És vajon ezt az anyagot kinek adjam oda leközölni? A Magyar Nemzetnek? Én, mint áttelepült vajon része vagyok a Magyar nemzetnek?

Persze hogy odaadnám, még így is, ha nem különböztetnének meg állandó jelleggel. Vagy inkább a Demokratának adjam? Nem hiszem, hogy bármelyik is legalább annyi időt szentelne ennek az ügyemnek, hogy legalább elutasítson. A Fidesznek is csak annyira voltunk szükségesek, amíg a kopogtató cédulát átadtuk és rájuk szavaztunk.

Ellentétek Szülőföldem háza táján

Amikor 2011. augusztus végén odahaza jártam, a Szülőföldemen, Beregszászban, aminek eredményeként néhány nap múlva, megírtam ezt a dolgozatot, nem számítottam ilyen fordulatokra és tapasztalatokra. Azonban, ki tudja miért, a sors szomorú irónija elnyelte ezt a szomorú élményanyagot. Így mostan megpróbálom, ki tudja hányadszor, újra megírni, és közreadni ezt a történetet, de nem azért mert velem kapcsolatos. Persze, egy olvasmányból, mindenki azt olvas ki, amit éppen akar.

1. Huszonöt évvel ezelőtti történések

Valamikor az 1980-as évek közepén a feleségemmel, szomszédainkkal és barátainkkal, a keresztgyerekeinkkel a Tiszára, a Fekete hegy mellé jártunk pihenni, horgászni, fotózni, gombázni. Eközben, itt a Tiszán ismerkedtünk meg a Lembergi Elektron TV gyár főmérnökével, vagy a termelési osztály vezetőjével, aki szavai szerint, megjárt néhány afrikai vagy arab olajtermelő országot. Ezért sok érdekes dolgot elmesélt az ottani kiküldetése idejéről, de az, hogy milyen szerepben járt ott számunkra titok maradt, ami igaz, nem is érdekelt, mert mi is csak annyit vagy azt meséltük el magunkról, amit éppen jónak láttunk, hogy kapcsolatot fenntartsuk.

A kapások hosszú szüneteiben, barátkoztunk, közös rendezvényeket szerveztünk, ami leginkább kisebb partikból, egy-egy kisebb étkezésre, kávéra, stampedlire való meghívásból állt. Természetesen, ilyenkor a társalgásaink nyelve orosz volt, mivel ő magyarul egy kukkot sem tudott. Hogy milyen nemzetiséghez tartozott, mennyire volt az fontos neki, nem túlzottan foglalkoztatott bennünket, mert számunkra nyílt terepen, aki oroszul beszélt, az nem lehetett más csak orosz. Az természetesen teljesen más káposzta volt, hogy otthon miként ítéltük meg ezeket, a tényezőket. De általában az ilyesmi ritkán volt téma még családon belül is, mert mindenkinek megvolt a saját véleménye a dolgokról. Idegenekkel nem nagyon politizáltunk. Így könnyen összebarátkoztunk.

Az egyik vasárnap kora délután, a lembergi ismerősünk megkért, hogy nem vigyáznánk-e a holmijára és a peca felszerelésére, amíg elugrik egy negyedórára az út túloldalán lévő elhagyott kertbe kis gyümölcsöt szedni, mivel szándékszik hazautazni és náluk az, nagy érték. Mondom: „Szívesen!”. Ami után hagyott csapot-papot és eltűnt, akár a tiszaháti üveges a jég alatt.

Közben eltelt már félóra is, amikor mondom a feleségemnek a történteket, aki lazán legyintett: „Hagyd, hadd bogarásszon. Biztosan talált valami érdekeset! Majd jelentkezik, nem gyerek.”

„Hát jó!” – mondtam, de a z ördög tudja miért, valami rossz előérzet nem hagyott nyugodni. Ezért néhány perc múlva megint előálltam az ötlettel, hogy „Ne haragudj, már lehet egy óra is eltelt,  és még sincs ez a hapsi.” Pedig a valójában, az előző esettől mindössze öt perc telt el és gondoltam: „Mindegy, hogy orosz, tatár, ukrán, mégis csak ember. És még egy idegenért is felelősséggel tartozik az ember, hát még, ha megismerkedett és barátkozott is vele.” Ezért, elindultam fürdőnadrágban és mezítláb megkeresni az út túl oldalán lévő vadszederrel, sommal, ecse-pecsével benőtt kertbe, amelyben néhány, az öregségtől roskadozó szilva, alma és körtefa ácsingózott elhagyatva. A helybéliek a vad terepet, amelyet itt-ott zsebkendőnyi kis tisztás tarkított, inkább illemhelyként használták, mint sem gyümölcskészletezési lehetőségként. Ezért némi óvatossággal és körültekintéssel kellett közlekednem bozótok között, amikor váratlanul az egyik pici napsütötte terepen rátaláltam a közös ismerősünkre, amint nehezen megfogalmazható, és inkább eszkimó vagy valami afrikai sámánhoz illő rituálékat végez, majd hirtelen fekvőtámaszok végzésébe kezd, ami ugyancsak meglepett. Elmosolyogtam magam, de amint közelebb értem, a jókedvem gyorsan tovaosont, mert a horgász barátunk ábrázatát fölöttébb elhagyták az életjelek, mert a megszokott életerős és derűs ember helyett egy kétségbeesett és végtelenül sápadt emberre találtam.

Kérdeztem tőle: „Mi történt? Hiszen, azt ígérted, negyedórát maradsz távol és már háromnegyed is elmúlt?!” Amire rögtön elújságolta, hogy megmarta a kígyó. Mondanom sem kellene, rögtön leállítattam vele a további cselekvések sorozatát, majd lefektettem az egyik fa árnyékába a fűre. Nem tudom, hogy mindig ilyen szófogadó volt-e, de rögtön teljesítette a kérésemet és aztán segítségért futottam, de még előtte elégedetlenül ráförmedtem: „Jóember, megbolondultál! Hisz’ orvosi segítségre van szűkséged, ennek fele sem tréfa! Pihenj, amíg segítségért futok!”

Abban az időben elég kevés lopás történt a vidéken, de azért jobbnak láttam a kocsinkat, mivel az egész hétvégére utaztunk, a bokrok közzé egy lopás biztos helyre állítani. Ezért onnan levenni, legkevesebb egy félórára volt szűkségen. Így más megoldást kellett választanom. A legjobb megoldásnak a pihenők köréből egy kocsitulajdonost verbuválni, ami elég gyorsan sikerült is, aki öreg Moszkvicsán bonyolította le a fuvart, aki nem tudom a szívességéért kapott-e legalább köszönetet, mert már egyáltalán nem tért vissza. Ez akkoriban, nekünk és másnak is, annyira hétköznapi esetnek számított, hogy nem is nagyon várt érte senki semmilyen hálálkodást.

Az izgalmaim közepette, arra gondoltam, mit is kezdek a rám maradt értékekkel, ha ne tán a kórházban marad a pecatársunk. Jó néhány óra telt el, amire megoldódott. Váratlanul a Nagyszőlősi kórház néhány orvosa érkezett az ott maradt Volga gépkocsiért és horgászfelszerelésekért, amivel nagy kő esett le a vállunkról, mert komoly gondjaink merültek volna fel ellenkező esetben. Hisz’ jó magunk is otthonunktól mintegy 40-45 km-re voltunk. De bizonyosan találtunk volna megoldást.

Eközben tudtuk meg az orvosoktól, hogy a lembergi barátunk élete perceken múlott, és ha nem kap idejében segítséget, ha még nem is hal meg, de komoly szövődményekkel számolhatott volna. Örültünk, hogy segíthettünk. Azt hiszem bárki hasonlóan cselekedett, volna. Ezt bizonyítja az a nagyszőlősi gépkocsivezető példája is, aki kórházba szállította végül az ismerősünket.

2011. 2011. augusztusában történt

A múlt évben Szülőföldemen, Beregszászban és a környékén jártam, ahová szeretek és szívesen járok. Itt éltem, dolgoztam. Itt voltak és vannak rokonaim, barátaim, ismerőseim és természetesen ellenségeim is. Itt lettem azzá, aki vagyok. Sok mindent, nekik köszönhetek. Csak az tudja igazán, mit jelent embernek és magyarnak lenni, aki hasonló feltételek között élt és dolgozott. De tovább nem kötném az ebet a karóhoz ebben a kérdésben.

Sietős dolgaim mellett kerestem fel egyik volt beosztottamat, Meszárcsek Bertalant, akivel egykoron a vendéglátó-ipari vállalatnál együtt dolgoztunk a régi vajgyár területén. Tájékozódás szempontjából a segítségét kértem. Így kötöttünk ki a közeli, a Bocskai utcai Internet klubban, ahol az éppen ott ülő ügyeletes szakembernél, az anyanyelvemen, magyarul igyekeztem segítséget igénybe venni egy elektronikus levelezési fiók megnyitásában. Eközben a szolgáltató képviselője, éppen egy fiatalemberrel társalgott szláv nyelven. Az utóbbi kérésem hallatán gúnyos és cinikus megjegyzésekkel igyekezte ajánlgatni ukránul az ügyeletesnek: „Viddáj jomu mij!” Ami az én értelmezésemben lefordítva, annyit jelentett, hogy „Add oda az enyémet”, vagyis adja ide nekem az ő fiókját.

Amire én, a tőlem telhető legtisztább akcentussal, bár nem kérdezett, oda válaszoltam neki: „To lisity szubi, scse mozse prihodityszá dlya vász!” A hirtelen, csípőből kapott válaszra nem számított, amire a fiatal ember valóságos dührohamot kapott és tehetetlenségében elkezdett orginálni: „Vi znájete, etá Ukrijina, i tut tilyki po ukrájinszki rázmovlyájuty!”

Mondom: „Persze, hogy tudom, hogy ez Ukrajna. Ha karja tudni sokkal jobban mint maga. Azért beszélek az anyanyelvemen, magyarul, mert tudtommal Ukrajna egy demokratikus ország, ahol minden nemzetiséget egyforma jog illet meg. Ezért állítsa le magát, és ne baszakodjon!”

De aki nem tud érvekkel győzködni, magánszorgalmúként hangoskodással igyekszik érvényt szerezni álláspontjának, mint ez a fiatalember is, nehezen tudja elviselni mások emberi jogait és igazságát. Ezért nem maradt adósom, és rögtön emelt tónusban közölte a kihívását: „Ánuká viijgyitye! Já vám pokázsu!” Ami annyit jelent, hogy menjek csak ki, majd ő megmutatja nekem. Lett volna rá egy beregvidéki mondásom, amit minden helybéli ismer, de nem akartam  tovább élezni a helyzetet. Ezért megreguláztam magamat, és ezt befejezést félre tettem magamnak.

Bár hozzám képest, a fiatalúr, akár unokám is lehetett volna, annyit válaszoltam: „Amint befejezem a dolgomat, ki is megyek! Nem gondolja, hogy a magától való félelmemben, itt fogok éjszakázni!”

Berti munkatársammal, aki egyben régi barátom is, nem sokat időztünk bent a klubban. Majd kimentünk és kb. háromnegyed órát, várakoztam az ipsére, akinek a szó szoros értelmében, nyoma veszett. Persze ezt nem az ügy szépítésének befejezésére gondoltam ki, amit jobb szerettem volna, ha egyáltalában nem történik meg.

Nem szeretnék mélyebben beletemetkezni az üggyel kapcsolatos elmélkedésekbe, de annyit megkérdeznék magamtól, hogy egy ilyen ember, ha ne tán bajba kerülnék, és az anyanyelvemen kérnék segítséget, megmentené az életem? Az üggyel kapcsolatosan gondolkodóba esem és nem azért, mert az egészből hiányzik az emberi méltóság tiszteletben tartása, hanem, mert az ilyesminek veszélyes fordulatai és gyümölcsei vannak.

Az esethez még annyit azért hozzá fűznék, hogy az utolsó időben, Beregszászban egyre jobban elharapóznak az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások. Ma már egyre gyakrabban él meg az ember még hatósági közegekben is hasonlókat, amit megint csak saját tapasztalatomra építek. Az emberi méltóság megalázásának tartom, és közzé sorolnám többek között, azokat a sok ízléstelen stílusú építkezéseket, homlokzati színeket is, amelyek soha nem voltak jellemzőek vidékünkre, és mostan az idegenek ráerőszakolják, ami azt igazolja, hogy Szülőföldemen nem igazán megy minden a legnagyobb rendben. Ez pedig, mint szabadgondolkodású embert, kissé aggaszat mert amiből hiányzik a demokrácia,  rá adásul, ha nincs intelligencia, annak erőszak íze van.

2012. április 05.

Nyíregyháza, Ferenczi Imre

1. I. Ezért figyeltem az elmúlt időben kiemelt figyelemmel az ukrán kisebbségi törvény előkészületeit és aláírását. De amint, azt már néhány kárpátaljai szakember is megjósolta, a törvény érvényesítésének még sok hátráltató tényezője van. Ezek között az első, az emberi tényező, a többség jóindulata. Mert, ha a biztosított jogokat a kárpátaljai magyarságnak csak erőszakkal lehet lesz kivívni, annak nem biztos, hogy örülni fog. Ez pedig nem vetne valami kedvező fényt egy olyan országra, amelyik Európa felé törekszik.

És még egy kiegészítésem lenne. Szeretek barangolni. A nemrég Nyíregyháza egyik, azt is mondhatnám előkelő gimnáziumában, a régmúlt idők diákjainak fotóiban és tablóiban gyönyörködtem. Ezzel kapcsolatosan nem formálok véleményt, de azzal igen, hogy az egyik nem is olyan régen kibocsátott diákokat Pavlenkó, (aki tudtommal ukrán nemzetiségű) szavaival engedték útra. Eközben azon elmélkedtem, hogy vajon Ukrajnában, amely háromszor-négyszer? nagyobb Magyarországnál, létezik-e legalább egyetlen intézmény, ahol hasonlóan, magyar kiválóság szavaival ösztönzik a diákokat nemesebb célok felé.

Nem hiszek a népek közötti világbéke kérdésének megoldásában, de valahogyan, magam sem tudom miért, mindig az ilyen célok felé törekedtem. Mert szebb, tartalmasabb és értelmesebb a világ, ha nem ököllel, vasvillával és atombombákkal hadonászunk egymás felé, ha megtanuljuk egymást, ha nem is szeretni, de legalább nem megkülönböztetni, kihasználni és kirabolni, akkor talán nem is olyan elképzelhetetlen lesz az emberi élet a földön. Mert ez, így, embertársaim nagyon „pőtyölgős” (kétes kimenetelű).

Annyit azért még hozzá kell fűznöm, hogy a nemrégiben Beregszászban jártam, és örömmel vettem észre, hogy az Internet klubnak már csak a hűlt helye van. Ilyen az élet, lassan kipucolja a nem életre való dolgokat.