Újabb szervezői úton

  És amikor készen lettek a meghívók, a programfüzetek, azaz ki lettek nyomtatva, megint motorra ültem és elindultam Beregvidékre. Első állomásom Tamásiné Kovács Erzsike lett Barabáson. Ő vehette át elsőként a nevére szóló meghívót, ha magamat nem számolom. Az Erzsike, köszönet ellenébe, még meg is rótt, mivel a kerítésen keresztül adtam át neki a meghívót.

 Hívott, menjek be, de finoman elutasítottam. Igen, mert egyre riasztóbb lett a hőség, és nem akartam a végtelenségig elhúzni az időt sem, ezért nem mentem be. Erre azt válaszolta nekem, hogy felvágok, lenézem őket. Most már legalább tudom, kitől eredt rólam ugyanez a tájékoztatás, a 25 éves találkozó alkalmával, amelyen nem vettem részt. Sajnáltam az akkori mulasztásomat, de két nappal a találkozó előtt szóltak és már a zsebünkben volt a turistaszezon közepén az Odesszába oda-visszaszóló repülőjegy egy hónapos lakás lekötéssel. Az indulási időpont egybeesett a találkozó kezdetével. Sokat vívódtam, amire a szabadság mellett döntöttem, de egész idő alatt bántott a döntésem, amivel esetleg néhány száz rubel pótolhatatlan veszteség ért volna. Hát akkor így történt és utána jutott el hozzám az osztálytársaim által elhíresztelt vélemény rólam, amely mondanom sem kell kissé mellbe vágott, bár nem foglalkoztam vele különösebben, de nem felejtettem el.

Így akkor is meg most is, legyintettem az egészre, de annyit láttam benne előre, hogy ez az Erzsike kifogása, hogy ne jöhessenek el a Találkozóra. Köszöntem és elmentem, tennem kellett a dolgomat, amibe belefogtam. Visszatértem a motoromhoz és az ördög játéka következtében, mérgelődtem, mert jó negyed órát nem találtam slusszkulcsomat. Nem tudtam elindulni.

Különben, nem szoktam a motorba hagyni a kulcsot, automatikusan mindig kihúzom és zsebre vágom, de végig tapogattam az összes zsebemet és egyikben sem találtam. A posta mellett történt, ahol tele voltak árusokkal, na meg bámészkodó kisebbségiekkel, ezért végig kérdeztem, hogy nem találták-e meg valaki? De nem jelentkezett senki. Már azon törtem a fejemet, hogy miként hozatom el otthonról a tartalékkulcsot, amivel egy napot veszítek, amikor észrevettem, hogy valami a csizmámban töri a lábamat.

 Persze, hogy nem találtm, mert kilukadt a zsebemből a kulcs lecsúszott a csizmámba, ahol észrevétlenül barangolt egy darabig. Ez lett a büntetésem, hogy visszautasítottam az Erzsikét, de hogy mi célja volt az ördögnek ezzel a húzásával, meg nem tudom érteni. Na, mindegy.

Majd bosszúsan felültem a motorra és elviharoztam Kaszonyba és megkértem a Ricsei Mariskát, hogy legalább két személynek: Baranyi Dezsőnek és Ködöböcz Lajosnak postázza a meghívókat és a programfüzeteket. Majd átléptem a középiskolába és megkerestem személyesen az igazgatónőt és a helyettesét, az utóbbi, mint kiderült, az osztálytársam, - Bodnár Béla lánya és Mindenki nevében meghívtam őket a rendezvényünkre, amelyet nélkülük amúgy sem tudtuk volna Isten igazából lebonyolítani. Nem vitatom, tisztességesebb lett volna, ha velük is egyeztetjük a programot, amibe ők is be lettek kapcsolva. Mert így, úgy jött ki, mintha mi, önhatalmúan rendelkeznénk felettük, ami persze nem igaz. De ahhoz, hogy jobb programot állíthassak össze, kissé több időre és energiára lett volna szükségem. Igaz, az összejövetel időpontját, mi határoztuk meg. Na de az igazság, hogy kertes ingatlanban lakom, és azért nyáron, egy 800 négyszögöles kertben, ahol még állatok is vannak, akad némi tenni való.

Szóval visszatérve a Bodnár Bélához, aki a közepesen jó előmenetelű diákok közzé tartozott, de legnagyobb érdemének meg sem ezt tartottam, hanem azt, hogy egészséges jó kedélyű srác volt. Varga Lajcsival ültek az ablakok melletti sorban, az utolsó padban. S hogy ne csak mondjam, de igazoljam is. ,Az alábbi kis nóta tőle származik. Béla szünetekben, gyakran énekelgetette a maga és egyben mi szórakozásunkra: „Jó nősültem, vettem egy tehenet, szeretem a tejfeles kenyeret, egész héten egyebet sem csinálok, mindig csak a tehenemre vigyázok…..,” Azt hiszem, mondanom sem kell, nekem annyira megtetszett, hogy egy életre megkedveltem és igazolom, tőle származnak a sorok.

Nem tudom, énekelte-e valaha is legalább egyszer a családja körében? Ettől függetlenül, úgy emlékszem rá, mint nagyszerű gyerek és osztálytárs, derűs, az életet minden csinjával-binjával kedvelő ember. Gondoltam, ha eljön a lánya a találkozóra, megkérdem tőle, ismeri-e az apja által egykoron gyakran énekelt kis dalocskát, de sajnos nem jött el. Kár, mert szívesen vártuk és így a kérdésem is elmaradt.

Miközbenott topogtam az íróasztaluk előtt, az igazgatónő és vele együtt a helyettese, sok sikert kívántak a találkozó szervezéséhez. Majd megkérdeztem, hogy nem adnák-e át a Parászka Ágnes részére a meghívónkat, mivel a fia, - Emil itt dolgozik az iskolában. Elvállalták, de biztos voltam benne, bár nem egészen, hogy nem jön el. Hiszem a tíz évvel korábban sem volt ott, amikor még sokkal jobb egészségi állapotnak örvendezett. Azonban egy halvány remény, ott bujkált a háttérben, hogy hátha mégis? Ilyen gondolatokkal hagytam el az iskolát és elutaztam Somba, ahol hosszú, mesébe illő keresgélések következményeként találtam meg Barkaszi Irént, akiről Szabó Juliska úgy vélekedett, aligha fog jönni. De aztán változott a helyzet. Eljött.

Amikor az ember így keresget valakit egy helységben, bámulatos dolgokkal találkozik. A hivatalos munkaidő szerint ebédidő volt, amiről persze én nem tudtam, amikor betértem a Somi Önkormányzati irodába, mivel a saját kezdeményezésű a keresésem sikertelennek bizonyult, hogy ha elmondom, milyen kérdésben keresem a Barkaszi Irént, segítenek. Örömömre, az iroda ugyan üres volt, de a polgármester, olyan 35-40 körüli szép derék magyar ember, bent ült a szobájában. Gyorsan előadtam mi járatban vagyok és kit keresek. Látszott rajta, hogy igazából segíteni akar rajtam, és mindjárt gondolkodóba esett, mivel az osztálytársam csak a lánykori nevét tudtam. Látszott rajta, hogy szokatlan feladat előtt áll, ha jól emlékszem, meg is vakarta a tarkóját, majd telefonált, feltehetően valamelyik beosztottjának, hogy segítsen. Amit rendkívülinek tartottam.

Így már ketten igyekeztek megoldani, az elég fogasnak tűnő feladatot. Majd az elnök úr, megkönnyebbülten közölte, hogy pontosan melyik utcában és hol is találom meg az illető hölgyet. Megköszöntem a szívességet, ami valóban szívesség volt, hiszen megmondhatta volna egyszerűen, hogy ne maceráljam ilyen hozzá nem tartozó dolgokkal, várjam az ebédidő végét és slussz-passz vagy menjek el a vasútállomásra és ott érdeklődjek. Ám ő rendes volt, megpróbált segíteni, sajnos, mint kiderült, eredménytelenül, mert a hölgy Barkaszi Irén és lánykori nevén, de nem az, akire nekem szükségem volt. Aztán ez a hölgy volt olyan kedves és elmagyarázta, hogy hol is találom meg azt a Barkaszi Irént, akit tulajdonképpen keresek. Azért nem olyan eset volt, mint Záhonyban.

Aztán újra, Motorra Imre!. Így miután megtaláltam az Irénkét, még magamhoz sem tudtam ölelni, mert csorgott rólam víz. De az örömöm, az határtalan volt, annak ellenére, hogy itt sem ismerték a bácsit, amin jót derültem, utána az Irénke is. Végül bevallom, hogy ezzel a kérdéssel: „Ismerős a bácsi?” A valójában nem akartam senkit sem lehetetlen helyzetbe hozni, sem megbántani, mert a valójában, hogy én felismertem, már tudtam kit keresek, tehát könnyebb helyzetben voltam. S hogy nem ismertek fel ez ugyanúgy az én hibám, ha annak lehet nevezni, mint a másik félé, ha egyáltalán ezt hibaként lehet elkönyvelni.

Hát én, megpróbáltam megcáfolni, felkerestem, és átadtam a nevére szóló meghívót és a programfüzetet, ami persze nem füzet, mert mindössze két lapból áll és úgy érzékeltem, hogy valószínű el fog jönni a találkozóra. Ami remek elhatározás lett.

Aztán elmentem a Szabó Juliskához, de találkozni nem sikerült vele, mert nem jött ki a csengetésre. Várakoztam egy ideig és amint a szomszédok mondták, gyakran jár a lányát látogatni Magyarországra és feltehetően, ott tartózkodik. Tehát nemigen volt odahaza. Így borítékoltam az okmányokat és becsúsztattam a postaládába. Remélem, meggondolja a dolgot és eljön a találkozóra, amely ki tudja? Lehet az utolsó lesz az életünkben.

Nemcsak fáradtan, de gondterhelten ültem újra motorra és így indultam el Beregszászba Fekete Gézához az Önkéntesek utcába a 39. szám alá. Ekkor jutott eszembe, hogy az egyik Budapesten élő osztálytársunk: a Pohareczki Gyula, akiről csak annyit tudtam, hogy orvos, mást, semmit. Viszont azt igen, hogy az édestestvére, - Ödi, aki sajnos meghalt, de a családja Beregszászban él és még az utcára is emlékeztem, hogy melyik, de a házra már nem. Így szinte minden házba becsengettem, amire váratlanul megérkezett a közvetlen szomszéd, aki aztán pontosan tájékoztatott.

Az osztálytársunk, - Pohareczki Ödön, - özvegye jött ki a csengetésre, aki majd fiától kérte el a sógora, - Pohareczki Gyula budapesti, de nem egészen pontos címét. Így jutottam birtokába a címnek azzal a céllal, hogy majd odahaza postázom a meghívót, amely már el volt készítve az ő számára is. Aztán megköszönve a segítséget, tovább hajtottam. De mivel útba esett a Beregi Hírlap szerkesztősége, beugrottam Tóth Károlyhoz, hogy átadjak neki egy fotót: „Szülőföldem utolsó kopjafája” címmel, és néhány helyhez kötődő írást. Sajnos azonban, nem találtam a munkahelyén, csak Bíró Laci ült a helyén az egyik megnyerő külsejű szőke, hölgy munkatársával. Így nem sokat időztem, tovább indultam Fekete Gézához. akit az egész családjával sikerült otthon találnom, éppen szüreteltek. Körül ülték a régi prést, beszélgettek, vicceket meséltek, élvezték egymás társaságát a családi összetartást. Egy kicsit sajnáltam, hogy megzavartam ezt szép családi idillt. Ugyanakkor örültem, merthogy ritkán találkozik az ember ilyen meghitt jelenséggel. Aztán, amint átadtam az okmányokat és megkértem, hogy ha lehet, személyesen adja át azokat Bagu Imrének, a marasztalások ellenére, elköszöntem. Kár lett volna rontani a hangulatos családi összejövetelt.

Újból irány Kaszony, a Kulacs étterem, amely úgy délelőtt, mint délután kulcsra zárva volt. Szerettem volna megtudni, hogy miért nem lehet bejutni, mivel semmilyen tájékoztatás nem volt kiírva. Ezért körbejártam a szomszédokat, végül sikerült tisztáznom, hogy az étterem csak szabadság miatt van zárva. Így a rendelésünk számításaival kapcsolatos egyeztetéseket el kellett halasztani máskorra. Feltehetően a találkozó előtti napok valamelyikére, és e miatt, 2-3 nappal hamarabb kell érkeznem, ami tovább növeli a kiadásaimat. Nem aggasztott a dolog, hiszen egész életemben, ilyen ráfizetéses dolgokból kamatoztattam a vagyonomat. Ezért lettem ilyen gazdag. Persze tudom, ezt eléggé nagy illetlenség szóvá tenni, de már ha kibújt belőlem, hadd maradjon.

Miután haza érkeztem, másnap felmentem a postára, és feladtam a meghívókat egyik Budapesten élő osztálytársunknak, Pohareczki Gyulának és Munkácsra, - Lukács Jancsinak, aztán Kövér Lászlónak, - az Országház Elnökének, és Orbán Viktor Miniszterelnöknek valamint matektanárainknak, Csejkáné Péter Ellának és férjének, - Cseka Józsefnek.

Előbb talán a tanárainknak elküldött küldeményről ejtenék néhány szót, amelyeket ott körmöltem gyorsfuttában, a postán. Gyakorlatilag nem is emlékszem a tartalmára, de arra igen, hogy a küldemény, a néhány soron és a programfüzeten valamint a meghívón kívül nem tartalmazott mást, semmit. Viszont megígértem magamnak, hogy amennyiben nem tudnak eljönni a találkozónkra, rövid, fotókkal kiegészített beszámolót küldök, miután csillapodnak körülöttem a tennivalók.

Némileg elégedetlen vagyok magammal az alábbi levél kapcsán is, amit ugyancsak kapkodva hoztam össze, mert eléggé szűkösre szabtuk a találkozó határidejét, de ha két héttel későbbre határozzuk meg, nem hiszem, hogy attól jobban sikerült volna. Lehet, nem vagyok benne olyan túlzottan biztos. Ezért, szerintem megbocsátható a levélben előforduló hiányosságok.

1.Ct. Kövér László Úrnak

Az Országház Elnökének

2.Ct. Orbán Viktor

Miniszterelnök

Budapest, Kossuth Tér

Tisztelt Elnök Úr!

Az illendőség kedvéért előbb bemutatkoznék, a nevem: Ferenczi Imre, 1940.01.01-én születtem Beregvidéken, Nagybégányban, ahol 1954-ben, a hétosztályos iskolát végeztem. Majd 1957-ben a Mezőkaszonyi középiskolában érettségiztem. Mivel a többi, a tárgyhoz nem tartozik, ezért ezekkel az adataimmal, amelyek mindenki számára hozzáférhetők, nem untatom Önt. Az előbbiekkel sem untatnám, amennyiben nem kényszerítettek volna rá, hogy egy 20 filléres ügyben Önhöz forduljak.

Ugyanis arról van szó, hogy ebben az évben szerettük volna megünnepelni a 60-ik Érettségi találkozónkat, amennyiben ehhez a Magyarország Hatóságai hozzájárulnának, mivel a még élő osztálytársaim és tanítóink nagy része itt, Magyarországon él.

2017. augusztus 01-én, a kora délelőtti órákban, teljes motoros felszerelésben, elindultam Nyíregyházáról, mivel jelenleg itt lakom, hogy az ország keleti részétől, azaz Záhonytól kezdve, felkeresem egyik régi osztálytársamat, leánykori nevén Sárinszki Edithet, aki nemsokára fiatal diáklányként ide, Záhonyba, egy vámtisztviselőhöz ment férjhez, akinek nevét sajnos nem ismerjük.

Bízván a Magyar-hatóságok emberbarát sajátosságaiban, úgy gondoltam, hogy a Kormányablakban, a Rendőrségen, a Polgármesteri hivatalban bizonyára segítenek ebben a kérdésben. mivel elsősorban sorra hozzájuk fordultam, az ők segítségét kértem, akik a legnagyobb  meglepetésemre „adatvédelem” címén, kivétel nélkül mind elutasítottak és nem számolva a korommal, a hőséggel és a kiszolgáltatottságommal, osztálytársam felkutatására a piacra, a nyugdíjasklubba, meg mit tudom én még hová küldtek. Feltehetően robbantó Jimit vagy elmebeteget láttak bennem.

Amin persze nem csodálkoztam, mert, hogy a 30-35 fokos hőségben egy 77 éves teljes motoros felszerelésbe beöltözött embert senki meg nem kínált egy pohár hideg vízzel, meg nem kérdezték, hogy minden rendben van-e, hanem azon igen, hogy nem hívattak mentőt, hogy ki ez az őrült, aki abban a rekkenő hőségben nem az, hogy motoros felszerelésben, de egyáltalában még életjelt mutat.

Meglepetésként szolgált, hogy amikor majdnem házról-házra jártam érdeklődni, mégis akadtak emberek, akik megpróbálták átérezni a feladatomat és őszintén kinyilvánították segítő szándékukat. Sajnos, nem tőlük függött,az eredmény.

Kimondottan a saját biztonságom érdekében, nincs szándékomban értékelni a hatósági közegekben velem történteket és mindezt, nem panaszként, hanem azért közlöm, hogy meggyőzzem Önt, Miniszterelnök Úr, Érettségi találkozónk fontosságáról. És természetesen arról, hogy segítséget nyújtson, ne a találkozó megszervezésével kapcsolatosan, hanem az adatok védelméről szóló szabály, rendelet, törvény humanizálásáról, a hatósági közegek intellektualizálásáról, hogy ezeknek a tisztességes és becsületes embereknek, akik közül egyik sem volt bűnöző, lehetőségük nyíljon egymásra találniuk, lehet utoljára. Többes számban azért beszélek, mert alapos feltételezéseink szerint,

Kosztyó Edith, született Beregdédában, 1940-ben.

Szauka József,      „, Munkácson,          1940-ben,

Sárinszki Edith,     „      , Beregsomban?, 1940-ben,

Derkács Jutka,      „       , Munkácson, 1940-ben,

és középiskolai tanáraink:

Csejkáné Péter Ella matektanár, akinek Csejka Gabriella nevezetű lánya Magyarország valamely helységében – háziorvos (Örömmel közlöm, hogy őt és férjét, akit szintén kerestünk eközben már megtaláltuk Németországban), valamint

Egressy Sarolta vegytantanár,

Még élnek és Magyarországon élnek. Eközben, a legkomolyabb meggyőződéssel még egyszer kijelentem, hogy közülük egyik sem bűnöző, vagy elszánt terrorista, esetleg bosszúálló.

Hasonló kérdésben keresem évfolyamtársnőmet, a Munkácson született Maljár Katalin közgazdászt, a Kijevi Kereskedelmi és Közgazdasági Egyetem 1980-as év egyik végzősét, aki feltételezésem szerint Magyarországon él, mivel az 1980-as évek táján, ide, Magyarországra jött férjhez.

Gyülekezési Engedély kiadásáért, nem folyamodunk, mivel a találkozó lebonyolítását ez év szeptemberében, Mezőkaszonyban tervezzük.

Befejezésül, előre is szeretném megköszönni segítségüket és hangsúlyozottan kijelenteni, hogy összejövetelünkön nem a kommunizmust, vagy az ország ellenségeit hanem a diákélményeinket szeretnénk feleleveníteni. Egyben megemlékezéseinkkel adózni szeretnénk elhunyt diáktársaink és tanáraink előtt. Az utóbbiak előtt minden képen, mert tudásunkat és magyarságunkat nem kis mértékben, kimondottan nekik köszönhetjük. Ezért az ügyben, a legmesszebbmenőbb támogatásukat kérjük és várjuk.

Melléklet: Meghívó a rendezvényre 1 pld.

                   A rendezvény programfüzete ’ pld.

Üdvözlettel

2017. augusztus 07

Ferenczi Imre szervező

a Mezőkaszonyi Középiskola

egykori diákja,

4481 Nyíregyháza,

Róka Dűlő 02

Hát, így ért véget az utolsó előtti utazásom, aminek eredményeként nem is sokat, csak 479 kilométert zavartam a motorra.

A levelek érdekessége, hogy Kövér L. nem válaszolt? De Orbán Viktor, igen! Érdemes megjegyezni, hogy hétfőn postáztam és szerdára már választ kaptam tőle.

A levél beillesztése az alábbiakban megtörténik-

2017. szeptember 7.

Nyíregyháza-Beregvidék

  Ferenczi Imre