgatót.
A Beregszászi Városi Kereskedelem megosztásával kapcsolatos határozat igazi jelentőségét, és hatékonyságát pozitív változások szempontjából is nehéz lenne úgy alul, mint felülértékelni. Annyi azonban bizonyos, hogy ennek a komoly változásokat hozó döntésnek Kvák Emil, mint alkotó vezető aligha örült, pedig feladatai a jövőt illetően jóval leegyszerűsödtek, fellélegezhetett. Hogy ez alkotói szempontokból, mennyire csorbította vagy növelte volna önérzetét, nem tudjuk. Mintahogyan azt sem, hogy ez anyagilag őt, mennyire érintette?
Ugyanis nem kétséges, hogy az elmúlt 10 év alatt rengeteg szellemi és fizikai energiát fektetett mind a két ágazat fejlesztésébe, így egyáltalán nem feltűnő, ha a város kereskedelmének sorsa a szívéhez nőtt. Mert ha az igazgató nem is volt szülötte a városnak, amit tett, azt nagy bizonyossággal lehet állítani, hogy szívvel – lélekkel, és komoly szakmai tudással, és odaadással végezte, amiért környezete hamar befogadta. Megkedvelték. Ami a párthatalmi rendszer idején nehezen elképzelhető és még nehezebben kivitelezhető teljesítmény. Viszont ő, megoldotta.
Átadásra kerültek nemcsak a már működésben lévő vendéglátó – ipari egységek, de a már épülőben lévő és a befejezés szakaszához közeledő Fehér Kő és Fácán Csárda éttermek is. Az újonnan alakult Vendéglátó-ipari vállalat igazgatói székébe rögtön M. Sz. Ljaskó került, aki ezt megelőzően a járási fogyasztási szövetkezetnél dolgozott különböző vezetői beosztásokban. Innét hozta magával igazgatóhelyettesnek Andrej Kosztákot, aki asztalt veregető érces modorával, kitartóan szolgálta főnökét és a vállalatot, mindazok ellenére, hogy sem főiskolai, sem pedig egyetemi szakvégzettséggel nem rendelkezett.
A vezetőség többi tagja szinte egy az egyben már adott volt, mint ahogyan a műszaki bázis nagy része i, köztük a konyhák, büfék, kocsmák, az áruellátást végző lerakat is, az utóbbi eléggé elhanyagolt állapotban töltötte be szerepét a mostani Széchenyi utcán egy egészen kicsi, rosszul működő 100 m3 sem meghaladó mélyhűtő kamrával, amelyben csak átmenetileg lehetett tárolni a gyorsan romlandó élelmiszereket, még téli időben is. Ezért télen gyakran a berácsozott ablakait nyitva tartották. Így biztosították a mélyhűtést, mert a berendezés hosszú ideig javítások alatt állt.
A hűtéssel, akadt bőven gondja a vállalatnak, különösen tavasztól-őszig, amikor az egészségügyi hatóság szakembergárdája „rajzásnak” indult. Mégis, az igazgató szerencsés mivolta miatt, fertőzésekkel kapcsolatos lakossági bejelentés úgy a vállalathoz, mint a hatóságokhoz, csak ritkán érkezett. Az ellenőrzéseket követően, inkább a tisztiorvosok voltak azok, akik döngették a vállalat vezetőségének kapuit. Persze, nem ok nélkül, mert néha, amilyen áldatlan egészségtelen állapotok uralkodtak, az szinte hihetetlen. Ezért olykor egy-egy járvány kitörésének megelőzésében, talán nem is a gyors beavatkozások, hanem inkább a fogyasztók edzettsége, játszott rendkívüli fontos szerepet.
Érdemes néhány szót ejteni a vendéglátó-ipari hálózat átadásáról, főleg a még épülőfélben és beindítása előtti lévő két: Fehér Kő és Fácán éttermekről, amelyek a későbbiek folyamán nemcsak komoly bevételi forrássá, de igen fontos turisztikai és vendéglátó-ipari egységeivé is válnak a vállalatnak és a városnak egyaránt.
A két étterem megtervezésének ötlete, és az építkezések irányítása E. Kvák Emilhez, a vállalat igazgatójához és az akkoriban felkapott és élénken tevékenykedő beregszászi Homoki József építészhez fűződött, aki elégé különc ember hírében állt és legszívesebben feleségével együtt alkotott. Kétségeket kizáróan, az építész érdekes sajátosságú szakembernek számított, akire hamar felfigyeltek úgy helyben, mint Kijevben, Moszkvában, és Leningrádban. Ezért számára rövid időn belül szűknek bizonyultak a város és az Unió adta lehetőségek.
Az éttermek megépítésének és beindításának rejtett ötlete abból fakadt, hogy a hatvanas évek közepén és végén, az önmagát megismerni akaró Unió, különösen a Balti Köztársaságok népe a turizmus fellendítésébe fogott, amelynek halvány lehelete Beregszászban, a Járási Fogyasztási Szövetkezet Pacsirta éttermében csapódott le. A Pacsirta étterem, az ingatlan megvásárlása után, a Linner kastélyban működött és talpraesetten a helyi ételkülönlegességekkel igyekezte megtorpedózni a váratlan lehetőségeket.
Tiszta szívvel állíthatom, hogy az étterem minden ételét nyugodtan lehetett nevezni a vidék konyhakülönlegességének. Ezt nemcsak én, de a vidék kiválóan főzni tudó asszonyai is állították. A szakácsnő főztjéért, maga a Megyei Fogyasztás Szövetkezet elnöke, - Haragonics elvtárs is szívesen eljárogatott, mert hasonló ízekkel kevés helyen vagy egyáltalán nem találkozott.
A Linner József a Beregszászi szőlőhegy alján helyezkedett el, amit a háború után elvettek tőle, de a Sztálin 1953-as hirtelen lebetegedésekor repülővel jöttek utána és vitték a kremli palotába, de már későn érkezett, nem segíthetett, de a hazatérése után a kétszintes csinos kis kastélyt visszaadták a gazdájának. Egy ideig üresen pangott, aztán mivel doktor Linner József látta, aki egyben a Járási kórház igazgatója is volt, hogy milyen irányt vett a szocialista politika és gazdaság, eladta az épületet, a Járási Fogyasztási Szövetkezetnek. Így lett a kastélyból „Zsávoronok”(Pacsirta) étterem, amelyet aztán Homoki József építész tett a művészi kivitelezésével, nagyszerű és vonzó vendéglátó-ipari egységgé.
Ami az étterem kiválóra sikerült borpincéjével, és jó hangulatot biztosító Zsupán József gitáros zenekarával, aki később a borgyárigazgatója, majd a város polgármestere lett, nem bizonyult nehéz esetnek. Ami igaz, a vendéglátó-ipari egységnek, mint később kiderült, akadtak más vendégcsalogató módszerei is, ami lépes mézként csábította az Unió legtávolabbi részéről is a különböző élvezetekre áhítozó látogatókat.
Mindezt Kvák Emil, a város kereskedelemi vállalatának igazgatója, akihez a város vendéglátó-iparának tekintélyes része tartozott, ferde szemekkel szemlélte, amibe, lehet némi szakmai irigység és féltékenység is vegyült. Ezért támadt egy egészséges ötlete, hogy egy jobb és ütőképesebb étterem megépítésével és beindításával, visszaszerzi a városi kereskedelem és vendéglátás korábbi jó hírét. Ennek értelmében született az ötlete, hogy az Arany Kalász élelmiszerüzlet fölött lévő szint felében Fehér Kő éttermet szervez, és a Szőlő utcán pedig, Fácán névvel új csárdát épít, és az elképzelést tett követte.
Így kerültek még közelebbi ismeretségbe és összeköttetésbe a megrendelő - Kvák Emil igazgató és Homoki József építész, akinek alkotásaihoz más beregszászi intézmények és egységek építészeti feladatainak megoldása is fűződnek, köztük a Nyírfakávézó, az Akvárium halászcsárda és nem utolsó sorban a város Művelődési Központja. Az utóbbiról félig hivatalos forrásból csak annyit tudok, Medveczki Miklós festőművésszel közösen végezték. Az épület homlokzatát pedig Iván és Larissza Brovdi fémből vert domborműve díszíti. Erről csak azért teszek említést, mert a háború előtt az épület a zsidó hitközség templomaként és azt követően pedig a Városi Kereskedelemi Vállalat árubázisaként működött. Majd ezek után lett 600 férőhelyes Művelődési központ.
A két étterem megtervezésének pillanatára a Nyírfakávézó már javában működött. Róla annyit, hogy az a Hősök terén, a Gyermekáruház, átalakított pincehelyiségeiben, az 1960–as évek közepén és végén, a vidék fiataljainak legnépszerűbb szórakozóhelyeként tartották számon évekig. Az első években, különösen ebédidő táján, a munkaidő végeztével a tumultus miatt, elég bonyolult dolog volt ide bejutni, annak ellenére, hogy belülről a gyér világítás, a teremből kiáradó cigaretta füst, a látványkonyhából özönlő égő zsírnak a szaga miatt, valami túlvilági bűzbarlangnak, de még inkább ismeretlen vallási szekta szentélyének nézett ki a helység, mintsem kávézónak.
A kávézó érdekességének nevezném még, hogy a falak teljes egészében fiatal nyírfatörzsekkel dekorált teremből, és bárból, szűk menüválasztékkal és kész konyhatermékkel rendelkező látványkonyhából állt, ami egybevéve, kellemes esztétikai élményt nyújtott a látogatónak. A szokatlanul nyitott konyhában, kirántott hús sült krumplival és vegyes salátadíszítéssel, - külön megrendelésre, és állandó jelleggel pedig, - virsli knédlivel és párolt káposztával volt kapható. A virsli hiányát szafaládéval vagy pedig párolt füstöltkarajjal helyettesítették. Büfétermékek között egyaránt szerepeltek a helyben működő cukrászműhely és üzemi készítmények. Természetesen a büfében feketekávét, és rövid italokat: vodkát, konyakot, likőröket és minőségi borokat valamint üdítőket is lehetett rendelni.
A kávézó belső terének végleges megoldása, persze hagyott maga után némi kívánni valót, már az olcsó szovjetgyártású bútorzat miatt is, amely nem egészen harmonizált az építészeti elképzelésekkel. Ezért a Homoki József elképzelése és a valóságos kivitelezés úgy mutatott, mint ha a menyasszonyt pendelyben vitték volna esküvőre a pap elé. Igaz, abban az időben a bútorgyártás minősége miatt, még ez is bravúrnak számított. Viszont ez, nem a tervező, - Homoki József építész rovására írandó, hanem az akkori szocialista gazdálkodás foghíjas működésére, amivel a legjobb igyekezete ellenére, maga az igazgató sem tudott megoldani.
Viszont a csekély hiányosságért, a hangulatos világítás és már maga a társas szórakozási lehetőség, a zene, amit a lengyel Meloman automata lemezjátszó biztosított, kárpótolta a vendégeket.
Ám beüzemelést követően nemsokára, gondok sorozata merült fel: a fűtéssel, az átemelő szivattyú hiánya miatt a szennyvízelvezetéssel, és az alapok vízszigetelésével. Ide sorolnám az alacsony minőségű technikai berendezéseket és élelmiszereket valamint a személyzet alacsony szakmai tudását és rátermettségét. Ezekből adódóan, komoly gondok merültek fel az élelmiszertárolással, a berendezés-működtetéssel, amelyek okai, elsősorban a fizikailag magas páratartalomban, rossz és fáradt levegőben, a kellemetlen szagokban, a ventilációban keresendők, amiért a látogatottság folyamatosan a végsőkig apadt. Ezért, néhány év múlva, amikor az már az a vendéglátó-ipari vállalathoz tartozott, nem okozott nagyobb fejfájást a bezárása, csak annyiból, hogy a dolgozókat átvezényelték a Munkácsi utca, a mai Illyés Gyula Színház épületében éppen földszinten nyíló Tejcsárdába. A Nyírfa kávézóban uralkodó gondokat, csak a példa kedvéért emeltem ki. Hasonló gondok tucatjával küzd szinte minden alárendelt egység, ami egybevéve földhöz ragadttá teszi az egész rendszert.
A feljebb említett két étterem közül, egyik sem fejeződik be az átadás pillanatára. Közben Homoki József családjával, elhagyja Beregszászt. Szinte egyik napról a másikra az Anyaországba települ, abban a reményben, hogy tehetsége révén, ottani élete szebben és jobban fog terebélyesedni, virágzani. Az elképzelés feltehetően bevált, mert ezek után már keveset lehetett hallani róla, hogy különösebben tovább ápolta volna kapcsolatait a helybéliekkel, a várossal. Keveset hallatott magáról.
Mint a későbbiekben kiderült, Kvák Emil technológia javaslata és a Homoki házaspár interieur művészeti ajánlata, nagyszerűen párosult. Abban az időben, amelyben átadására sor került, talán túl lenyűgözőre is sikerült, A második étterem, a Fácán csárda megnyitásra, azonban még egy teljes évet várni kellett.
A Fehér Kő éttermet, a Vendéglátó-ipari vállalat, gondos előkészületek után, hivatalosan, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére, 1968. november hetedikén adta át a nagyközönségnek. A megnyitó rendezvényre meghívót kapott a város és a járás színe java: a járási pártaktíva, városi és járási tanácselnökök, a városi kereskedelem igazgatójának kebelbarátai Maszinec és Hanák igazgatók. Azonban az elismeréseket, a sikert már nem Kvák Emil, akinek másodhegedűs szerepe jut ebben az ünnepi pillanatban, hanem a Vendéglátó-ipari Vállalat újonnan alakított vezetősége zsebeli be. Az öröm, a siker, mint az első hó, látszólagosan elfed minden posványt, szennyet, így nem látni a valódi gondokat. Ezért nem az, hogy nagyhorderejű dolgok, de a hétköznapi gondokkal küzdő átlagember reménysége továbbra is a padlón hever, megoldatlanul, amire mindenki kényszeredetten, erőltetően mosolyog.
A megnyitás után, a Fehér Kő étterem igazgatói székébe Fekete Géza, a vállalat áruismerője, következő évben a Fácán csárdába pedig Kincs Gábor került, akik közül az előbbi egyben a szakszervezeti elnöke is lett a közétkeztetési vállalatnak.
A Fehér Kő étterem egyik falára került pannót, Medveczki Miklós képzőművész készíti, amely Tompa Mihály ismert magyar költő Beregszász legendájáról szóló nagyszerű költeményének alapján alkotta. Az igazán jól sikerült képi szemléltetéshez vers részletek is kerültek, hozzá magyar és szláv nyelven. Nem lett belőle nyelvtörvényi botrány. Az viszont tény, hogy megélhetésüket és hatalmukat féltő piros könyvesek, és a pártkönyvük mögé bújt nacionalisták, a szocialista hazafiasság önszorgalmú példaképei, akiktől hemzsegett az elit, ferdeszemmel tekintgettek a helyi magyarok önérzetét kellemesen cirógató alkotásra. Még jobban borzolta a kedélyeket, ha mind ehhez a hangszórókból magyar előadóművészek dalai hallatszottak olyan kiváló helyi zenészek tolmácsolásával, mint Arnóczki Zoltán és felesége Magduska, akik a vidék kiemelkedő művészi egyéniségeinek bizonyultak.
Az étteremhez nemcsak jó szórakozási lehetőségek, de helyben készített finom konyhaművészeti termékek, és kifogástalan kiszolgálás is társult, aminek akkoriban nem nagyon akadt párja a megyében. Ezek után a Járási Fogyasztási Szövetkezet Pacsirta étterme, nem nagyon állta a versengést. Persze másért sem. Mondjuk, a nosztalgia budijáért és a kétes hírnevéért, lassan lemorzsolódtak a vendégek és hírverés nélkül is finoman átcsoportosultak a Fehér kő étterembe.
Növelte a Fehér Kő étterem nívóját, hogy hozzá: két bár-földszinti és az első emeleti, beregvidéki stílusban csinosan berendezett bankett terem, tágas és modern konyha, tartozott. Igaz, eleinte kissé kifogásolható akusztikájú a zenész pódiuma, amit később Horváth
Anna képzőművész javaslatára, orvosoltak. Ugyanakkor, fehér csempével ízlésesen burkolt higiéniai rész: porcelán kézmosókkal és angol WC-vel valamint piszuárral, nagy tűkörrel villanytörülközővel, a bejáratnál futószőnyeggel, rendszeresen WC papírral ellátva, stb. korát messze megelőzőnek tekintették. Mivel fizetetlen volt, a kíváncsiság és a váratlanul felmerülő szükséglet kedvéért kívülről jövő vendégek is igénybe vették., ami már eleve jó üzleti fogásnak bizonyult. Mivel hasonlót a megyei fővárosban is kevés helyen vagy egyáltalán nem lehetett találni, esetleg a Zákárpátyje szállóban vagy a jóval később megnyíló Havasi gyopár étteremben, vonzotta a vendégek körét még magasabb körökből is. Dívat volt a Fehér kőben, sok éven keresztül, Szilveszterkor, Nők napján, és más állami ünnepeken bulizni. Ezekre az alkalmakra már hónapok előtt elő kellett jegyezni az asztalfoglalást.
Beregszász többi vendéglátó-ipari egységei, még a Kárpáti és a Barátság éttermek, amelyek szintén a városi kereskedelemhez tartoztak, hasonló színvonalas sajátosságokkal egyáltalán nem rendelkeztek.
A Fehér kő-ben a kiszolgálás pazar minősége Pap Jolán mesterszakácsnőnek, Imre Böske bárpultos-nőnek, Román Ferenc, Ember István, Bojtos Sándor, Kobály Márta, Bródi János, Balogh Lajos pincéreknek, és Pethő András ügyvezetőnek és a Fácán csárdában Gábor Lászlónak és feleségének szakmai rátermettsége, tudása, akik még a múlt mestereitől csenték el a szakma fortélyait, lényegesen meghaladták az akkori legjobbakat. Többen közülük, már tanuló és kezdő korukban, a Kijevi Metró étteremben, számos külföldi küldöttség kiszolgálásával is eredményesen megbirkóztak.
A beregvidéki ételsajátságok mellett, a Fehér kőben felszolgálták az orosz konyha korhely levesét, - az okroskát, a rasszolnyikot valamint az ukrán borscsot fokhagymás és pirospaprikás szaftba mártott, úgy nevezett „pompuská”-val, ami a bevezető italok után nemcsak színeiben és ízeiben pompázott. Mivel rendkívül finomnak, étvágygerjesztőnek, táplálónak is bizonyult, rajongtak érte az ínyencek, de hasonlóképpen a többi ételféleségekhez is, amelyek az étlapon szerepeltek. Ezért hosszú távon, különösebb változtatások nélkül, tartani tudták az állandó étrendet.
A beregvidéki jellegzetesség, határozottan visszatükröződött úgy a felszolgált ételek, mint kiszolgálás minőségén. Mondjuk, a Fehér Kő étterem konyhakülönlegességei: a hideg és meleg előételek, a második fogások választéka, azok pontos összetevői, és készítési módszerei, egyszerű és nagyszerűségükből eredően, nagy vonalakban könnyen ellenőrizhetőeknek bizonyultak. Mondjuk, akár első vagy második fogásról volt szó, az Étlapon mindig fel volt tüntetve a leves és benne lévő hús, ha második fogásról volt szó, akkor a hús, a köret és a kiegészítő köret összetevőinek valamint a húsnak a súlya. Ezért sosem okoztak csalódást a vendégek számára. A baromfiból készült leveshez metélt, a sertéshúsból - kocka, és marhahúsból előállítotthoz pedig eperlevél dukált és nem volt mellébeszélés. Esetleg a metélttésztát, csigatésztával helyettesítették.
A második fogások között leginkább a munkácsi snicel, - ami párizsi szelet kombinált körettel: sült krumpli, párolt sárgarépa és zöldborsó, friss zeller vagy petrezselyem + saláta és kisebb adag bundás szelettel kiegészítve. Kedvenc fogásként tartották számon, az úgynevezett - Kristály fasírozottat, amit darált sertéshúsból, friss erdei gombából készítettek, vegyes garnírral, friss salátával díszítve tálaltak. Az utóbbi jellegzetessége, hogy a fasírozottakat palacsintatésztába bundázták, és úgy sütötték ki, amelynek előzőleg hosszúkás háromszögű formát adtak, mert így tetszetősebb külsőt nyert.
Az ásványvízzel, üdítőkkel, borok, a legfontosabb fűszerekkel: só, bors, mustár, a kenyérrel a tálcán illedelmesen tiszta textill szalvétával letakarva, az asztalon virággal várták a vendégeket, ami lényegesen felgyorsította a kiszolgálást, és a vendéglátó–ipari egység áteresztő képességét. Így csúcsidőben nem okozott nagyobb gondot, olajozottan folyt a vendégfogadás és a kiszolgálás. Ezek után, a napközben jól kiszolgált és elégedett vendég, szívesebben tért ide vissza máskor is.
Ezért a Fehér Kő nemcsak a helyi magyarság, hanem a megye akkoriban itt randevúzó előkelői, a Szovjetunióból, de különösen a Balti Köztársaságokból ide özönlő turisták gyülekezőhelyének számított. Az viszont, bizonyos honvédelmi okok miatt, sajnálatosnak bizonyult, hogy megfelelő turistaútbaigazítók: térképek, prospektusok hiányában, a lakosság igazi vendégszeretete mellett, ezek a világot megismerni akaró vendégek néha keresztbe-kasba járták a várost, amire a fáradtságtól nyelvüket lógatva, célba értek.
Akkoriban, a szocializmus arany korszakának lehetett nevezni a Kárpáti étterem működését is, amelyet Gölner Gusztáv vezetett. Kevesekről vallott az igazgató olyan hangon, mint ahogyan ezt Mária Lobojkó szakácsasszonnyal kapcsolatosan tette, akit: „Igazi Úri Asszony”-nak titulált a háta mögött. Ami abban az időben nagy elismerésnek számított Részben nekik köszönhető, hogy az étterem munkanapokon, napközben, elsőként tért át a „napimenü” kiszolgálási módszerre. Ezzel vendégvesztés nélkül oldották meg az igények kielégítését, miközben sem a konyhatermékek minősége nem romlott, sem pedig a látogatottság nem csökkent.
Rendkívül sokat tett a Kárpáti étterem nívójáért a szolgálatkész, pirospozsgás arcú Jenei Gabi bácsi, aki úgy száguldozott a rogyásig megrakodott tálcákkal, akár egy kínai zsonglőr. Nála mindig volt hitel, fejből tudta az összes hitelezői nevét, és hogy ki mennyivel tartozik neki. Késő nyugdíjas korában sem tudott megválni az étteremtől, nagy ünnepek, különleges rendezvények alkalmával be-bejárt bérmentesen segédkezni, jól esett, ha elbeszélgethetett régi vendégeivel.
A hibákat leszámítva, a vendéglátó-ipari vállalat vezetősége természetesen igyekezett úrrá lenni a helyzetnek. Ebben rendkívül sokat segítettek a vezetőség tagjai: a technológusok, és természetesen Grósz Edit és Sechter Jutka laboránsok, akik érzékszervi és vegyi módszerekkel is ellenőrizték a félkész és kész ételek mennyiségét-minőségét. Nem hagyhatom ki közülük a magam szerepét sem, aki akkoriban a közétkeztetési vállalatot kellő mennyiségű áruval, kellékkel, kis és nagy berendezésekkel elláttam, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak. Nem titkolom, az eligazítókon gyakran velem kezdték és velem fejezték be, mert a vezetés sem látta teljesen át a dolgokat. Előfordult, olyan hiányosságokért vontak kérdőre, amelyekhez sem elvileg, sem gyakorlatilag semmi közöm nem volt. A konyhai előadók abból szerettek volna ételeket készíttetni, ami nem állt rendelkezésre. Viszont, ami a raktáron hevert, azzal meg nem tudtak vagy nem akartak mit kezdeni, mivel nem nagyon haraptak a munkára. Az ilyenek, csak a kifogásokat keresték, hogy ne kelljen dolgozni. Ezért megesett, nekem kellett tippet adnom, miből, mi, és hogyan készíthető. Amikor így sem ment oda kellett állnom a pulthoz vagy a tűzhelyhez és megmutatnom.
Ezért az eredmények, az állandó és többszintű ellenőrzések mellett, a hozzá nem értésről is beszéltek, ami eligazítókon sokszor felesleges szócséplésekbe torkollott, ami ritkán kamatoztatta az elvárásokat.
A Fácán étterem, amely látszatra kiváló konyhával, pinceborozóval, söntéssel, vadászteremmel, bárhelyiséggel, hozzájuk két étkező teremmel, köztük egy modern lengyel bútorral berendezett a fiatalok részére, nem kis izgalmak közepette, 1969 tavaszán lett beindítva, amelynek szomorú előzményei egy kommunista munkaszombat kellős közepébe nyúlnak. Amikor a vállalat egész irodai személyzete és építési ügyekben még kevésbé tájékozódó igazgató és helyettese, az építészmérnök, kivonult takarításra. Az igazgatónak és a mérnöknek váratlanul el kellett menni, a munka irányítása a helyettesre maradt.
Ezt követően, segítségül, a takarítás hatékonysága kedvéért, egy traktoros földgyalu is érkezett, akit az ott maradt tájékozatlan igazgatóhelyettes, az épület leaszfaltozott lapos tetejére irányított, ahol később tervek szerint, egy kemping tábor épült volna. Az ügybuzgó traktoros, akinek a munkaünnepe alkalmából, lehetett valami a kontya alatt, gondolkodás nélkül a tetőn termett, és elvégezte a „szemétlapátolást”. Amivel a nemcsak a kempingtábornak, de a fedélzet teljes szigetelésének, örökre befellegzett, amit csak teljes újjáépítéssel lehetett volna helyrehozni. Azonban mindezt a vállalati eklézsia már nem engedhette meg magának. Persze minderre, csak később derült fény, mivel a gyors takarítást követően, egy kis „piaparti” következett.
Később az igazgató ugyan visszaérkezett, de már adott volt a helyzet. Igazából, az óriási bajra, csak jóval később, ősszel derült fény, amikor a hideg esőzések beálltak és a pinceborozóban, a megroncsolódott szigetelésén keresztül, az akkor még Beregszászban élő nagyszerű cigányprímás, Csűri Sándor és zenekara nyakába, aranyeső és bor helyett, csúnya sárga lé csurgott. Az új vezetés, nemcsak anyagi, de más oknál fogva sem tudott megbirkózni egy ilyen hiányossággal. Ezért a vezetés a pinceborozót és a vadásztermet, kénytelen volt nem sokára bezárni. A hiányát lehetetlenségnek bizonyult pótolni. Ezen és más oknál fogva a Fácán csárda folyamatosan kezdte elveszíteni a népszerűségét. Pedig nagy üzletnek ígérkezett. A valójában az is lett volna, ha nem ugrik közbe a tető szigetelésének roncsolása. A vétkes, ha jól emlékszem, még szóbeli megrovást sem kapott. Próbálták a csárda fényét különböző módszerekkel élesztgetni, de eredménytelenül. Pedig akkortájt Kincs Gábor ügyvezető igazgató, szinte a lelkét kitette a vendégekért, de nem sokat segített.
Így a város, nemcsak a Nyírfakávézó, az Akvárium, a Fácán csárda bezárásai miatt, de más okoknál fogva is, kezdte folyamatosan elveszíteni az igazi arculatát és tartalmát. Azért is, mert egymás után útilaput kötöttek a maguk talpa alá: Imre Böske, Dobozi Béla, a Baka család, és sokan mások. Ebben később a híres prímás – Csüri Sándor és családja követte őket, aki majdan, ha egy-egy beregszászival Budapesten összefutott, kedélyesen mesélte irigylésre méltó éjszakai zenész életét, amiben lehetett is valami, mert a későbbiekben nem sokat látogatott a faképnél hagyott Beregvidékre. Viszont a szocializmus azt hangoztatta, számára nincs pótolhatatlan ember. Mégis a bezárt vállalatok, és a vidékről folyamatosan elvándorolt magyar, zsidó szaktekintélyek által hagyott űrt, már nem tudta pótolni senki, hiába jöttek a magasan képzett idegen szakemberek, az elhalt dolgokba már nem tudtak életet lehelni. A helyüket elfoglaló idegenek, nem rendelkeztek azzal az emberi, szakmai varázzsal: tudással, emberséggel, amit a helybéliek hétköznapjaikban megszoktak és elvártak. Ezt, a kereskedelemben egyre nagyobb teret hódító visszaélések is, igazolták. Amire természetesen, az egyre jobban fellendülő és elterjedő aktatologatás, ügyirat, rendelet, szabály és felesleges feladatgyártás, még inkább rájátszott, ugyanúgy akár az egyre gyakrabban jelentkező áruhiány.
A Halászcsárda, amelynek kivitelezése szintén Kvák Emil ötlete alapján Homoki József építész nevéhez fűződik, sok és jó hírnevet szerzett a városnak. Őt, az átadást követő néhány évben ragyogta be a legnagyobb fogyasztói elismerés, mert hiányossága ellenére, párját ritkító egységnek bizonyult a megyében. A Munkács és Ungvárt összekötő autóútvonalon épült Ponty (Korop) éterem a beregszászi Akvárium közelében sem állhatott. Pedig amaz kivitelezése többszörösen meghaladta az Akváriumét, fekvése és helyhez kötődése körül sem voltak hiányosságok. Mindezek ellenére, a látogatottságában, forgalmában, messze elmaradt az Akváriumétól.
A 25-30 férőhelyes Halászcsárda, az 1960-as évek közepén, Vérke Híd alatt lett megépítve és a város első látványkonyhájaként indult. Bizarrnak bizonyult az ötlet, már annál fogva is, hogy Akváriumnak nevezték a déli oldala üvegből állt. Az egyik, az átláthatósága, a másik, hogy a halat fogyasztó, maga választotta az akváriumból. Még nagyobb érdemének könyvelték el, hogy rászoktatta a helybéli lakosokat az egészséges étkezésre, halból készült ételek fogyasztására. Pontyból készült halászlét és fűszeres hagymametélttel töltött sült halat, az orra előtt készítették el a vendégeknek. Ezen kívül az év téli szakában füstölt és sült pisztrángot is készítettek. A csárda jobb kihasználtsága érdekében, a közétkeztetési hálózat többi egységei részére, még tengeri halféléket sütöttek.
A behatárolt rövid halászati időszak, a haltenyésztéssel és szaporítással járó technológiából eredt. A halat a Munkácsi járási Záluzsi Halkombinát, a pisztrángot pedig a szolyvai járás egyik mesterséges halastava szállította a csárda számára. Viszont a csárda halfogási tilalom idején, tengeri halféleségeken tengődött, amit már kevesebb siker övezett.
Az Akvárium nyáron, a lombos fák alatti teraszával, lényegesen megnövelte a vonzó erejét, ami leginkább igazolta a népszerűségét és jövedelmezőségét. Bár a csárda télen fűtéssel ugyan nem rendelkezett, de ezt nagyszerűen pótolták a konyha villanytűzhelyei, a rajtuk készített ételek és a bárban rendelkezésre álló szeszesitalok. Így a kiszolgálás lankadatlanul megállás nélkül folyt, mert forralt borokat is felszolgáltak.
Az egység érdekessége, hogy a fogyasztó maga választotta ki a halat az akváriumból és a szemei előtt, készítették el. Miközben csurgott a nyála, és hogy eközben ne tétlenkedjen, - alapozott, aláágyazott, ki mivel tudott, sörrel, borral, vodkával. Aki rossz étvágyú volt az idejárt ásványvízzel kúrálni magát, miközben bámulta a jó étvágyú vendégeket. Azt mesélték széltében-hosszában, hogy sok idejáró bámészkodónak helyrejött az étvágya, amivel az orvosok sem tudtak mit kezdeni.
Természetesen sok gonddal járt a csárda üzemeltetése, egészségügyi okokból rendszeres kis tételű halmegrendeléseket és szállításokat végeztek. Ezt a termelők nem szívesen vállalták, mivel csak 2500 literes szállítóeszközzel rendelkeztek. Ezért ezt a feladatot úgy a városi kereskedelem, mint a vendéglátó-ipar kénytelen volt saját maga végezni az erre a célra a vállalat újítói által átalakított K 750-es csónakos motorkerékpáron vagy olykor Moszkvics 420-as furgonnal. Ezekre fa vagy vashordókat helyeztek, amibe a rakodáshelyen a mérés után a halat átöntötték, majd a halak 40-60 km-es zötykölődés után, félig aléltan Beregszászba érkeztek. Más, gondok is felmerültek. Hiányzott a WC. A vendégek és a személyzet, az ittasakról nem is beszélve, sokszor a közeli bokrokban könnyítettek magukon. Így a későbbi években, az amúgy erkölcsileg is elavult egységet, a hiányosságokra hivatkozva a KÖJÁL bezártatta, amit nem sikerült sosem pótolni. Mindez történt, a fogyasztói igények aktív folyamata mellett.
Átadásra került még egy sor munkás és nyilvános étkezde valamint a Nyári étterem, amelyek közül az utóbbi leginkább a Munkácsi Sörgyár termékének kimérésére és hozzá vodka valamint saslik forgalmazására szakosodott. Elég jól párosult a kettő.
Mivel a további vállalatok már nem kiemelkedők sem teljesítményükben, sem pedig sajátosságaikban, ezért ismertetésüktől eltérnék. Ezeket is csak, mint érdekességeket tettem a szólás tárgyává, hogy kissé nagyobb betekintést nyerjenek az olvasók az akkori idők történéseibe, amelyek azért nem voltak örökké megrázkódtatóak, mindazok ellenére, hogy nem fonták a kerítéseket kolbászból. Egyet azonban feltétlen le lehet vonni, hogy a bezárt kereskedelmi és vendéglátó-ipari egységek bezárásának oka, az alacsony technológiai berendezésekkel való ellátottság, a felelőtlenség és a mérnöki kivitelezés.
Igaz, sok nehézségre, szomorú emberi történetre az idő fátyla borul, azonban egyiket-másikat érdemes lett volna boncolgatni, és példaként, hasonlatként felhozni.
