Nyugdíjasélet

XV évf. 2010/ 06.

Vajon itten miként fogadnák

Csak az ökör iszik magában

Beregvidéken régen nem volt szokás egymagában italozgatni az embernek, különösen nem napi rendszerességgel, mert nem nagyon volt rá lehetőség, sem idő, sem pénz. A másik meg az, hogy az emberekben erősen élt a közösségi szellem, ami összetartotta őket, aki pedig megpróbálta kijátszani ezt az íratlan törvényt, azt bizony erősen megszólták, olykor ki is közösítették büntetésből egy időre.

Persze a jobb módúak olykor, betegség, ünnepnap, télen a kinti munkák alkalmával megengedték maguknak, hogy kora reggel az állatok etetése előtt felhajtsanak egy kupicával. Ilyenkor a háznál dolgozó bérest, kocsist, napszámost is meg – meghívták az illem vagy a hűséges munka elismerése kedvéért. Viszont hétköznapokon se szegény, se gazdag nem nagyon iszogatott, és nem látogatta a kocsmát, ami az átlagos ember számára egyetlen italfogyasztási lehetőség volt egy – egy Beregvidéki faluban. Például Nagybégányban, napközben, a kocsma tulajdonosa – Gerics Pali több holdas gazda volt és maga is a mezőn dolgozott. A család többi tagjai pedig a ház teendővel voltak elfoglalva, ezért a kocsma és bolt inkább korareggel és este működött.

Ugyanakkor vasárnap és ünnepnapokon ezek az italfogyasztási helyek, falusi kocsmák, úgy mond már pitymallattól – pitymallattig fogadták az oda érkezőket. A kocsmák vezetését, üzemeltetését a vidék falvaiban is gyakorta ugyanolyan helyi parasztok, gazdák vezették, mint a többi, aki napközben az ekeszarvát fogta, mint annak idején Nagybégányban odaadóan Gerics Pali, aki az egyik munka után beállt a pult mögé, folytatni a másik munkát: kimért, takarított, árut rendelt, fuvarozott, hitelkönyveket vezetett, stb. Szolyváról saját szekerén hordta a savanyúvizet a vendégeinek. Igaz a felesége besegített, később pedig felnövekvő lányai: Emma és Gizella.

Nem vigyáztak a Nagybégányiak az értékeikre, mert az egyik nem nagyon volt, a másik meg, hogy nem volt kitől félteni.

Érdekes tulajdonságai voltak ezeknek a régi kocsmáknak, hogy az ide szórakozni érkezőknek italozás közben szűk harapnivaló választékot ajánlottak, de a színvonalas időtöltés érdekében, a lehető mindent megtettek, mert rendelkezésre állt a rádió, újságok és folyóiratok, sakkozási és malmozási lehetőségek, játékkocka, dominó, és kint az udvaron pedig a tekepálya, vagy ahogy Nagybégányban nevezték, - a kugli, sajnos sok helyen ma már csak Bowwling változatát ismerik.

Egy másik nagyon fontos tulajdonsága volt ezeknek, a kocsmáknak, hogy oda leginkább a szórakozni vágyók mentek. Ezért ritka esetnek számított, ha valaki ott tök részegre itta magát. Ezért oda kora délután a fiuk és az újdonsült nősemberek párjaikat is elvitték, hogy néhány szem krumplicukorkával, szódavízzel, vagy savanyú cukorkával kedveskedjenek és a játékokban jeleskedők eredményeikkel eldicsekedjenek.

Az említett feltételek közepette, igencsak feltűnő esetként szemlélték, ha valaki bement és elkezdett ottan egyedül italozni. Ilyenkor még a tehetősebbek is ha bementek, és nem találtak ívó cimborára, úgy tettek, mintha keresnének valakit és fogyasztás nélkül távoztak, ha nem talált magához való cimborát.

Természetesen bizonyos csoportosulások mindig kialakultak, de az erős versengés közöttük nem nagyon uralkodhatott, mert tartottak az összecsapásoktól, de leginkább a csendőrségtől, akik féken tartották a kedélyeket. Ezért a lehetőleg, mindenki meghúzta magát, mert amúgy sem volt miért ugrálni, még a gazdagnak sem, mert a gazdagtól is voltak még gazdagabbak, akik előtt ugyan olyan szegényeknek minősültek, mint a többi.

Azonban a történelem csúfos iróniája folyamán, a múltban Kárpátalja, benne Beregvidék gyakran volt a világi hatalmak politikai játékszere, amihez az ott lakóknak természetesen semmi köze nem volt, ennek ellenére mindig ők itták meg a levét.  A fennmaradás érdekében, a lakosság, minden ellenszolgáltatás nélkül, feladatának érezte a kultúra, a hagyományok, az értékek megóvását, de különös képen az összetartozás érzését, mint értéket megóvni.

Az egészséges közösségi szellem megóvása, tiszteletben tartása, feltehetően védekezési tükröződésként jelentkezett a helybéliek tudatában, persze nemcsak az italozásban, erősen jelen volt az élet minden mozzanatában: a tűzoltásban, egymás megsegítésében, a közös szórakozásban. Ezért, erősen meg szólták az olyanokat, akik egymagukban, elkülönülten élték a maguk sajátos életüket, ebben benne volt az ivászat is. Az ilyenekre mondták: „Az ökör iszik magában!”. Másrészt tanyasinak, összeférhetetlennek és a közösség ellen irányuló tartották a hasonlókat. Így egyáltalában nem tűrték a hasonló magatartást az élet bármely megnyilvánulásában. Természetesen, ezért az élet folyamán ennek az összetartó elemnek a megmentése ellen kifejlődött egy humoros védekezési megnyilvánulás is, ami a következő válaszban nyilvánult meg, amire az egymaga italozó szégyenkezve, mentegetve magát, e képen felelt rá, hogy „Meg aki mongya”.

De az előző tábor nem akart a vesztesek közé tartozni, ezért ismervén a megszólottat és annak reagálását, hogy amaz ne tudjon válaszolni, már nem az előbbi mondással hozakodott elő, hanem egy módosítottal, hogy a sértett ne tudjon mit válaszolni rá, ami a következőképen hangzott: „Iszunk, iszunk, a temető meg üres!”. Lehet az idők folyamán, erre is találnak majd választ.

Azonban nálunk, Beregvidéken, ezeket, a mondásokat mosolyogva ejtik, és hasonlóképen fogadják.

Tollba mondta anyai nagyanyám - Oroszné Mezei Zsuzsanna, Nagybégány, 1965.

Lejegyezte Ferenczi Imre

Nyíregyháza - Beregvidék

U.I. Természetesen az élet: az emberek nézete, hozzáállása, a feltételek, változnak, és ma már Beregvidéken is egyre gyakrabban látni, a magánnyal küszködő, és a sors hálójában szerencsétlenül vergődő embereket, akik mellett hidegen, szótlanul, segítség nélkül mennek el a többiek, mert az összetartozás érzése egyre jobban elértéktelenedik, ami a fennmaradás lehetőségét veszélyezteti.