Egy Osztálytalálkozó igaz történései

           Részben, az ezzel kapcsolatos első utazásom Szülőföldemre

Majdnem így, csak egy kicsit nehezebb öltözékben vágtam neki a közel 2,5 ezer km-es útnak: persze nem egyszerre, de sikeresen, közlekedési balesettek nélkül, ami két különböző járművezetési szokások mellett nem egészen olyan egyszerű feladat.

Ő volt az első segítő és útitársam: jobb oldalt a műszaki dolgok, ball oldalt a mozgó konyha: száraz eledel. A hátsó dobozban és tanktáskában csere és kiegészítő ruha: esőmentes nadrág és dzseki, meleg alsó, biztosítási papírok.

Örülök, hogy az egész merész vállalkozásom idején egyetlen egyszer sem hagyott félbe. Bár egyszer, még a vállalkozásom előtt igen, amikor leszakadt a láncvédő és beszorult a kerék valamint a hátsóvilla közzé, aminek következtében legyalulta a hátsó gumi teljes felületét és váratlanul lefékezett: Ezzel komoly közúti balesetet idézve elő, amit bravúrosan sikerült megelőznöm. Viszont ekkor már elég közel voltam Nyíregyházához. Ami igaz, se motoros, sem autós nem állt meg, hogy bármilyen segítséget nyújtson. De az egyik kiváló barátom Szabó Laci segített. Ő fuvarozott haza, majd másnap a szerelőműhelybe. Majd ezek után lendültem neki a nagy vállalkozásnak.

                  Hát akkor vágjunk bele!

Utazásom célja leginkább, az apai nagyanyám sírjának újraépíttetése, egy idevágó mester felkutatása, szanatóriumi üdülésem lehetőségének kipuhatolózása Bereg váron, és megtudni a 60. Érettségi találkozónk megszervezésének lehetőségeit, és nem utolsó sorban volt szomszédasszonyunk lányának átadni egy zsák alig használt ruhát és más egyebet. Persze ezen kívül biztosan adódnak majd még más feladatok, amelyek csak úgy váratlanul merülnek fel az utazásom folyamán.

Sajnos, a rokoni és baráti látogatásaim, egyre inkább szűkülnek, elmaradoznak, kizárom őket. Bármennyire is sajnálom, mert egy életen át, nem ápolhatok egyoldalúan, sem rokoni, sem pedig baráti kapcsolatokat. Ezt bármennyire fájdalmas, de meg kell értenem, ami eléggé nehezen megy. Mert az egyoldalú kapcsolat olyan, akár a sánta kutya, szánalmas. Egyik rokonom sincs egészen olyan szorult anyagi helyzetben, hogy ne tudna annyi időt és pénzt szakítani, hogy alkalom adtán, meg ne látogathatna, ha kedve tartaná. Bár egy alkalommal előfordult, hogy az egyik lány unokatestvérem egyszer meglátogatott, de a fia, aki elhozta és hazavitte, kérésre sem volt hajlandó bejönni hozzánk, hogy legalább egy pohár hideg vízzel megkínáljam. Inkább kint kuksolt a kocsiban, ott várta meg az anyját, amiből azt vettem ki, nekem sincs mit menni hozzájuk. Szóval és tettel, ennyit a rokonságról.

A másik unokahúgom, itt közvetlen mellettünk, Sóstón üdült egy-két hetet és hívásra sem voltak hajlandók nem az, hogy meglátogatni, de még telefonálni sem, hogy itt vagyunk, jól vagyunk. Na de hagyjuk, mert még panasznak, sajnálkozásnak tűnik, ezért jobb, ha abba hagyom az e féle kesergést, ami nem tartozik senkire, csak személyesen rám.

Hogy a másik ágat, az apait is megemlítsem. Harminc egynéhány év után megismerkedtünk a másod unokatestvéremmel és családjával. Mivel sírköves, elmentem velük a temetőbe és megmutattam a nagyanyánk elhanyagolt sírját és arra kértem, hogy szálljunk be mindannyian a maga lehetőségéhez mérten, és csináltassuk meg.

Aztán a kibontakozó új rokoni kapcsolat reményében, meghívtam a családját a temetőhöz közeli étterembe, a Sörkertbe egy komoly ebédre. Eközben az illető unokatestvérem, az evés közben azon siránkozott, hogy amikor az esküvője volt, a felesége részéről 80-an, az ő részéről meg mindössze csak heten voltak és milyen kár, hogy nem ismeri és nincsenek rokonai, mert akkor mennyivel szebb lett volna az esküvője. Mit szólhattam? Csak bólogattam együttérzéssel.

Végül meg is egyeztünk, hogy elindítja a munkát, hogy ne másnak fizessünk, ha már így adódott. Aztán a megegyezésünk később azzal végződött, hogy azt mondta az apja, azaz első unokatestvérem, hogy az általam említett nagyanya, Ferencziné Szilágyi Ilona, csak névrokon. Így mivel az örökösök nem törődtek a sírral, nekem kellett vele foglalkoznom, mert ott jártam el, közvetlen mellette és szégyelltem magam előtt, hogy milyen elhanyagolt állapotban van, ami az örököseket és a többi hozzátartozókat, hidegen hagyta.
                 A másik pedig az volt, hogy nem feledtem nyolc-tíz éves koromban azért töltöttem néhány szép napot a nagyanyámnál- annak ellenére, hogy nem voltam kedvenc unokája. Ez is nyomott valamit a laton a számlájukra, mivel fiával, azaz Ferenczi Józsi nagybátyámmal egy sírban feküdtek. Hogy az örökösök miért temették külön feleségétől, számomra ismeretlen ok. De a nyári szünidőim alkalmával, náluk is üdültem egyszer-kétszer. Bár a felesége nem túlzottan kedvelt, azért megvoltunk egymással.  

Így neki vágtam a dolognak. Persze azzal nem számoltam, hogy milyen fordulatokat vesz ennek a fogadalmamnak a kivitelezése. Közben figyelem előtt kell tartanom azt fontos tényezőt, hogy minél több értelmes tennivalót találok magamnak, annál kevesebb lesz az érettségi találkozó részemről feltételesen felajánlott önköltségi ára. Mivel nem vagyok gazdag, sajnos ezt, szem előtt kellett tartanom. Persze mindezt csak magamnak mondom.  Az önköltségi árat azzal is csökkentem, ha olyan szükséges dolgokat vásárlok magunknak, amelyek a magyarországiaknál olcsóbbak és vásárlásuk, a határon átlépésem alkalmával, nem ütköznek semmilyen törvénytelenségbe.

A látogatásokból, a tennivalókból és a siránkozásaimból, úgy hiszem, ennyi bőven elég, s ha beleszámolom az oda-vissza utat, talán még sok is. Mert az utazás, a gond nélküli utazás is feladat. Mivel Kaszonyban végeztem a középiskolát és itt is van határátkelő, a legjobb megoldásnak azt tekintettem, ha itt lépem át a határt és miután elintéztem a dolgaimat, azt követően hajtok tovább, Beregszász felé.

Ebben az évben, azaz 2017-ben, mostan július végén, másodszor utazom Beregszászba, de motorral először. Mindig aggodalommal vágok neki a néhány napos útnak, eközben nem magamért, hanem az itthon, egyedül maradt feleségemért. Simán keresztet vetek, bár nem vagyok túlbuzgó keresztény, hogy sikerült simán átkelnem a határ mind a két oldalán, úgy oda, mint vissza. Visszafelé jövet, a magyar rendőrrel még egy kicsit, mivel a Barabási Átkelőnél nem volt nagy zsúfoltság, el is diskuráltunk a motorról, az utakról, stb., de lehet, ő csak szolgálati vonalon „társalgott”. Ám ez az ő dolga.

A határátlépést követően, első utam az egyik osztálytársam, Ricsei Mariskához vezetett Kaszonyba, ahol a nagy, 30 fok feletti hőségben, szusszantottam néhányat. Mariska támogatta az ötletet, így elbeszélgettünk és felvázoltuk nagyjából kiket és hol kell keresnem a közelben és Munkácson, a még feltehetően élők közül (Balogh Palit, Dergács Jutkát, Doma Ibit, Kovács Tibit, Szauka Józsit, Varga Veronikát, Lukács Jancsit). Az utóbbi kaszonyi születésű, csak Munkácson dolgozott és ott ragadt. A felsoroltak közül nem tudni, hogy még hányan vannak életben. Nemsokára a sógoromtól, - Molnár Feritől, aki szintén a középiskola végzőse, hogy Balog Pali a nyolcvanas évek végén a Beregszászi elmegyógyintézetben, egy autó balesett következtében, meghalt, - a kórház udvarán a falhoz nyomta a teherautó. Hallatlan. Az embernek megáll az esze. Így ő szegény kiesett a listából.

 Aztán, amint tisztáztuk Mariskával, mikor és hol lenne a legjobb megszervezni a Találkozót, elindultam Nagybégányba, a Szülőfalumba, családunk tragikus színhelyeire, hogy átadjam a zsák ruha és cipő neműt.

Istenem! Hogy mennyi mindent kellett átélnünk ebben a faluban, az nem is az, hogy nem igaz, hanem egyszerűen hihetetlen. Összeszorul a szívem és könnybe lábadnak a szemem, de lehet ezeket az öregkori elérzékenyülések jelei, mindössze korral járó jelenségek. Lehet másnak, olyan dolgok, mint egy ember a diófára való kikötése, egy asszony megerőszakolása nem tűnnek nagydolognak, de nekem igen, mivel az apám és az anyám voltak az elszenvedői. Nem tekintem azt sem kéjutazásnak, amikor 1954 telén a legnagyobb mínusz 35 fokos hidegben Jurij Balogh tornatanító kizavart bennünket a 30-40 cm-es hóba tornaórát tartani, aminek következtében egy életre szóló tüdőbetegséget és olyan lelki sérülést kaptam, amelyek végig kísérték az egész éltemet.

Amikor a helyszínekhez érek, meg kell állnom, le kell vennem a sisakomat, ennyivel adóznom kell azért ennek a falunak, ahol felnőttem: megismerkedtem az emberséggel, a betűvetéssel, a tudással, a környék természeti szépségeivel és derék embereivel, mert voltak ilyenek is és ahol életemben először, - szerelmes lettem, dolgozni kezdtem.

Persze ezek, múltam olyan mozzanatai, amelyek kapaszkodókat jelentettek életem nehéz perceiben és segítettek leküzdeni a nehézségeket, - talpra állni, túlélni, - megélni a 77 évet.

Bár az anyai nagyanyám házát átépítették, ahol gyermekéveim egy részét töltöttem, az emlékeim között ott áll, az ünnepek előtt olajsárral barnás feketére mázolt pici ablakaival, a hosszú tornácos, a palatetős fehérre meszelt házfalaival, mint a mesékben. És előtte képzeletemben ott terebélyesedik, a már erősen serdülőkorú vadgesztenyefa, amelyről májusi estékként, úgy hullottak a cserebogarak, mint őszi fákról, - a falevél. Ünnepnapok voltak ezek a nagyanyám tyúkjai számára, mert amikor reggelente meg-megráztuk a falombjait, hogy még degeszebbre egyék magukat, feledhetetlen örömmel rohangáltak a rovarok után.

Hasonlón suhan át az emlékeim között, a faluközepén lévő református egyház régi iskola épülete, amelyet mára leromboltak és a templom parókiája, valamint a katolikus templom, amelyekbe a háború után, iskolát szerveztek. Persze lehetett volna egészségesebb megoldásokat is találni, ha lett volna kinek. Mondjuk a volt csendőrlaktanya, a szeszgyár tulajdonosának lakóépülete, a magtár, stb., de nem volt ezzel kinek érdem foglalkozni, akárcsak a mostani időben. A falu idegenjei, akikre a vezetést és a döntéseket rábízták, merészen, felelőtlenül garázdálkodhattak, mert a hatalmi rendszer és a falu félelmében támogatásról biztosította őket.

Aminek az lett a közvetlen következménye, hogy mára a falunak nincs egyetlen megbecsült parasztháza, múzeuma: néprajzi, természeti, történelmi, tájháza, amelyekre a mai időben különösen nagy szükség lenne úgy a felnövekvő nemzedék, mint az idegen forgalom részére. Mindig irigyeltem a nagyberegieket, ahol erre idejében, fondorlatosan gondoltak. Persze, nemcsak magamban sajnálkoztam, hanem próbáltam, ha egy kicsit későn is, de felhozni a beregvidékiek figyelmet ezekre a dolgokra. Azonban eredménytelenül. Ami annyiban az én hibám, hogy lehet, kissé erőteljesebben kellett volna verni az asztalt, ami sajnos, alaptermészetemnél fogva nem az én kenyerem.

Mert az, nem igaz, hogy nem szóltam idejében, mivelhogy úgy KISZ- ban, mint a Beregi Hírlapban több alkalommal is szóvá tettem ezeket a gondokat, de Isten igazából, nem törődött senki vele. Mert azt hajtogatták, hogy nem kell kritizálni, elég, ha gondolsz rá és az világegyetemből majd visszatér, - megoldódik, és íme, - itt az eredmény: a mai napig nincs megoldás, késlekedik, ami sok esetben nem is pénzhiányra, hanem a közönyre, az érzéketlenségre vezethető vissza. Holott, tudni való, - magától nem oldódik meg semmi.

Persze nem vitatom, sok helységben nagyokat léptek előre, ami igazán dicséretre méltó és felemelő teljesítmény.

Mivel az utazásom folyamán elég sok teendőm akadt, igyekeznem kellett, ezért Mariskától az első utam Gál Katihoz vezetett, akinek a szülei a múltban mindig sokat segíttettek rajtunk. Szerettem volna megkérni a Katit, hogy ossza szét a zsák ruhát és cipőt, amit hoztam, aki végül rendes volt, megígérte segít. Így letettem a holmit, közben elpanaszolta magát: eltörött a bokája, meg egy sor más baja is akadt. Végig hallgattam, mert mást nem tehettem és aztán tovább hajtottam, mert délutánra járt az idő és még a szállásom megoldatlan volt, amivel a Katit, betegsége miatt, nem terhelhettem. Igaz megemlítettem, hogy nem tud-e valamilyen olcsó megoldást, de a legkisebb szándékom sem volt arra utalni, hogy nála akarok maradni. Mert ellenkező esetben én kerültem volna kellemetlen helyzetbe, hogy kihasználom.

A sok dolgom mellett, azt meg végkép nem vállalhattam, hogy még neki is segítek, mivel ott volt a vele együtt élő fia. Ezért tovább „lovagoltam” Beregszászba oda, ahol a tavaly, egy-két éjszakát töltöttem a Sevcsenko utcán. Bár megelégedtem volna olcsóbb megoldással is, de amikor az ember bajban van, nincs mit fukarkodnia. Amikor odahajtottam, az ismerős hölgy, - a Rita, éppen az ablakban könyökölt és már messziről intett, hogy foglalt. Ezért köszöntem „Kezét csókolom!”, és már ott sem voltam. Igaz váltottunk néhány szót: hogy van, mi újság, mi járatban vagyok? Így került szóba a sírköves közös ismerősünk, aki mint mondta, a feleségével együtt meghalt, amit nehezen tudtam elhinni.

Közben elmondom, Rita szüleivel egészen közeli ismerősök, annak idején munkatársak voltunk és tegeződtünk. Azonban a lányukkal több, mint 20 éve nem találkoztunk, és a kíváncsiság kedvéért elkezdtem a nemrég magázni. Úgy vettem észre, hogy tetszik neki, élvezi, amikor csókolom-ot köszönök. Persze én is, csak más szempontokból, kuncogok. Megköszöntem a tájékoztatást, aztán tovább hajtottam, hogy sírkövest keressek, utána meg a szállás gondomon enyhítsek.

A sírkövessel kapcsolatosan előbb arra gondoltam, aki korábban az anyám és az anyai nagyanyám sírját készítette, hogy téves tájékoztatás, de mint később kiderült, a feleség egy balesetet követő operáció után meghalt és szegény férje meg, feltehetően a sok következtében, tragikusan meghalt. Ezért új mester után kellett néznem, ha fogadalmamat be akartam, tartani. Már pedig nem szerettem volna eltérni az eredeti szándékomtól, mindazok ellenére, hogy az apai nagyanyámnak nem voltam kedvenc unokája és a nagybátyámnak pedig kedvenc unokaöccse, de korai gyerekkoromban, mint említettem, mind a kettőjüknél töltöttem néhány kellemes napot, amelyek megmaradtak az emlékezetemben. És azért attól eltekintve, hogy mások lettek az örököseik, még tehetek olyan gesztust, hogy felújíttatom a sírhelyüket, mivel a korábbi betonból készült, teljesen elporladt, csak a fejfa meredezett csonkán és kísértetiesen a levegőbe, hogy megszánja valaki. Persze én nem szánalomból határoztam el magamat, hanem viszonzásból azért, amit kaptam tőlük.

Mivel sírköves családjával kapcsolatosan, a szomorú esettről csak szóbeszéd formájában értesültem, úgy határoztam, másnap azért utána nézek, mert már előfordult a történelem folyamán nem egyszer, hogy valakinek holt hírét keltették, az meg vidáman szedegette a vadkörtét és ellenségei bánatára, még sokáig éldegélt.

Mivel Beregszászban megoldatlannak láttam az éjszakai szállásomat, ezért kissé kókadtan tovább utaztam Bányai Józsihoz és feleségéhez, Benébe. Józsi, Nagybégányban, a velünk szemben lévő szomszédba nősült, Laky Gazsi idősebbik lányára, Ibolyára. Korábban, nagyon jó szomszédi kapcsolat fűzött mindannyiinkat, az egész családhoz. Jóval korábban, korai gyermekkoromban, hozzájuk jártam évekig könyveket cserélni, majd kölcsönözni. Persze díjmentesen, mert akkoriban a faluban nem ismerték ezt a szolgáltatást.

Tőlük kaptam olvasásra azt a könyvet, amely Stradivariról, a nagy hegedű készítőről szólt és végtelenül nagyon megragadott, hogy mi indította el a nagy művészt a sikeres életútján? Miként készítette el első sikeres hegedűjét.

Később a család elköltözött Benébe, és amikor a feleségemmel 1987-ben hétvégi telket kaptunk a benei Kétágúban, valahányszor onnét hazafelé tartottunk, szinte mindig megálltunk a feleségemmel, egy kicsit diskurálni. A legkevesebb, a helyi szokás szerint, ha kint ültek a kispadon, egy szabályellenes rövid dudálással jeleztük, hogy üdvözöljük őket. Így ápoltuk a régi kapcsolatainkat, amit úgy a múltban, mint ma, emberinek találtuk.

Ezért arra számítottam, hátha segítenek megoldani a szállásgondomat. Minden esetre a hétvégi házunk kulcsai a táskámban lapult, és több kettőnél, hosszú idő elteltével, nyáron ott is átéjszakázhatok, mivel korábban már előfordult nem egyszer, hogy ott töltöttem az éjszakát. Igaz, nem izgalmak nélkül, hiszen a régi rossz emlékek, nem múlnak el nyomtalanul, felzaklattak és csak nehezen tudtam álomra hajtani ott a fejemet.

Kissé feszélyezett voltam, mivel nem számítottam arra, hogy a dolgaim ilyen kanyart vesznek és váratlanul állítok be hozzájuk, de a hangulatom hamar feloldódott, mert Ibike és férje nagyon kellemesen fogadtak. Persze ettől még kellemetlenebbül éreztem magamat és ráadásul azért is, hogy szokásomtól eltérően, nem vittem a részükre semmilyen ajándékot, ami nem a szűkmarkúságomon, hanem inkább a tervezőtlenségemen és a lakásgondom váratlan fordulatán múlott.

Így ott maradtam két éjszakára, este közösen vacsoráztunk, kivettem a hazait: szendvicset, saját ugorkát, paradicsomot, paprikát és az asztalra tettem, megosztottuk. Bár nagyon keveset eszem, de cserébe megkóstoltam az Ibike által feltálalt virslit, amiért nem nagyon rajongok, mert számomra kissé sósak, de hát, ha vendégségben van az ember, ne nagyon húzgálhatja az orrát. Amiért bőven kárpótolt a sors, mert éjfélig jóízűen beszélgettünk, amiben nagyon régen nem volt részem. De amint észrevettem, nekik sem volt ilyenre, jó ideje példa.

A felújítás előtt álló fürdőszobájukat, nem akartam terhelni, ezért csak vizes kendővel töröltem át tüzetesen magamat, hogy ne feküdjek le azért izzadtan a részemre bocsátott rekamiéra. amit önszántamból választottam a modern fekvőhely helyett.

Végül nagy ásítozások közepette indultam a szoba felé, ahol kijelölték a szállásomat. Mondanom sem kellene, eléggé fáradtan estem neki az ágynak.

Ezért lefekvés előtt, határozottan örültem, hogy az öreg sezlon mellett döntöttem, mivel a modern fekvőhelyet a műgyapjú-huzat miatt, túl melegnek találtam a kánikula kellős közepén. Általában párna nélkül alszom, de annak ellenére, hogy sezlonba beépített párnamagasítás kissé magasnak néztem, végül egyezséget kötöttünk. Persze nemsokára még lecsúsztam a magasított párnarészről a fekvőhely közepére, és a lábaim lelógtak, de reggelre azért elég jól kialudtam magamat, és otthoni szokásom és a terveim miatt, ötkor már talpon voltam, - a háziasszonnyal, kávéztunk. Majd tisztálkodás és átöltözés, közös reggeli következett. A rossz étvágyam végett, egy félszáll virsli, szelet kenyér, zöldségek, pont elégnek bizonyult. Aztán még beszélgettünk rövid ideig és hét óra előtt elindultam a városba, rendezni a dolgaimat: pénzt váltani, felkeresni a régi sírköves mestert, majd Munkácsra terveztem az utat, hogy felkeressem a régi osztálytársaimat.

Mint a valójában kiderült, Bakos Tihamér, - a régi sírköves mesterünk és a felesége, - Erzsike, meghaltak. Mindezt, a házuk földszintjén működő virágüzlet elárusítónője mesélte el, ráadásul azt is, hogy a barátnője, - Horácsek Marika, aki egyben a feleségem volt munkatársnője, nagyon elégedett lett az egyik sírkövessel, akinek a nevét nem tudja, de próbáljam felkeresni és nézzem meg a munkáját a katolikus temetőben.

Megköszöntem a szívességet, aztán úgy határoztam, ezzel a témával csak a Munkácsról való visszaérkezésem után, délután foglakozom. Mivel terveimen felül, gondoltan, előbb Nagyberegen felkeresem Somi Tibor motorost, hogy néhány motoros lapot és katalógust átadjak a számára. Ezért, elindultam ebbe az irányba, de a falu közepén váratlanul találkoztam a Tibi unokáival. Így a lapokkal együtt átadtam az üdvözletemet és megígértem, hogy alkalom adtán benézek hozzájuk. Aztán sietősen vissza hajtottam Beregszászba és irány Munkács, ahol előbb a városi rendőrséghez fordultam segítségért.

A rendőrségen, amint elmondtam milyen kérdésben érdeklődöm, nem valami nagy lelkesedéssel fogadtak. Az ügyeletes meglehetősen nyersen fogadott, de amint levettem a bukósisakot és látta, hogy nem a mai gyerek vagyok, kissé meglepődött, aztán amint befejezte a száraz és túl rövid tájékoztatást, elindultam a közeli parkolóba, ahol a motoromat hagytam. Az ügyeletes rendőr, feltehetően lelkiismeretes egyén lévén nem sokkal utánam jött a parkolóba, ahol már a motoron ülve a bukósisakomat csatoltam, amikor a vállamat érintve megállított. Igaz, bocsánatot ugyan nem kért a nyers modoráért, de aztán részletesen elmagyarázta, hogy pontosan hol kaphatok kellő felvilágosítást a kérdésben, és a legjobb, ha a hatósági nyilvántartási osztályhoz fordulok, amely néhány száz méterre ebben az utcában található. Kiengesztelésként még kezet is rázott velem, amin kissé meglepődtem, de még jobban azon, hogy életem nagy részét szervezéssel töltöttem és a hatóság szervezetlensége miatt a közel néhány száz méterre lévő irodát közel félóráig keresgéltem, miközben többször megálltam érdeklődni. Előfordult, hogy a néhány lépésre lévő hivatalról az illető helyi lakos, aki abban az utcában lakott, egy kukkot sem tudott és végül nem tudtam, magamon vagy a hatóság szervezetlenségén kuncogjak.

Tulajdonképpen nem kellett messze mennem, aztán nagy nehezen, szinte udvarról udvarra járva megtaláltam, az egyik mélyen, az utcafronttól beljebb lévő házban, a második szinten. A váróteremben tucatnyi ügyfél.

Illedelmesen köszönök. Az ablak, amelyen keresztül kiszolgálják a lakosokat zárva, de alsó pereme alatt, hajszálnyi rést látok. Közben elnézést kérek az előttem állóktól, hogy nagyon messziről jöttem és nem engednék-e meg, hogy soron kívül elintézzem, a gondomat Mosolyogva bólintanak, és mint mondják, nincs kiszolgálás, ebédidő van. Megköszönöm. Gyorsan előveszem a noteszom és az egyik tisztalapra oroszul lekörmölöm a kérésemet, és két névvel. a Kovács Tibiével és a Lukács Jancsiéval, bedugom a résen a pici cetlit. De utólag, azért egyet be kell vallanom, amikor az ablaknál voltam a nagy sietségemben két osztálytársam a Dergács Jutka, aki közvetlen előttem ült a padban, és másik osztályból pedig, - Varga Vera nevét, kifelejtettem. Persze erre csak akkor jöttem rá, amikor elhagytam a hatósági épületet.

Így majd még egyszer kellesz Munkácsra utaznom, vagy pedig le kellesz leveleznem Lukács Jancsival, aki Munkácson él, hogy próbálja megtalálni őket. Persze mindez csak az utcán, később jutott az eszembe. De Jancsira bízni ilyesmit! Abból sem lenne semmi.

 Két perc sem telik el, amikor kinyílik az ablak és egy egészen aranyos fiatal hölgy jelenik meg előttem. és köszönés helyett, de valóban meglepődve kérdem tőle: „Ön, mit csinál itt?!”

„Miért? …Dolgozom!” – kérdi és válaszolja mosolyogva teljes nyugalommal. Válaszul, a tiszteletére leveszem a sisakomat, mert a legkevesebb ennyi egy ilyen aranyos teremtésnek, a részemről kijár, még akkor is, ha a koporsóban feküdnék.

„Szerintem, egy ilyen gyönyörű hölgynek egy Illatszerboltban, vagy Ékszerüzletben lenne a helye, hogy a szépségével a vevőket vásárlásra csábítsa, és hogy gyönyörködhessenek benne, amiért magas anyagi juttatásban kellene, hogy részesítsék. Nem pedig, hogy alacsony fizetésért, az ügyfeleknek iratokat körmöljön.” – mondtam, amivel nem váltottam ki hallatlan sikert, de azért hatott. Pár perc alatt tudatta, hogy Kovács Tibi az elmúlt évben meghalt és Lukács János pedig az Indusztriálnájá 35/11 sz. alatt lakik. Megköszöntem a szívességét, a segítségét és távoztam. Eszembe sem jutott, hogy azon kívül, hogy megköszöntem, bármivel is jutalmaznom kellene. Hiszen állami tisztviselő és a munkáját végezte.

Csak kint az udvaron jutott az eszembe, hogy megkérdezhettem volna azt is, merre van ez az utca? Késő bánat! A motoromtól nem messze néhány hölgy ácsorgott, ezért a legközelebbihez fordultam segítségért, aki annyira készségesnek és kedvesnek bizonyult, hogy elámultam a meglepetéstől, mivel bevallotta nem tudja, de az érdekemben haza telefonált az apjának, hogy segíthessen, hol és miként lehet megközelíteni ezt az utcát, amely felől érdeklődtem. Nem akartam hinni, hogy ilyesmi létezik. Hirtelen úgy éreztem, nem is ebben a világban élek. Amikor megmondta merre és hol találom az utcát, megkérdeztem, mivel tartozom, rám förmedt kedvesen, hogy nem szégyellem magamat? Ami azt illeti, kellemes meglepetés volt, a többi, előzővel együtt.

Meghatódva odaléptem a hölgyhöz, akit sosem láttam és feltehetően már nem is fogok, és megköszöntem a segítségét, majd az engedélyével, magamhoz öleltem. Aztán felültem az öreg járgányomra, amely korára nézve, elég jól néz ki és elindultam a belvároson keresztül, majd a Duchnovics utcán végig, túl az Édesipari vállalaton és még a Sörgyáron is túl, Pothering irányába. Közben a gyár bejárata előtt eszembe jutottak a régi sörgyári kapricchiók, amikor a hideg pincében a régi mesterekkel söröket kóstolgattunk.

Akkoriban a Jánosi fogyasztási szövetkezetben dolgoztam üzletvezetőként, de az üzletet már leadtam, mert katonai besorozásra vártam. Közben ideiglenesen, árukísérőként dolgoztam és töltöttem ki az időszakot. Így néha áruvételezőként a sörgyárban is megfordultam, ahol, mint kezdőkereskedőt a lehető legkedvesebben fogadtak a svábok, különösen amikor megtudták, hogy beregszászi vagyok. Azóta sem ittam olyan finom fekete sört, amilyet akkor, ott ittam. Régen volt, igaz sem volt.

Amint elhagytam a sörgyárat, amelynek sorsáról egy kukkot sem tudok, a vasúti átjárón átkelve, le kellett térni jobbra ezt követően pedig balra a Társasházak közzé. Persze többször is meg kellett állnom, amire megtaláltam az utcát, később pedig az eldugott házat és a lakást. Akkoriban még nem volt okos telefonom? GPS-em,stb.

Miután nagy nehezen megtaláltam a harmadik emeleti lakást, ahol a Lukács Jancsi lakott, a nagy filozófus, aki lukat tudott beszélni az ember hasába. Na, mondom magamban, most megviccelem a Jancsit. Becsengettek, kinyitja a fiú az ajtót, rá köszönök, félig oroszul és félig ukránul nyomom a szöveget, hogy a gázszolgáltatótól jöttem a tetemes adóssága rendezése érdekében. Erre puff, dühöngve: „Nincs semmiféle tartozásom, menjen a p…ba!”, és becsapta az orrom előtt az ajtót.

Közben a szomszédok a saját lakásukból kukkolnak, hogy mi a frász történt? Majd ők is belülről hangosan sorra reteszelik, kattintgatják a záraikat. Gondolják, jobb bezárni az ajtót, amíg nem késő, itt nem babra megy a játék. Kuncogok, csak jóval később kapok észbe, hogy meg is járhattam volna, ha az egyik adós kilép és leken néhány pofont vagy behúz egy-két balegyenest és utána köpködhetem volna a paradicsomlét vagy az anyám tejét.

Újra csengetek, kissé komolyodom, most már leveszem a bukósisakomat, nyílik az ajtó, rögtön rávágom - s ha lehet, készpénzben várom a törlesztést, most, itt helyben.”

 Közben alig bírom a röhögést visszatartani, mivel a Jancsi nem ismert fel továbbra sem, a felszólításomra rögtön visszavágott: „Nem tartozom semmivel! Már mondtam! Menjen innét!” – újból bevágni készült az ajtót, amikor kérdem tőle magyarul: „Nem ismerős a bácsi?” Mondja: „Nem!”. Kérdem: „Tényleg nem?” Látom, kezd kapizsgálni, de megelőztem. Mondom, hát Ferenczi, az osztálytársad!

„Hát miért nem mondod?! Hergeled itt az embert!” És ezekkel a szavakkal behívott a lakásba, végül békésen kezet fogott velem. Jó ideig elbeszélgettünk: a diákévekről, a tanítóinkról, Andics Benőről, aki a máig begyében maradt. Na meg, mi a manapság a divatos téma? A politikáról.  

Andics Benő több tantárgyat tanított: csillagászatot, algebrát, trigonometriát és mértant. Az osztályban volt néhány menő diákja, a többi meg kávézaccként pangott a ketteseivel, meg a kegyelem hármasaival, a javítási lehetőségre várva, változatlanul. Sem diákkén, sem felnőttként nem foglalkoztam vele, hogy a lista alján vagyok és passz. Persze nem igaz, hogy olykor fel nem villant egy-egy vele kapcsolatos emlék, amivel csak a fanyar mosolyig jutottam e, mivel eléggé átláttam már gyerekkoromban a felnőttek magatartását.

Egyre azonban pontosan emlékszem, nem voltam a kedvenc diákja, kegyelem hármasaim voltak nála, amit lehet csak az önbizalmam bántott, de így nem mondhatta rám senki, hogy törtető, esetleg stréber lettem volna. Biztosan, ha szabadtantárgy-választási lehetőséggel indulok, másképpen áll az ábra. Igaz a csillagászatot imádtam, mégis hármasom volt belőle, de megérdemelten.

Jancsi elmesélte, hogy valamelyik helyi pártnak a tagja és megválasztották az Emberi jogok bizottsága elnökének, és hogy lebaszó leveleket írogat Porosenkónak, az ukrán elnöknek. Kérdem tőle, hogy „Nem félsz?” Kérdi: „Mitől, meg kitől féljek? Demokrácia van Pajtás!” – mondta túlzott önbizalommal, a félelem legkisebb jele nélkül.

„Nem tudom, én Magyarországon félek, nem az hogy Ukrajnában. Persze, csak azok után, hogy megismerkedtem a megkülönböztetés, gyűlölködés és a vesztegetés, a bosszú rejtett és nyílt válfajaival. Félek a tiszta emberi gondolataimért, félek az alaptalan vádaskodások miatt, amit velem szemben gyakoroltak, gyakorolnak, mert lelkileg megalázó, emberi mivoltomat porba tipró. Mindez akkor sem érdekel, ha ebben az országban az ilyen magatartásnak hagyományai vannak. De mit tagadjam, korai gyermekkoromtól, egészéletemben féltem és félnem kellett, nemcsak nekem, hanem a szüleimnek és a nagyszüleimnek, de ugyanúgy másoknak is egyaránt.

Ha nincs félelem, a hatóság nem tud mit kezdeni a polgáraival. A félelem, a legjobb táptalaja az erőszaknak, a hatalommal való visszaélésnek, stb..

Ez késztetett, mindig arra, hogy meg tudjam védeni magamat, bizonyos dolgokban naprakész legyek, de még így is előfordultak az életemben, egészen váratlan fordulatok, amikor csípőből kellett „tüzelnem”, nehogy a dutyiban kössek ki. Mert mi a legegyszerűbb hatalommal való visszaélés, megvádolni bárkit, bármivel. És neked mi jut? Csak a szerencsétlen és megalázó védekezés.

Mivel védelmemben senkire, csak egyedül magamra számíthattam, tanulnom, figyelnem kellett. Igaz, amíg mások védelmében mindig gondolkodás nélkül síkra szálltam, addig a magaméra csak néha, és szinte soha senkit sem kértem segítségül. Persze ennek is megvoltak az okai, mert korábban már láttam nagy pénzért ügyvédet, semmit sem csinálni.

Szóval, Jancsi egyre jobban belemerült a politikába, amit szeretek ugyan, de azokat nem, akik elvakultan politizálnak. Ő meg, mint észrevettem, azok közzé tartozik, akiket nem nagyon lehet meggyőzni. Az ilyen emberek meg egyenesen veszélyesek úgy önmagukat, mint másokat illetően. Azonban, mivel osztálytársamról van szó, nem folytatnám tovább. De a diák-visszaemlékezéseimet, igen.

A harmadik tanárunkat kissé hiú és becsvágyó embernek ismertük meg, amit a gyerekek hamar kitapintottak és igyekeztek vele szembe felhasználni ezt a gyengeségeit. Pedig rendkívül jó fizikusként és emberként mutatkozott be, de nem azért, mert alig érkezett meg az iskolába, hosszasan eldicsekedett a gyerekeknek hogy hol és milyen eredménnyel tanult, amelyhez gyakran, az első kérésre visszatért, amivel elodázták a feleléseket és néha az új lecke előadását is. Eközben zajongtak, bekiabáltak, a padba beszerelt gumiciterán zenéltek, a padok sarkait egymásra rakva hintáztak. Ez sokszor kész felfordulással volt egyenlő.

Tudom, a gyerekek részéről komiszság volt ezzel visszaélni, de sorozatban megtörtént, ami az órák a rovására történt, és ilyenkor, bizony elég nehéz volt visszaállítani a rendet, de ha még sikerült is, a befogadóképességünk az nem állt át egyik pillanatról a másikra helyre. Ennek viszont a vesztesei nemcsak a csínytevők voltak, hanem az egész osztály. Viszont ezt, akkor nemigen mérlegelte senki. Ez is bizonyítja, hogy pedagógiai módszerek között milyen óriási különbségek léteznek.

Előfordult, külső segítséget kellett igénybe venni a rend helyreállítása érdekében. Ilyesmi a legtöbb tanár: Egressy Sarolta, Péter Ella Tóth András, Horti Sanyi bácsi, stb. órái alatt sosem történt meg, mert rendelkeztek valami olyasmivel, ami megakadályozta az osztályt, de leginkább a fiúkat, mivel a lányok passzív magatartást tanúsítottak, az ilyen viselkedések kirobbanásában. Hogy voltak-e stréberek? Biztosan! Fontos lenne ez mára? Nem hiszem. Ezét nem is boncolgatom.

Nem úgy, mint a fotóim és leveleim, irataim sorsát. Az ilyen értékekre, különösen, mindig nagyon vigyáztam, de nem így a környezetem, ami eléggé sértette az emberi mivoltomat. Mivel a legtöbb teljesítményemmel elégedett voltam, nem tudtam soha megérteni, hogy miért nem lehet megbecsülni, tiszteletbe tartani mások dolgait. Hasonlóan viszonyultam a saját és mások munkájával kapcsolatos dolgokhoz, ezért bőven akadt nézeteltérésem úgy munkahelyemen, mint odahaza.

Emlékszem, egyik alkalommal a Muzsalyi fogyasztási szövetkezetet kellett ellenőriznem, ahol régi ismerősöm Ombódi Józsi volt az elnök, amikor beállítottam, mondom néki: „Józsi! Úgy-e nem akarod, hogy itt vájkáljak a munkádban?” Mondja: „Nem.” „Na, akkor itt vannak a kérdések, vágjatok bele és egy hét múlva jövök az eredményért, és ha lehet, ne kelljen várnom. Rendben van?” „Igen.”. Elmentünk megittunk egy felest, aztán egy hét múlva elmentem a már kész jegyzőkönyvért, aláírtuk és be volt fejezve az ellenőrzés. Mert úgy gondoltam, hogy társadalmiként, ne már én ugrasszam ki a nyulat a bokorból, amikor van erre olyan beosztott, aki ezért kapja a fizetését. Megittunk még egy felest, csaptunk egy közös ebédet és ezzel be is fejeztük az ellenőrzést. Így csinálták ezt mások is, ezért végeztem én is így, de nekem ez sem volt jó, mert még ilyen mértékben sem tetszett a mások munkájában való beavatkozás. Sokszor rosszul voltam azoktól a feltárt lehangoló eredményektől, amelyekkel találkoztam és találkozom a mai napig, aminek komoly gyökerei és okai vannak. Tudom, ez durva, de igaz és mivel igaz, az érintetteknek még nehezebb elfogadni.

Ezért jó ideig „keringtem” Barabáson a faluban sokáig, hogy megnyugodjak, de szinte hasztalan volt, mert tovább fokozódott az elkeseredésem. Azt gondoltam csak itten Nyíregyházán vannak gonosz emberek, de mint kiderült Barabáson is van belőlük. Végül aztán csak megtaláltam. Szerencsére Erzsike a férjével együtt otthon volt. A csengetésre a párja nyitott ajtót és miután bejelentettem kit keresek, készséges volt, de némi kételkedéssel továbbította a kérésemet, hogy beszélni szeretnék vele. Jött is hamarjába. Kedvesen fogadtak, de mint a többi esetben, itt sem volt ismerős a bácsi, de végül beugrott a kép és szinte pillanatok alatt enyhült és folyamatosan feloldódott a feszültég. Erzsike semmit nem veszített fiatalkori varázsából, ugyanolyan bájos, kedves, csacsogós, akár diáklánykorában.  Emlékeztem rá, amint olykor néhány lépéssel előttem lépegetett és méregettem az alakját, a menését és hogy milyen mértékben bírja a nézésemet. Tetszett, de nem olyan mértékben, hogy céljaim lettek volna vele. A másik pedig mindenki tudta az iskolában, hogy Tóth Bandi a szerelme. Erzsike a kolhozelnök lánya, Bandi pedig a magyar nyelvtanárunk fia. Szép pár lett volna, de nem jött össze. Mintahogyan nekem sem Csákány Erzsikével és Jerema Klárival. Cinikus kifejezést alkalmazva,ami nem kenyerem, így válaszolnák rá.

                      Kovács Erzsike férje tartózkodó, ám így is, közel háromnegyed órát társalogtunk. Beszélgetés közben megemlítettem Erzsikének a fotókat, amelyeket Mariskától kaptam és mivel neki a tablóból nem volt, kért egy példányt. Így ezzel az ígéretemmel búcsúztam el tőlük.

                     Egyik osztálytársunk nem fizetett saját magától egy fillért sem, én meg nem kértem csak egyszer. Azt is elárulom miért? Amikor az iskolától az étteremig sétáltunk- Ricsei Mariskáért taxit küldettem, a többiek gyalogosan sétáltak oda. Feltűnő lehet, de az iskolai rendezvényen a helyi másik Ködöböc Erzsike ne vett részt, csak az étterembe jött el. A másik, Kovács Erzsike Barabásról, a férjével, nem jöttek el. Bántott, hogy Fekete Géza nem maradt a családjával és elmentek. Szóval, mint a juhász leghátul kullogtam, és észrevettem, hogy az említett osztálytársunk állandóan lemorzsolódik, ezért rászóltam többször is. így maradt velünk. Tehát el akart menni és én akadályoztam meg. így az én hibám, hogy együtt fedeztük a költségeket.

Hát így töltöttem el jó másfél órát a Jánossal, közben elmondtam a jövetelem célját és úgy vettem ki a szavaiból, eljön a találkozóra. Gyakorlatilag ebben állapodtunk meg. Örültem, hogy sikeresnek bizonyult a találkozásunk, ha a „gázszámlát nem is törlesztette”.

Miután láttam, már amúgy is kifáradóban van, kiszerepelte magát, elbúcsúztam tőle, de volt olyan rendes, hogy kikísért az udvarra, a motoromig. Aztán még egy kézfogás, felültem a benzinzabálómra és elindultam Szentmiklóson keresztül Beregvárra. A kommunizmus idején, sokszor megjártam ezt az utat motorral, kocsival, ám a vidék ilyen elhanyagolt állapotára, nem emlékszem.

Csak lassan haladhatok, mindezek ellenére, oldalra figyelni, szemlélődni, szinte lehetetlen, mert állandóan a kátyúkat kell figyelni és kerülgetni. A falvakban mindenhol, úton-útfélen, persze ahol már lehetséges, magánárusok, a lehető, leglehetetlenebb feltételek között. A vásárlók inkább csak nézelődők. Ahová csak nézek, széltébe-hosszába - por, kosz és elhanyagolt állapotok és ingatlanok, ami szerintem nem is az anyagiakkal kapcsolatos, hanem az emberi lélek, szellem és a test egészségi állapotával. A háborút követő években rémes volt szegénység, még sem uralkodtak ilyen és ehhez hasonló helyzetek. Szívfacsaró látvány, az ellentét, amely a szegények és a gazdagok között uralkodik, ami ahogy kiérek a főútra, rögtön eltűnik. Igen, eltűnik, mert az utat már nem övezik lakóházak, csak dombok, hegyek és a buja növényzet, útelágazások.

Persze az út már kissé jobb, hiszen főút, - autóút. Ám itt-ott hosszasan aszfaltbordák tarkítják, amelyen nem az, hogy motorral, de még gépkocsival közlekedni is veszélyes. Megállok, veszek néhány mély lélegzetet, és végig tekintek az előttem álló úton, amely az elmúlt negyed század alatt nem sokat változott. Tájkép szinte ugyanaz. Mielőtt tovább indulnák, puszta kíváncsiságból kiveszem, és megnézem a régi, közel félévszázados térképeim egyikét, de csak most veszem észre, hogy milyen megtévesztő az útbaigazító, amire a múltban fel sem figyeltem. Hát igen, a Szovjetunió biztonsága megkövetelte az ilyen térképkészítési pontatlanságokat, hogy az ellenség nehogy tájékozódni tudjon a terepen.

Bereg várig az út, legalább 3-4 km. Aztán kis pihenés után, rástartolok, de a veszély, hogy közlekedés közben egy váratlan borda átlendít a szembejövő forgalom elé vagy kivág a padkára, esetleg azon túlra, az árokba vagy útszéli fához, ott lebeg a szemeim előtt és a tudatomban. Nem jó rágondolni sokat, mert még megidézi az ember. Ezért gyorsan elterelem magamtól a gondolatot, de rizikózom, elindulok.

Elég, ha az ember csak 50 km-rel közlekedik, az nemcsak megterhelő, de még hátráltató is a többi, utánam közlekedő négykerekű számára. Így vállalnom kell a „szerencsével járó” legalább 70-80 km-res sebességet, de ahogy a Beregvár szanatórium bejáratához érek, lassítok, de a KRESZ szabálya értelmében, kerülnöm kell, nem térhetek balra. És amint észreveszem, 150-200 méterrel odébb, közlekedési rendőr lesi minden mozdulatomat. Tovább hajtok, majd kissé messzebb, megfordulok és elindulok közvetlen a rendőr mellett vissza, keresem a helyet, ahol megállhatok, vagy leparkolhatok és rövidebb időre, magára hagyhatom a motort, ami elég rizikós dolog. Már van néhány ilyen eredetű karcolásom és ütésem a motoron, de az ilyesmi benne a van a pakliban. Csak rosszabb ne legyen. De sajna, megállásra, parkolásra lehetőséget nem találok, tábla táblán.

Pedig emlékszem, annak idején 1994-ben, amikor a számomra kiutalt szanatóriumi beutalót átadtam a feleségem részére, és a keresztlányunkkal, - Veronikával, meglátogattuk, akkor valahol itt a kanyarban, a főbejáratot követően, behajtási és parkolási lehetőséggel élhettünk, amit mostan sehogy sem találtam. Lehet az izgalom, vagy a figyelmetlenségem következtében, vagy más oknál fogva, mostanra mintha felszámolták volna vagy megváltoztatták. Ezért tovább kellett hajtanom, mert a közeli rendőrhöz már nincs kedvem visszafordulni, tájékoztatást kérni. Inkább elindulok vissza, Munkács felé, Beregszászba, de közben szeretnék beugrani egyik újdonsült motoros guti ismerőshöz, hogy neki is átadjak néhány motoros folyóiratot és váltsak vele néhány szót, mint motorossal és mivel valaha itt, ebben a faluban dolgoztam és szeretnék itten, néhány napot eltölteni, pihenni, a régi szép emlékek mozaikjait feleleveníteni. Viszont mostan csak rövid időt eltölteni, megebédelni.

Közben a Munkácsi vár mellett poroszkálok, amivel kapcsolatosan eszembe jutnak az idevágó emlékeim: valamikor a nyolcvanas évek közepén, a feleségemmel tacskó kölyökkutyát kerestünk és itt a közelben, a Tankista utcában lakó vadászt ajánlották, hogy nála érdeklődjünk, de nem lett szerencsém. Ezután mentünk fel a várba először meglátogatni az akkori kiállításokat. Készítettem is néhány szép felvételt, de a legtöbbje negatívon van, másolatlanul, nem nagyon örvendett keresletnek.

Később, jó néhány éve, már Magyarországról lendültünk át a húgom családjával megnézni a várat és Munkácsot. Ezek a felvételek, még ma is benne vannak a telefonomban, ha nagy honvágyam van, belenézek, végig lapozgatom. Ilyen dolgok jutottak az eszembe, amint a vár mellett elhajtottam. Igaz, volt itt egy-két kellemetlen nézeteltérésem is, de nem térnék ki rájuk. Annyi viszont igen, később bántam, hogy vállalkoztam erre az utazásra, amit a húgom szervezett.

Délkörül járt az idő, amikor elhagytam Munkácsot. A kánikulai nap kíméletlenül erősen égetett, még a 80-90 km-es sebesség mellett is érezni lehetett a forróságot. Mások szerint, lehet, az időjárás kifogástalan volt a motorozáshoz, de ezt csak akkor állítottam, amikor az erdők közötti útszakaszhoz értem, ahol hűvösen cirógatta az arcomat az erdőből áramló párás szél. Ezt az útszakaszt, Gáttól-Munkácsig, annak idején a csehek építették tiszta betonból, és évtizedekig, egészen a hetvenes évekig bírta a strapát. Pedig használták úgy civil: lánctalpas traktorok, mint katonai járművek: tankok, stb., kamionok. Mára már van rajta tucatnál is több forró és hideg aszfaltréteg, de az alapja miatt nem nagyon van panasz rá, egyenlőre. Régen úgy forgott a köztudatban ez az útszakasz, a „katonák útja”, mert a közeli erdőkben több katonai alakulat bújt meg és jobbnyira csak ők használták igazából. Mert a teher és utasforgalom, nem terhelte túl igazában.

Ahogyan kiérünk a városból, baloldalról a katonai reptér helyezkedett el régen, de jelenleg a magas sövény eltakar mindent. El sem tudom képzelni, most mi rejtőzik mögötte? De annyi bizonyos, a fel és leszálló gépek zaját, nem hallani. Ám a múltban, szinte két-hárompercenként, emelkedtek itten a levegőbe és szálltak le a modernebbnél modernebb szovjetbombázók és vadászrepülőgépek. A dübörgés oly mértékű volt, hogy az ember dobhártyája majd beszakadt. Akkoriban meg sem mertek nyikkanni az emberek. Erre lehetőség, csak a rendszerváltás után nyílt, de akkor sem következmények nélkül, mert a tiltakozókat feketelistára tettek, videóztak.

A 250 cm3 Suzuki Marauder elég jól bírja a strapát, csak 90 km után kissé beremeg, nem neki való a magasabb terhelés, különösen itt, Kárpátalján, ahol már kétszer is megcsúsztam a rossz utakon. Egyszer Beregszászban, a macskaköves úton, 3 km-es sebességnél, az egyik kátyúnál az első kerék alá perdült egy kavics, kifordultam, amit apró horzsolással megúsztam.  A másik alkalommal szintén hasonló sebességnél, a parkolóban elém hajtott egy zsigulis, a nagyobb koccanást, csak hirtelen oldalra döntéssel tudtam megelőzni. Bár nem én voltam a hibás, de ha összeütközünk, nagyobbak lett volna a károm, amit nem igen fedezett volna a vétkes fél. A döntés következtében viszont, csak a bukócsövem horzsolódott meg kissé, na és persze a könyököm meg a térdem, de a pasi, aki a kocsiban ült, még bocsánatot sem kért. Hát ennyit röviden az ukrajnai vezetési modorról.

Gáthoz érek, itt régebben, a szocializmus tevékeny építése idején is érezni lehet a kereskedői szellem hamu alatti lobogását, ami persze nem aludt ki az óta. Most az út mindkét oldalán egymást érik az árusok, vásárló, mint bárhol, inkább csak nézelődő akad. Továbbhajtok, a guti kanyarban a rendszerváltás óta, ilyenkor gombaszezon alkalmával, gyerekek, felnőttek, idősek hada táboroz, egymás ellen folyik az ajánlás. Ha fukar a vevő és a szíve megengedi, alkudni is lehet és engednek is az árból, mert a szűkség azt diktálja.

Mivel egyik elképzelésem szerint, a nyárvégén néhány napot Guton szerettem volna tölteni, gondoltam bemegyek, és legalább megebédelek, de előbb megkérdezem az árusoktól, hogy van-e a faluban étkezési lehetőség? Sajnos ilyenről nem tudtak. Így a nálam lévő motoros folyóiratot, amit a Peres Lacinak szántam, csak az egyik árussal küldtem el. Majd tovább hajtottam Jánosi felé, úgy határoztam, ott ebédelek a régi falusi fogyasztási szövetkezet éttermében, de amint bementem és leültem, majd végig néztem az étlapot, meggondoltam és tovább hajtottam a Helikon szállodába, ahol feltételeztem, jobban járok. Tévedni azonban emberi dolog.

Nem tudom felfogni, hogy a kánikula kellős közepén, miért nem lehet legalább egy hideg levest készíteni, és miért kell a vendégeknek ehetetlen forrón felszolgálni a leveseket? Ha már így van, miért nem tudatják az emberrel, hogy azt csak forrón tálalják. Hiszen a forró leves nemcsak balesetveszélyes, de egészségtelen a fogyasztása is, de lehet, ezt csak én számítom így.

Hogy lehet az, hogy egy éttermi szakácsnak, a leghalványabb gőze sincs, miként kell halat sütni, és miért árusítják a fagyasztott halat, frisshalból készültként? Mert az ilyen, sütés után, asztalra kerülve, már nem is hal, ha nem deszkadarab, mert a fagy és az érzéketlen sütés kiveszi minden életerejét. S hogyan kell egy vén húsból finom és étvágygerjesztő eledelt készíteni, azt csak tapasztalt háziasszony vagy szakember tudja. Az utóbbiból viszont végzetesen kevés van, mivel kevés vagy egyáltalán nincs utánpótlás.

Mindez abból a végzetes hibából ered, hogy a peresztrojka kezdetén, nemcsak Ukrajnában, de a többi volt szocialista országban is, kivonták a forgalomból a magasan, de különösen a közepesen képzett szakembergárdát, akik megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkeztek. Mindezt tették azért, hogy ne legyen versenytársa a hatalmat és pénzt békésen bezsebelők táborának. Ezt a helyzetet, már több évtizede, mesterségesen tartják figyelem előtt. Akárhová megyek, jobbnyira ennek következményeit látom. Elmesélek egy szomorú példát, bár nem kellene, mert úgy sem érek el vele semmit: a nemrég az egyik szupermarketben figyeltem fel rá véletlenül, hogy a bemenő vásárlóútvonal keresztezi a vásárlás utáni kimenőt, ami azt jelenti, hogy a vásárlást befejezők és a vásárlásra érkezők egymásba botlottak, amit teljes mértékű gyámoltalan megoldásnak neveztem, csak a jó modor kedvéért. Amit be is beírtam a „vásárlók könyvébe”. Ha nekem, felhozza valaki a figyelmemet egy ilyen hibára, a legkevesebb megköszönöm. Annyira sem méltattak, hogy válaszként legalább a „p…ba!”, küldjenek. Amiből azt akartam kihozni, hogy a mai vezetés mennyire érzékeli és öleli azt, amit ölel. Hát legkevesebb két-három tucat hasonló dologról tudnák írni csak úgy, kapásból, de nem mennék többre vele, minthogy ellenségeim táborát még nagyobbra növelném, ezért jobb, ha abban hagyom és folytatom az eredeti mondani valómmal.

Végül nagy nehezen, a Helikonban megebédeltem: zöld vitaminsaláta, húsleves, sült hal és rostos gyümölcslé, amiért közel kettőezer forintnak megfelelő ukrán hrivnyát fizettem.

Ezért keserű szájízzel hagytam el az éttermet és indultam tovább, Beregszászba, ahol az anyai nagyanyám sírhelyének a megépíttetését kellett megoldanom. Közben megígértem magamnak, hogy a szállásadó barátaimnak, kilónyi szepegombát viszek este, és hozzá legalább három kilós sárgadinnyét, meglepetésként kedvességükért, mivel az általam felajánlott szállásdíjat, nem akarták elfogadni. Mivel soha nem szerettem senkit sem kihasználni.

Beregszászba érkezésem után, első feladatom volt a sírköves mesterünk felkeresése, akik régi ismerőseink voltak a feleségével együtt. A házuk egyik földszinti szobájában virágos üzlet működött, és még dolgozott, ezért itt, az eladónál próbáltam érdeklődni, aki megerősítette a szomorú hírt, aminek még így is csak nehezen akartam hinni. Így valóban más mester után kellett néznem. Az elárusítónő ajánlotta, hogy lépjek kapcsolatba barátnőjével, aki mostanában készítette szülei sírját és nagyon elégedett lett a mestere munkájával és ő biztosan ismeri a sírköves adatait. A barátnő, Horácsek Marika, a feleségem egykori munkatársa, és emlékeztem, a Hubert kocsmától a harmadik házban lakott testvéreivel. Aztán úgy határoztam, rögtön felkeresem és megtudom, ki is volt a mester?

A kapuban Jenci, Marika öccse bámult árgus szemekkel az előtte épp hogy elsétált fiatal csajok után. Amint leálltam a motorral rögtön rám szegezte a figyelmét, felismert: „Csókolom, Imre Bácsi! Hogy tetszik lenni? – de már rögtön jött a következő kérdés is – Hát Ibike Néni, hogy van?” – jött és barátságosan rázta a kezem. „De rég nem láttam, - mondta, pedig három hete sincs, hogy a postánál találkoztam vele. Alig tudtam leszállni a motorról, két kézzel rázta a kezemet, majd kicsattant az örömtől. Jenci, közel a hatvanhoz, kissé örökösen vidám fickó, de ettől eltekintve aranyos agglegény, szeretni való srác. Igazából nem is lehet őt nem szeretni. udvarias, előzékeny, segítőkész, olyan emberke, aki mindig rózsaszínben látja a világot és ragyog az örömtől. Pedánsan jár-kell, nézelődik, beszélget a városban. Szemet megragadó egyéniség. Szóval aranyos és olyan emberke, hogy amikor meglátod, a te képed is igazi mosolyra derül. Aztán tovább, kérdés, kérdést követett, nem győztem a válaszokat.

Persze, még mielőtt beléptem volna megkérdeztem a lányok után mutatva: „Úgy-e szép csajok? Tetszenek?”

„Igen! – mondja tenyereit összedörzsölve, - Tetszenek!” – ami azt jelenti, nagyon tetszenek a csajok. Hát nem mondom szépek is voltak a lányok, akiket éppen nézegetett.

Aztán kérdem, hogy a Marika otthon van-e? Amire bólint a Jenci és udvariasan nyitja a kiskaput, mondja, menjek beljebb, mert éppen most jött haza. Amikor beléptem Marikáék házába, amely egy regényes kis fehérre meszelt parasztház, talán már egyedi Beregszászban. Marika szinte egyes egyedül tartotta el testvéreit, miután szülei és közeli segítőkész rokonai, már jóval régebben meghaltak. Az állami támogatás, amit kaptak, az vajmi kevésre lett volna elég, de Marika, Isten segedelmével, tiszta és rendezett körülményeket teremtett, és életben maradt a család

Marika hideg ásványvízzel kedveskedett, amit nem tudtam visszautasítani, mivel lihegtem a forróságtól, akár egy vadászkutya. Mivel Marikával közel egy éve nem láttuk egymást, volt miről társalogni, jó sokáig beszélgettünk, aztán rátértem, hogy miért is jöttem. Miután megtudtam a sírköves mester adatait, már onnét rögtön telefonáltam neki, hogy hol és mikor találkozhatnánk. Ezt követően elbúcsúztam tőlük és elindultam a megbeszélt helyre. Azonban nem volt ott, jó félórát vártam, bolondot csinált belőlem. Nem haragszom az ilyen emberre, bár bosszant, hogy így megalázza az embert, de úgy érzem, nem alaptalanul kerülnek az ilyenek.

Motorozás közben sem szeretem a váratlan kanyarokat, hát még az üzleti ügyekben. Ezért jobb, ha még, ha az elején, kiderül, kivel állunk szemben.  Így elindultam a temetőbe, más mester után nézni. Találtam is, de azok a teljes betáblázás miatt, már nem tudtak vállalni, de ajánlottak maguk helyett egyet a temető közvetlen közelébe, akivel sikerült megegyeznem, de amikor az előleget átvette és elismervényt kértem, majdnem hogy, elhajtott, hogy ő ilyesmivel nem foglakozik, de végül sikerült meggyőznöm, hogy milyen eredménnyel, az még a jövő kérdése.

Ezután újra motorra magyar, irány a guti kanyar, gombát vásárolni. Közben már 18 óra körül járt az idő. Kissé izgultam, hogy nem potyán járok-e? Hála Istennek, az árusok még kint voltak, de már teljesen más összetételben. Persze gomba, jobbnál jobb, bőven akadt, így sikerült másfél-kétkilónyi, olyan finom fiatal „szepegombát” (tinóru) vásárolnom, hogy az valami rendkívüli. Magyarországon legkevesebb öt-hat ezer forintot is elkértek volna érte. Itt meg másfélezerért sikerült megvennem alkudozás nélkül.

Mondanom sem kell, mivel tudtam, hogy a háziak imádják a gombát, örültem, mint „vaklaci” a félszemének. Hát még Ibike, a háziasszony, amikor meglátta a kifogástalan fiatal ropogós és féregtelen gombát. Azonnal nekilátott a tisztításnak, hogy előkészítse a szárításra. Egyébként, az ajándék kiegészítéseként, még útközben sikerült egy gyönyörű és hatalmas sárgadinnyét is vennem.

Mivel megtudtam, hogy két nap múlva szülinapja lesz házigazdának, hát a vásárlást kiegészítettem még egy különleges Kalasnyikov géppisztolyformájú porcelán üvegbe töltött tömény-szeszesital különlegességgel, amivel szintén sikerült a szállásadóim elismerését és örömét elnyernem, de legszerencsésebbnek mégis én magamat tekintettem, mivel úgy vettem észre, sikerült valós örömet csennem régi szomszédaink lelkébe, ami felejthetetlen lett mindannyiunk számára.

Ibike vacsorára, olajban sült gombát készített, amihez még kolbászt és salátát tálalt. Megvacsoráztunk rendesen, de hogy a Józsi szülinapja közeledett és bejelentettem, hogy másnap elutazom, Józsi előrukkolt valamilyen ukrán sörkülönlegességgel. Bár nem fogyasztok semmilyen szesztartalmú és erjesztett üdítő jellegű italokat, a kedvéért megittam egy pohárkával, ami az ízletes vacsora után vérré vált bennem, annyira jól esett. Láttam a Józsinak, úgyszintén.

A fullasztó meleg ellenére, biztosan a sörben lévő komló hatására, pillanatok alatt elaludtam. Reggel korán, ötkor ébredtem. Ibike, akár csak én, a korán ébredők táborába tartozik. Már rotyogott a kávéfőző, amikor az ebédlőbe nyitottam, megkávéztunk, majd nemsokára megreggeliztünk és utána irány Beregszász, ahol letettem a motorkerékpárt és elindultam bevásárolni: édességet, füstölt makrélát, néhány halkonzervet. A makréla finom friss és zsíros. Egész úton csepegett a nyálam utána. Csak otthon derült ki igazán, hogy ráadásul mérsékelten sós, ami tovább fokozta az étvágyunkat.

A bevásárlást követően Kaszonyba utaztam, ahol újból felkerestem Ricsey Mariskát, aki már felkészült az érkezésem idejére, mert összeírta az osztálynévsort és mutatott néhány fotót, az „Á” és „B” osztályról készült tablót, amelyről összeírta a két osztály névsorát.

Ezek után kérdeztem meg Mariskát, hogy nincsen-e olyan közös fotója, amelyiken én is rajta vagyok. Válaszolja: „De igen.” – megy, és nemsokára hoz egy tablót a két osztályról és hozzá kisebb fotót a mi osztályunkról, középen Egressy Saroltával, aki 1956-tól, azaz a kilencediktől, osztályfőnökünk is egyben. Rögtön a második órán tőle kaptam az első ötöst kémiából, ami nekem nem nagyon tetszett, de nem igaz, hogy nem örültem, Ugyanakkor nem akartam ötös tanuló lenni. Ötösnek lenni elkötelezettség és felelősség is, amiben a tanár diktálja a tempót. Ebből kiindulva, úgy éreztem, nem érdemeltem meg az ötöst, ami később az én akaratom érvényesülésével ért véget, mivel négyesre javítottuk a dolgot. Igaz, a kegyelem jegyeket sem szerettem, mert attól meg többre becsültem magamat, de aztán folyamatosan helyre vágódtak a dolgok, középen haladtam, néhány kiemelt „dísz” hármassal.

Azonban, ezeknek a fotóknak már egyike sem volt meg nekem. Valójában csak most figyeltem fel rá, hogy milyen jóképű tinédzser voltam és még sem bolondultak a lányok utánam. Közben elmosolyodtam, amint nézegettem a fotókat, mert eszembe jutott, hogy néhány évvel azelőtt kezdett serkenni a bajszom és először apám rám maradt öreg életlen borotvájával, majd zsilettel próbáltam leborotválni a pelyhedző szakállamat, de a borotva, meg a szovjet pengék olyanok voltak, mint a bot, ezért végén úgy néztem ki, mint aki a vágóhídról szökött meg. Így fizettem meg az első borotválkozásaim árát.

Megvoltak ezek a fotók nekem, mind, amit Mariska mutatott, de amire annyira vigyázunk, az élet furcsa fintora révén, az tűnik el a leginkább és a legtöbbször, teljesen nyomtalanul. Így tűntek el a rólam készült fotóim, a második és harmadik osztályos, érettségi bizonyítványaim, a technikumi Diplomámhoz tartozó jegyzékem, gépkocsi-vezetői engedélyem, néhány nagyon fontos általam készített fotó, általam értékesnek tartott könyv, stb., amelyek elég érzékenyen érintettek, de ha meghalok, egy csapásra feleslegessé válnak. Tehát ez a birtoklási vágy teljesen megszűnik, van nem jobb-e ha egyáltalán nem létezett volna? Mert akkor nem merült volna fel semmilyen feszültség, amitől szabadabb lett volna az ember. Nemde?

 Különben az osztályfőnökünk, - Sárika, a világ legaranyosabb tanárnőjeként lett elkönyvelve, középtermetű törékeny teremtés volt, ahogyan belépett az osztályba, arccal mindig felénk, oldalra fordulva járt, úgy közelítette meg az asztalt, ahová az addig két kezével melléhez szorított naplót, finoman letette. Azt hiszem, merő tiszteletből nem engedtünk meg vele szemben, semmilyen kirívó viselkedést. Igazából szerettük is, mert őt nem lehetett nem szeretni. A szerénységével, a tudásával, tiszta igyekezetével és szorgalmával vívta ki az igazi elismerésünket, Péter Ellával, a matek tanárral együtt, akivel teljes ellentétek voltak egymással, és egyszerre érkeztek a Mezőkaszonyi középiskolába, amely akkor már második éve működött és az egyik legerősebb magyar középiskola lett a megyében. Igaz akkoriban mindössze három működött. Ebben persze sokat nyomott a latba az, hogy tanaraink többsége nemcsak fiatal, de az közepestől jóval nagyobb fajsúlyt nyomott a pedagógiai szakmában. Most visszagondolva rájuk, nem hiszem, hogy a legkevesebb, szakmai féltékenységből eredő feszültségek nélkül megúszták volna, amiről akkoriban nem is hallottunk, nem az, hogy gondoltunk volna. Pedig létezett.

Szóval, nagyszerű volt érzés visszaemlékezni rájuk, amit gyakran meg is tettem, mert mindig tudtam, miért is vagyok ezért vagy azért hálás nekik. Meghallgattam a szüleim tanácsát, amire persze hajlamos is voltam néha melőzni.

 A szüleim néha mondogatták, hogy mivel a tudásunk behatárolt és ők tanultak, okosak, ezért a további tanításodat ők végzik majd, úgy szeresd és tiszteld őket, akár bennünket. Hatékony befektetésnek bizonyult, mert bárhol a világban, bármelyik tanintézményben fordultam meg, egy-két kirívóeseten kívül, mindig éreztem és éreztették velem a tanáraim, hogy tisztelnek és szeretnek, megbecsülnek. Ezt kellemes volt látni, érzékelni, de még kellemesebb volt élvezni, ami nekem felemelkedési lehetőséget is jelentett az életben, ugyanúgy, mint azok a vezetők részéről tanúsított figyelmet, akik látván bennem valami egészséges emberit, létrát tettek a lábaim alá, esélyt biztosítottak számomra a bizonyításra. Ma már némi sajnálattal gondolok vissza egyik-másik esetre, amikor nem akartam eleget tenni a velem kapcsolatos elképzeléseiknek, elvárásaiknak, mivel eközben a magam útját is szerettem volna járni. Ezért mély lelkiismeret-furdalást ezzel kapcsolatosan nem tapasztaltam sem a múltban, sem pedig ma. Hogy mennyiben van igazam, a „boncoláskor” kiderül.

Visszatérve diákéveimhez, rólunk, diákokról sem szabad megfeledkezni, hogy az apró hiányosságainkon kívül, nagyszerű, visszafogott és jól nevelt fiatalok voltunk, akik ereiben, azért nem káposztalé csörgedezett. Persze voltak diák kikapásaink, de ezeket a csínyeket, szerintem, néha maguk a tanárok váltották ki magatartásukkal belőlünk.

Azt hiszem az igazság talán az, hogy tanárainkat, akik akkor csak tanítóink voltak, túlságosan szerettük és tiszteltük, de azt sem szabad elfelejteni, tudtak is velünk bánni. Érdekes, hogy Holovács Ignácz fizikatanárt, bár közeli korosztályhoz tartozott, még sem tudtuk teljes mértékben elfogadni, sok olyan dolgot megengedtünk magunknak vele szemben, ami közel állt a diák-csínytevések szélső határához. Pedig Holovács Ignácz egybevéve nem volt sem rossz ember, sem pedig rossz pedagógus, hogy mi ellen tiltakoztunk, ma sem tudom megérteni. Persze ez, azért nem egészen igaz, de jó lenne-e ezt ma papírra vetni, amikor az Osztálytalálkozó kérdéseivel foglalkozik az ember? Aligha. Annyit azonban minden esetre el kell mondanom, hogy azt, amit tudatlanul érzett az osztály, a későbbiek folyamán bevált, de ez aligha nevezhető az ő jellembeli hibájának.

Persze nekem, személyesen, merültek fel vele szemben kifogásaim, mivel burkoltan éreztette, az apám vele szembeni teljesítetlen ígéretét, amiről csak merő véletlen folyamán szereztem tudomást. Igaz ugyan, hogy erről sosem ejtett szót Holovács Ignácz, de érzékeny diák lévén, szó nélkül is megértettem, hogy valami nincs rendben, amit tisztázhattunk volna. Ám ezt, gondolom fiatalként nem nekem kellett volna kezdeményeznem.

Nincs kikötve, másoknak is szúrta valami vele kapcsolatosan az orrát, amit ahogyan én, úgy mások sem tették szóvá, hogy mi bántsa őket. Így maradt a csendes tiltakozás, amiből rendszeresen igyekeztem kimaradni. Mert véleményem szerint a legnagyobb butaság lett volna a részemről az amúgy is kiéleződött ellentétet tovább fokozni, ha tovább ra is diák akartam maradni. Na már pedig, első célom az volt, hogy diák lehessek.

Hogy enyhítsem a köztünk felmerülő ellentétet, beiratkoztam a fizikaszakra és megpróbáltam úgy viselkedni, hogy ne merüljenek fel gondok velem kapcsolatosan, ami a fiúk szemszögéből, nem minősült valami igazán kiváló állásfoglalásnak, amivel csak annyit értem el, hogy távolságtartók lettünk mind a ketten appozícióban maradtunk. Mivel, a kialakult helyzet, úgy éreztem sértetti az önérzetemet, ezért nem alakult ki közöttünk igazi diák-tanár kapcsolat, mint mondjuk az osztályfőnökünk, - Egressy Sarolta, Péter Ella, Horthi Sanyi bácsi, korábban Tóth András bácsi között, akiket nemcsak kiváló tanárokként, hanem emberekként is tiszteltem és becsültem. De már megint egy kissé elkalandoztam.

Szóval miután átnéztük Mariskával, hogy kik azok, akik még szóba jöhetnek és élnek az osztálytársaink közül? Így került előtérbe Kovács Erzsike, aki tudtával Barabáson él a férjével. Mariska csak azt nem tudta megmondani, hogy hol találom meg pontosan, hogy megbeszéljem velük a találkozó szervezésével kapcsolatos elképzeléseket.

Közben minduntalan a kezem alatt lévő fotókat nézegettem. Ezért elkértem Mariskától a fotókat, hogy másolatokat készíttettessek róluk magamnak, mert úgy gondoltam, ha csak kétszer fogom megnézni őket, nekem akkor is megéri, mivel kapaszkodót jelent számomra az életben. Hiszen úgy éltünk egymás mellett, akár a jó testvérek: nem ismertük és nem gyakoroltuk a gyűlölködést, a bosszút, a verekedést, az árulkodást, amennyiben lehetséges volt segítettük és támogattuk egymást, és ha szűkség volt kiálltunk egymásért, stb., de kellett ennél több? Nem hiszem.

Aztán folytattuk tovább a beszélgetést Mariskával. Ekkor derült fény arra, hogy állítólag Sárinszki Edit egy magyarországi vámoshoz ment feleségül és feltehetően Záhonyban lakik. A másik „Á” osztályos társunk, Kovács Erzsike, Munkácson végezte a tanítóképzőt és együtt dolgozott Mariskával, és mivel férjhez ment, Tamásiné néven, Barabáson él. De nem tudta hol, talán valamelyik üzlettel szemben.. Erzsikét 60 éve nem láttam, végtelen kíváncsi voltam, hogy nézhet ki, ezért a mellett döntöttem, amint átlépem a határt, rögtön felkeresem.

Nagyon jól emlékeztem erre a kis cigánybőrű csajra, zengő alt hangjára. Amikor találkoztam reggelente ezzel az alacsony és törékeny alakú, megragadó fekete szemű lánnyal az utcán, mindig barátságosan fogadta a köszönésemet, általában kedvesen mosolygott és úgy éreztem némi szimpátiát is ápolunk egymással szemben. Ám ez az érzés, sosem csapott át komolyabb érzelemmé. Nem, már csak azért sem, mert Erzsike a szőke Tóth Bandiba volt szerelmes, de ettől függetlenül még rokonszenvezhettünk.

Igaz, Jerema Klárival csókolóztunk is, és amikor az anyukája elutazott Leningrádba, angyalian együtt aludtunk, ami a tetszéstől és a szimpátiától kissé több, de még sem lett belőle végzetes szerelem, szűzhártyatörés, sem házasság. Az osztályban leginkább testvérként néztünk egymásra. Legalább is én így voltam vele. A szerelem, inkább az igazi szeretet megnyilvánulása volt. Hiszen ezt az osztálytársak között házasság is igazolja: a mi osztályunkban mindössze egy házasság kötetett, Magura Laszló és Pataki Erzsike között. Az élet szomorú iróniája révén, ez sem lett hosszú életű.

Jerema Klárit olyan lánynak néztem és nézem még ma is, mert a véleményem nem változott az óta sem, akár a földre szállt angyal. Sugárzott belőle a jóság, a lágy nőiesség, a segítőkészség. Ha létezik újjászületés, akkor ő bizonyosan fehér hattyúként fog élni a következő életében, de ez nem lehet vigasz az elmúlt, kerékbetört életére.

Hajdan, a kettőnk közötti kapcsolat, részben annyiban hibázott, hogy Klári tőlem néhány centiméterrel magasabb volt, és ez egy kicsit zavart. Lehet az önbizalmammal volt némi baj. Viszont azt hiszem, hogy Csákány Erzsikével együtt, inkább barátoknak tekintettem őket, mint sem olyan lányoknak, akikbe szerelmes lettem volna igazán. Úgy vélem, ezért nem alakulhatott ki közöttünk komolyabb érzelmi kapcsolat.

De ahogy visszagondolok a Klári életére, kisé elérzékenyülök. A története hallatán, nem hiszem, hogy ez csak a korommal járó jelenség lenne. Dióhéjba foglalva: dolgozott, férjhez ment többször, állítólag kilenc gyereket szült, kiábrándult az életből, magával rántotta az alkohol, öngyilkos lett és nem akadt egyetlen ember sem, aki segíthetett volna neki, felemelkedni. Szomorú? Végzetes, hogy egyáltalában ilyesmi megtörténhet az emberek életében. Ha ilyen tragikus végzet várja a jó embereket, akkor felvetődik a kérdés, egyáltalában érdemes-e jónak lenni? Csak azt nem tudom, hogy a jót, miért hagyta a másik jó, hogy a rossz cselekedjen ellene. Mert feltehetően, az én verziómban, a jóság, nem más, mint a gyengeség jele. A szellemi képességekkel már voltak és vannak ilyen és hasonló célzások, amint viszont a filozófusok életkora kissé megcáfolnák.

Késő délután lett, amire elbúcsúztam végre Mariskától. Biztosan elfáradt tőlem, amikor elhagytam az otthonát. Átszelve a határt, Barabáson keringtem még jó fél órát, amire sikerült megtudnom és megtalálnom, hogy hol is lakik pontosan Tamásiné Kovács Erzsike. Mit tagadjam, kicsit dobogott a szívem az izgalomtól, amikor becsengettem hozzájuk. A férje nyitott ajtót, aki kissé kételkedve, de udvariasan fogadott. Pillanatokon belül előkerült az Erzsike. Az első kérdésem ő hozzá is az volt: „Ismerős a bácsi?” 

„Nem!” – volt a határozott válasz. Nem haragudtam meg, hiszen nem én voltam álmai lovagja. Ezek után nem maradt más hátra, mint bemutatkoznom: „Ferenczi Imre vagyok a X. „B”-ből. Egy nagyon picit elgondolkozott, aztán nem tudni, hogy valóban felismert-e vagy csupán illendőségből, de hellyel kínáltak, amit természetesen elfogadtam, s eközben gyors leltárt végeztem a fejemben, aminek eredményeként közöltem magammal: „Nem sokat változott.” Ha helyettem ő kerül ilyen helyzetbe, biztos vagyok benne, felismertem volna. Amiből egy okos következtetést is levonhatok, bizonyos, hogy az én oldalamról nagyobb mérvű lehetett a szimpátia. Viszont tovább már nem mennék a fontolgatásaimba.

Erzsike és férje a lehető legudvariasabban fogadtak, közben megkértem, engedjék meg, hogy levehessem a motoros dzsekimet, mert majd szétvetett a forróság. Ezután már kissé könnyebben folytathattam a társalgást, amibe tevékenyen bekapcsolódott a férj is. Kellemesen eltársalogtunk. Közben megmutattam a tablóképet, amit Mariskától kaptam másolásra, amiből aztán Erzsike is kért egy példányt.

Nagyon kedvesek voltak, próbáltak ezzel-azzal megvendégelni, de az üdítőn kívül nem tudtam mást elfogadni, mert telt hassal sem dolgozni, sem pedig motorozni nem tudok, de azért megköszöntem a szívességüket. Mivel láttam, érdeklődéssel vették a Találkozóval kapcsolatos elképzelést, és könnyedén beszélgettünk, ezért akkor bizonyosra vettem, hogy eljönnek a találkozóra. Közben szóba kerültek a fotók, amelyeket másolásra kölcsönkértem a Mariskától. A másolt tablóból Erzsike is kért egy példányt. Megígértem, hogy szívesen teljesítem a kérését. Ezzel maradtunk el. Aztán csak neki vágtam a további 80-90 km-es útnak. Mivel szombaton érkeztem haza a következő hét első feladatát a fotók retusáltatásának és másolatainak elkészíttetésére szántam. Ugyanis a fotók, különösen a tabló, kissé elhanyagolt állapotban volt, hogy bevalljam, e mellett még megviselte a szállítás úgyszintén.

A tabló csoport képek elhelyezése

 Persze a másolatok mára, már itt lapulnak az íróasztalomon és arra várnak, hogy a nagyanyám sírkészítője, - Sató Józsi, csengessen, hogy útnak indulhassak elszámolni a sírkészítésért és a további feladataim elvégzésére, az érettségi találkozóval kapcsolatosan.

Hát, röviden így zajlottak az utazásaim első történetei, amelyek az első látszatra zavarosnak tűnnek, de a fejünkben a gondolatok sosem katonás sorendben vagy szigorú egymásutániságban következnek. Nem tudom kivel hogyan, de nálam néha szemet kápráztató fordulatokkal buknak elő a szinte semmiből, ami néha jó, olykor meg zavaró. Az elmélkedésekkel megnyugszik ugyan az ember, de azzal nem is keveset veszít. Ezt tapasztalatból tudom. A kanyarokkal meg, úgy gondolom, csiszolódik az ember gondolkodása, mivel az eredményt, összeveti. Persze, ha fennáll az önelemzés ténye.

Az utóbbiakban azért a legfontosabb az, hogy végre, minden különösebb baj nélkül, sértetlenül hazaértem.

2017. július 25.