A bolondok útja

Hát igen, augusztus elseje, nekem az volt, a Bolondok napja és útja. Mert elindultam egyik osztálytársnőmet, - Sárinszki Edithet keresni Záhonyban, aki szóbeszéd szerint, állítólag oda ment férjhez, egy vámoshoz. Úgy kilenc óra körül indultam motorral itthonról, Sóstóhegyről. Persze jól beöltözve, motoros védőöltözetbe, amire oda értem a meleg meghaladta a harminc fokot, és lucskosra leizzadtam. De hát az ember, az önmegvalósítása, a boldogsága érdekében, mit el nem vállal?

Az osztálytársnőm leánykori nevén kívül semmilyen pontos adattal nem rendelkeztem, ezért úgy gondoltam, hogy sorjában, előbb felkeresem a rendőrséget, majd a kormányablakot és a polgármesteri hivatalt, és valahol csak emberre találok, aki segít, de ezekben a hivatalokban, mint a később kiderült, teljesen másképpen gondolták, mert, hogy mindenkinek „az anyja seggit”.

Először a rendőrségre menetem, ahol a lőrés mögött egy rokonszenves hölgy gubbasztott csendes és félhomályos magányában. Őt kértem meg, hogy segítsen, aki rögtön riasztotta az ott közelben lévő, feltehetően ügyeletes tisztet, akinek tökéletes nyugalommal elmeséltem, hogy „mijárat”-ban vagyok, hogy az egyik 1957-ben végzett osztálytársnőmet, - Sárinszki Editet keresem a 60. Érettségi találkozóval kapcsolatosan. És a segítőszándékom érdekében elmondtam, amit tudtam, hogy a Mezőkaszonyi iskola diákjáról és állítólag egy „vámosfeleségről” van szó, aki ide, - Záhonyba jött férjhez kb 50 éve.

Amire rögtön rám csapódott az ajtó és bent „hangosan csattant a páncélszekrény kulcsa”, hogy „adatvédelmi” okok révén nem adhatnak ki semmilyen adatot. Így a további kukorékolásaim teljes mértékben hasztalanná váltak. Megnyugtatásomra mindössze annyit közölt, hogy „menje a piacra, és ott érdeklődjön!”.

Persze az úr nem tudhatta, vagy nem akarta tudni, hogy nekem se pénzem, sem pedig használható informátorom nincsen. Mert ő bizonyosan valami ilyesmire gondolt, hogy kissé a védelmembe vegyem. Mert, ha gúnyolódott, akkor mivel megalázott, bűntényt követett el, mert az, annak számít és el is vártam volna, hogy a legkevesebb elnézést kérjen, de erre nem igen volt sem kedve, sem pedig ideje az úrnak.

 Mivel meg voltam győződve, hogy a további kunyerálás és várakozás felesleges, tovább léptem. Így, elkeseredve, a gúnyos útravalóval a zsebemben, elindultam a város Kormányablakát keresni, ami tapasztalatom szerint inkább azoknak való, akiket az ajtón kidobnak és kényszerből megszokták az ablakokon való közlekedést, amiben merőben járatlan vagyok.

Az Ablakban a portás fogadott, aki már eleve arra volt hivatott, hogy elutasítson, de mivel nem akartam feladni és írásbeli bizonyítékot kértem az elutasításról, hát átpasszolt egy elég rusztikus kinézetű középkorú hölgynek, akit az ablakvezérének néztem. Miután a folyosón az ablakvezérnek pacsirta hangon elénekeltem a kérésemet, átkísért egy másik szobába, egy másik ablakügyintézőhöz, aki a kezembe nyomta a helyi nyugdíjas klub nevét, hogy ott keressem és ne az ablakban, mert az ablakban az ablakok az én számomra sötétek, és oda nem lehet és nem szabad belátni, mert az adatok titkosítva vannak és a törvény, azaz adatvédelmi törvény nem engedi kiszolgáltatni a polgárok adatait. :s megkérdezték tőlem, hogy: „Tetcik Érteni?” Mivel már az iskolában is „hülyegyerek” voltam, ugyanis az ilyesmit, már akkor sem nagyon értettem. Hát azt válaszoltam, hogy - Nem! Mert Bizonyisten nem értem, hogy amíg egyesek adják-veszik a polgárok ezreinek az adatait, bizneszelnek vele, meg mi a szar. Nekem mindössze néhányra lett volna szűkségem az érettségi találkozónk megszervezése érdekében, hogy megpróbáljak néhány órára boldog mosolyt csalni ezeknek az embereknek az arcára és lelkébe, nekem ezt elutasítják. Szent igaz, mivel nekem pénzem nem volt, ezért nem is ajánlhattam semmit. Az is igaz, nem is kértek érte semmit, de egy-két névért mit is kérhettek volna? Nem igaz? Mivel az ilyen lefizetéses ügyekben, tök bunkó vagyok, nem is tudom, miként kell csinálni? Most közel a nyolcvanhoz, tanuljak meg ilyesmit, ami amúgy is embertelen.

Duplán csorgott rólam a víz, mintha vederből öntötték volna rám, amikor kiléptem a Kormányablakból. Elindultam a Polgármesteri Hivatal irányába, mert a nyugdíjasklub vezetőjének, többi adatainak érdekében, nyájasan oda irányítottak. Gondoltam, már végig járom ezt a fogyatékosoknak szánt utat, elmegyek. Pedig meg voltam róla sokszorosan győződve, hogy az ördögnek tartozom ezzel az úttal.

Közben az is foglalkoztatott, hogy a valójában ilyenkor ébred rá az ember, hogy mennyire kicsi az agyunk, vagy mennyire szegény a szókincsünk, mert amikor valamit meg kell magyarázni, hogy hol is találod meg, akkor ébredsz rá, hogy szinte teljesen használhatatlan a tájékoztatás, amit adtál vagy kaptál. Kész zűrzavar, amit vagy rosszul magyaráztak, vagy jó magam rosszul értelmeztél.

Igaz, később hasonló esettben volt részem Munkácson is, ahol tíz méterre sem voltam a hivataltól, amelyet kerestem, de ezer féle képen magyarázták, hol, merre is találom meg? Amire félretéve mindent, elindultam bambán házalni és két perc alatt a tetthelyen voltam.

A Záhonyi PMH-nál a portás fel sem engedett az ügyintéző hivatalnokhoz, csak megkérdezte, hogy mi az a szar, amit a kezembe tartok? Ami nem volt más, mint a nyugdíjas klub elnökének a neve, amit a Kormányablakban a fogsorom közzé nyomtak. Na, erre sem kellett több, mert nem igaz, hogy a magyar emberek nem segítőkészek, felpattant a helyéről, mint a rugós bicska és majdnem a fülemnél fogva vezetett egy közeli egyszintes társasházhoz, amely szemben volt a polgármesteri hivatallal, ahol az ipse lakott és a nyugdíjas klub székelt. Ám ott sem felirat, sem pedig életjel nem mutatkozott.

Az egyszintes ház mellett rögtön nagyobb, többszintes társas ház állt, amelyben fel sem tudtam mérni hányan laknak. Így elindultam lakásról-lakásra kérdezősködni, de az adatvédelmi törvény értelmében az emberek többsége, nem az, hogy válaszolni, ki sem akarta nyitni az ajtót, vagy meg sem akart állni. Hátha már bolondot csinálnak belőlem, a hecc kedvéért legalább végig csinálom. Az is lehet bűnözött láttak bennem, akár Vásárosnaményban, a dohányboltban. De én erre azt mondom, aki bennem bűnözőt lát, az nem ép eszű ember.

 Ezért csak azért is folytattam tovább, kérdezősködtem mindenkitől, aki megállt vagy kérdezni lehetett. Majd az egyik garázsban egy idősebb pacák segített. A garázstól egészen jól rá lehetett látni a lakásra, ahol a nyugdíjas klub elnöke lakott, megmutatta, de hosszú percekbe telt, amire megleltem a házba a bejáratot, körbe jártam a házat talán háromszor is, amire sikerrel jártam és feljutottam a megfelelő szintre.

Szerencsémre otthon tartózkodott és nyitva volt a bejárati ajtó. Megálltam az ajtónál és csengettem. Előbb a felesége jött, majd kihívta a párját, mivel megmondtam, hogy kit és miért keresem.

Nálam idősebb, simára borotvált, elég jóképű és kissé az élettől megtört, nyolcvanon túli úr lépett elébem. Bemutatkoztam és elmondtam, hogy mi járatban vagyok, és kit keresek. Meglepetésemre, elég segítőkésznek bizonyult. Bár eleinte némi kétely látszott az arcán. Aztán mégis enyhült a bizalmatlansága, de oly annyira, hogy kész volt elindulni velem egy Kárpátaljáról származó embernek a felkeresésére, hogy hátha ő tud segíteni, mivel személyesen ő nem ismert sem olyan vámost, akinek a felesége a hajdani Szovjetunióból származna, sem pedig Sárinszki Edit lánykori nevű beregvidékit.

Kiderült, hogy akihez elmentünk, messze nem járatos a dolgaimban. Így bandukoltunk vissza a lakóhelyéhez, ahol nem messze a PmH-tól parkolt a motorom. Aztán, mielőtt elbúcsúztam volna tőle, egy mozdonyvezetőt ajánlott, aki vagy tíz éve került át, de nem fogadtam el az ajánlatát, mivel teljesen alaptalannak ítéltem. Így ő elment jobbra, én meg balra.

A nap olyan melegen ontotta a drága fényeit, hogy még a t…..n is csorgott a víz, amikor végre a motorra ültem. Közben arra kezdtem gyanakodni, hogy lehet ez a globális felmelegedés azért van, hogy életemben annyit fáztam, hogy az egyenesen nem emberi, hát most a Jóisten halálom előtt azzal kárpótol, hogy legalább megmelegszem egy kicsit, mert lehet a Pokol, ahová majd jutok, biztosan két részből áll: hidegből és melegből. Nekem biztosan megint a hideg jut. Akkor, még álmomban sem volt, hogy a valójában, milyen közel is állok a Másvilághoz.

Már hajtottam volna ki a parkolóból, amikor észrevettem, hogy visszatért az én kis tevékeny nyugdíjasklub-vezetőm és bátortalanul integet felém, még valamit közölni akar. Ezért megfordultam, és hozzá hajtottam, amikor újabb ötletekkel állt elő, hogy menjünk el még ehhez, meg ahhoz, amit értelmetlennek találtam, de megköszöntem. Látszott azért a kis öregen, akit Borsi Miklósnak hívtak, hogy korától eltekintve, a jobbik emberfajtából való. Aztán véglegesen elbúcsúztam tőle és elindultam kifelé a városból, amikor az egyik útkereszteződésen két kíváncsian felém tekintő idősebb hölgyet vettem észre. Hát mondom, magamban, ez megér egy imát, ezért megálltam és kérdezősködni kezdtem, hogy nem ismernek-e véletlenül egy Kárpátaljáról elszármazó vámos feleséget? Így kérdeztem, mert, ha lánykori nevet mondok, nem biztos, hogy még az anyakönyvi hivatalban is segíteni tudtak, mert kifogásolnák, hogy nem biztos, hogy most rövid vagy hosszú „Í”-vel írják az utolsó betűt.

Ezért, mivel már tapasztalatból tudom, hogy a neveket nem, de ha ukrán, orosz, német, vagy zsidó, azt könnyen megjegyzik. Ezzel így voltam odahaza is. Egy nem is elbeszélésem, hanem mondásom alapján, pillanatokon belül elterjedt, hogy zsidó vagyok, amit Magyarországon nem az, hogy kijavítottak volna, hanem inkább megerősítettek.

 Szóval, ami igaz, szabálytalanul álltam le az útkereszteződésben, amelyben egyáltalán nem volt semmilyen forgalom, de azért folytattam a kérdezősködést az idős asszonyoknál, akik nagyon aranyosak voltak és erősen érezhetni lehetett, hogy vagy özvegyek, vagy pedig elváltak. Több mint húsz percet maceráltam őket, de eredménytelenül. Miután már magam is elfáradtam a kérdezősködésben, amelyből a hölgyek minduntalan a kiutat keresték, tovább hajtottam. Igyekeztem valamiért, valahova, hogy hová és miért magam sem tudom, lehet minél hamarabb kijutni a városból, mert megalázottságomban egy utolsó pondrónak, földön csúszónak éreztem magamat. Bántott, hogy a kibaszott picsába lehet ilyet csinálni, hogy törvénnyel elszigetelni egyik embert a másiktól. Nem érdekelt semmi, sem az út minősége, sem pedig a táj szépsége. Egy volt a fontos, hogy legalább valamennyire odafigyeljek a közlekedésre, nehogy valami baj érjen, de a zúgolódásom, nem maradt félbe, hazáig és még jóval tovább tartott.

És amikor kiértem a főútvonalra, az autóútra, hirtelen elkezdtem a megszokottól egyre gyorsabban szedni a levegőt, és rángatózni kezdett a szívem táján, majd a szemeim kezdtek elhomályosodni. Gyorsan kellett cselekednem, le kellett állnom a padkára, de már nem érkeztem a lábtartót sem kirúgni, hogy megtámasszam a motort, hanem csak ledöntöttem az oldalára és háttat fordítva az útnak, ráültem a motoromra, hogy ne lássák az arra közlekedők, hogy milyen lelki állapotban vagyok. Mert már több erőm nem maradt és olyan zokogás és sírás fogott el, amilyet, nem az, hogy rég, de soha nem éreztem.  És csak ültem és sírtam tehetetlenségemben. Hogy miért ilyen ez a kibaszott világ, és miért vagyunk ilyen szerencsétlenek, mi magyarok? Ilyen értelmetlenek, üresek és érzéketlenek? Jó időbe telt, amire vezetőképessé váltam és elindulhattam, de a harmincon jóval felüli hőségben úgy éreztem, hogy a kezem-lábam lefagy, jéghideg volt mindenem, mindezt a hirtelen megváltozott vérnyomásom okozta. Nem volt veszélytelen a közlekedésem, de nem álltam meg és azon gondolkodtam, hogy nem csoda a világelsőségünk az öngyilkosság terén, és az emberi boldogság érzetében is utolsó helyen kullogunk. Vajon miért? Nem hasonló dolgokért? Azt állítják a vétkesek, hogy a magyarok hajlamosak az öngyilkosságra. Egy büdös lófaszt, a nomád elutasító magatartásukkal belehajszolják egymást és úgy csinálnak, mintha misem történt volna. Ez az igazság!

Csak nagyon lassan kezdtem enyhülni egy kevésset. Már egy ideje a Záhony-Nyíregyháza útvonalon hajtottam, amikor egyik sárgán villogó rendőrlámpához értem. A zebrán már egy-két kisebbségi totyogott tüntetően lassan, akit még legkevesebb 15 követett hasonló tempóban és módon, ráadásul motyogtak az orruk alatt és ingereltek, vissza-visszafordultak, majd megfordultak az ellenkező irányba. Tüntetően húzták az időt, hogy várakozzak. Az ember legszívesebben közéjük hajtott volna, de nem ennyit elnéztem az életben. Valahogy jobbra fordult a kedvem, elröhögtem magamat. Na meg, ami az igazság, ott volt a térfigyelő kamera és biztosan nem nekem adtak volna igazat, ha közéjük repesztek. Így csendesen, egyetlen szó nélkül, tovább hajtottam. Érdekes az ilyesmire nincs törvény.

Délután kettő táján értem haza, kissé kimerülve az izgalmaktól: a feszültségektől, a felháborodástól, a megalázottságtól, de még a testem hőmérséklete mindig alacsonyabb volt a kellettnél. Mert meg sem tudom mondani, mit éreztem, mit éltem át, az elmúlt órákban. Hogy az ember legszentebb érzelmeiből és céljaiból mit tud varázsolni a hatalom. Így az a természeti szépség, amellyel útközben találkoztam, igazából, fel sem tudott vidítani, vagy frissíteni, csak közönyösen elhajtottam mellette. Lehet más, másként érezte volna át ezt az egészet, de nekem nem ment.

A másik pedig az, hogy, az ország miniszterelnöke, honnét vette az én személyes adataimat: nevemet, postai címemet, és milyen jogon írogat, és kérdezgeti tőlem, hogy hozzájárulok-e ehhez vagy ahhoz, hogy leveleivel zaklasson? Milyen ez a demokrácia és milyenek az adatvédelmi jogok? Kiderül, hogy amit szabad Viktornak, azt nem szabad Imrének! Ez mennyire fér bele a Magyar Alkotmányba? És nincs-e megkülönböztetés szaga ennek az egésznek?

Mert olyan szerencsétlen kérdésben, mint egy osztálytalálkozó megszervezése és ahhoz szükséges adatok megszerzése kapcsán, sem tudom kibontakoztatni, érvényesíteni képességeimet, egyáltalában, boldognak mondhatja-e magát az ember? Különösen, ha ez a szervezkedés egy egészséges gyülekezési hagyományhoz, egy diáktalálkozóval áll összefüggésben.

Nem akarok okoskodni, fontos-e az állam, a hatóság részére, az ember, a társadalom, az emberi méltóság az emberi boldogság? Egyáltalában, nincsenek-e veszélyben az emberi jogok: jog a tájékoztatáshoz, a szabadsághoz, jog a szabad: szervezkedéshez és gyülekezéshez, mivel az adatvédelmi törvény, az adott esetben, ezeket akadályozta? Véleményem szerint, minden parancs, szabály, rendelet, határozat és törvény annyit ér, mint amennyit az emberek, a társadalom ezekből magáévá tud tenni.

Személyesen úgy értékelem, hogy az adatvédelmi törvény, - falkatörvény, mivel a falkához nem tartozókat elutasítják, de nem csak elutasítják, meg is támadhatják, amennyiben a falka tagjai veszélyesnek ítélik meg a kívülálló közeledését. Ide sorolnám azt a hatósági megnyilvánulást is, amikor valamilyen sokak számára rendkívül fontos kérdésben, csak Interneten (digitális úton) lehet megközelíteni a hatóságot és más lehetőség a falka megközelítéséhez nem áll fenn. Ilyen módon kirekeszti, erőszakosan arra kényszeríti, hogy adja fel a személyi a szabadsága jogát és csatlakozzon az Internettel rendelkezők falkájához.? Még szerencse, hogy nem vagyok könnyen befolyásolható, de meg is van a gondom ezzel a filozófiával. Igaz, más kérdésekben is, komoly megfontolás tárgyává szoktam tenni a dolgaimat, mert nagyon vigyázni kell, nehogy lépre csaljanak. Azonban még így is megfizettetik a tandíjat. Mert szerződéses viszonyban állsz vele, eközben ezt a szerződést évtizedeken át csiszolgatja, azaz a szerződésnek a pontjait hétről hétre a nem az ügyfele, akiből él, hanem a saját érdekében változtatgatja. Hogy ne te húzd a kurtábbat, még jogásznak is kevés lenni.

Az egészből mindössze azt tudom levonni, hogy tisztességesen kellene élni, és akkor nem kellene adatvédelmi törvényeket hozni, amivel, egy törvénnyel kevesebb és vele együtt a hatóságnak is kevesebb lenne a dolga, amivel nemcsak pénzt takarítanának meg, de jóval kevesebb lenne a magas vérnyomásos, levert, csüggedt, hangulatbeteg, boldogtalan, mert kórházágyak szabadulnának fel és kevesebb pénzt költenének orvosságokra, egészségügyre. A megtakarított pénzt pedig más, nemesebb dolgokra lehetne fordítani. Ami szerintem, nem megvetendő hozzáállásnak bizonyulna.

Ilyen gondolatokkal ért véget a Záhonyba és az onnét, Nyíregyházára visszavezető utam. Amikor beálltam az udvarunkba a feleségem e kérdéssel fogadott: „Na, hogy sikerült az utad?” Csak legyintettem, nem szóltam, de később csak elmeséltem az utazásom teljes történetét. A véleményére csak egyet tudok mondani: „Én, másképpen repülök.”

2017. augusztus 21.

Ny-Z-Ny

Ferenczi Imre