A szervezés és a találkozó befejező pillanatai

Facebook Tweet Pinterest

2019. november 22. - Ferenczi I.

A szervezés és a találkozó befejező pillanatai

Előzménye a történetnek, hogy az utazásom előtt, Ködöböcz Lajos megpróbált telefonon elérni, majd én őt ugyanúgy sikertelenül, ami bosszantott, de tehetetlenül álltam a telefonszolgáltatás gondja előtt, akárcsak azelőtt, hogy két kilométerre a magyar határ előtt, az ukrán szolgáltató, már erőszakosan kinyomta a helyit, azaz a magyarországit, ami mégis csak meglepő. Bár ha azt vesszük az egyik 19, a másik egy híján 20. Ami nem az én gondom, csak a következményei az enyémek, hogy alacsony szintű a szolgáltatás, és roming díjat és nekem kell fizetnem még Magyarországon is.

A levelek Nyíregyházáról történő postázását követően néhány nap múlva az egyik este a számítógép előtt ültem, amikor csörrent a tőlem nem messze fekvő telefon. Ritka, ha közelében vagyok. Ezért gyorsan felkaptam. Csejka József matektanár csengetett. Bár ő nekem nem volt tanárom, de még így is, felismertem érdekes baritonját. Néhány mondat szóváltás után, átadta a telefont a feleségének, Péter Ellának, mivel az ő diákja voltam. Most is a fülemben cseng az enyhülő szoprán és alt közötti hangja. Hogy örültem-e? Az nem is kérdés. Nem az, hogy örültem, hanem egyenesen boldog voltam, mert a kettő nem egy és ugyanaz. Örültem mindazok ellenére, hogy nem tudtak eljönni a találkozóra, ami lehet az én hibám, mivel elég későn sikerült a meghívókat elküldenem.

Szóvá kell tennem, hogy egyik Budapesten élő diáktársunknak, Pohareczki Gyulának is csak egy héttel előbb tudtam elküldeni a meghívót. Ugyanúgy ezen a napon lettek postázva Orbán Viktornak és Kövér Lászlónak is meghívók. Igazából nem a jelenlétükre számítottam, hanem arra a gesztusra, hogy az általunk keresett személyekkel kapcsolatosan, a hatóság legalább annyit könnyít a helyzetünkön, hogy haláluk esetén, kikre egyáltalán ne számítsunk. Nem számítottunk a hatóságra, legalább is én, mert már voltak konkrét tapasztalataim velük kapcsolatosan, igaz más kérdésekben. Nem várhattuk el azt sem, hogy az ország vezetői a mi találkozónk ürügyén, hagyjanak csapot-papot, hogy eleget tegyenek a meghívásunknak. Viszont azt alá kell húzni, hogy a meghívóhoz mellékelt levelünkre, a Miniszterelnök úr feltűnően gyorsan, három napon belül válaszolt, amely e képen hangzik:

Véleményem az ügy kapcsán:

Nem elemzem a Miniszterelnök úr nevében küldött választ, nincs szándékomban, bár a válaszom ezt nem egészen ebben az elképzelésben tükrözi, de nem könnyű feldolgozni a hatóság megalázó magatartását és a Kabinetiroda sem a jogszabályt nem ismertette, sem pedig állást nem foglalt az ügy kapcsán, és intézkedést sem gyakorolt az alárendelt hatósága, a Záhonyi kirendeltségeinek elmarasztaló magatartásának ügyében. Mert ezekből csak egyetlen egyet emelnék ki, - a gúnyolódást, mert a piacra és más különböző helyekre való küldés, és a tényleges segítségnyújtás elmulasztását, elodázását, nem nevezném másnak, mint megalázó cselekedetnek, ami törvénybeütköző magatartás.

Nem élvezet a számomra, a hatóság embereinek tevékenységével foglalkozni. vannak erre megfelelő Média szakemberek, foglalkozzanak vele azok. Különben, tegyék ezt meg majd azok, akik a levél birtokába jutnak, de aláhúzom, pártatlanul, ha létezik ilyen. A levélre természetesen válaszolok. Némi tétovázás után itt a válaszom, amit kissé elsietettnek tekintek, mert ettől sokkal velősebb választ kellett volna adnom, amire sajnos hol kedvem, hol energiám, hol meg a félelmeimből adódó aggodalmaim nem engedtek időt szakítani:

Utólag bevallom, nehéz helyzetben őrlődtem a válasszal, mert mondjuk, ha nem ismerem pontosan az adatvédelmi törvényt, akkor miképpen vélekedhetek róla? Sehogy! Mert így, nem is tudja az ember, hogy a valójában mi is történt? Hatalommal való visszaélés, vagy valamilyen más verzió áll fenn. Viszont annyi bizonyos, a hatóság semmilyen szinten nem tette lehetővé, hogy az általunk Magyarországon élő személyekre rátaláljunk.

Ferenczi Imre

Dr. Galambos Attila Iktatószám: I-1l/ME/ 2762/2/2017

Miniszterelnöki Kabinetiroda

1055 Budapest

Kossuth Lajos tér 1-3

Tisztelt Uram!

Először is mindannyiunk nevében köszönöm a gyors válaszukat és természetesen a rendezvényünkkel kapcsolatos miniszterelnöki jókívánságot. Eközben szíves elnézését kérem, hogy az Érettségi találkozónk szervezői feladatai és más teendőim miatt, nem sikerült levelére idejében válaszolnom. Ugyanis, több alkalommal, Kárpátaljára kellett utaznom, mivel szerettem volna hosszantartó élményt szerezni diáktársaim részére, ami teljes mértékben sikerült, viszont rengeteg időt elrabolt tőlem. Ezt, a mellékelt fotódokumentumok is igazolják, amit pénz, idő és energia megtakarítás szempontjából nagyobb részben egyedül készítettem.

Tisztelt Uram! Levelének II. részére válaszolva aláhúzom, hogy az Önök és az ukrán hatóságok segítségét azért kértük, mivel ezek a személyek, 40-50 éve áttelepültek Magyarországra, és itt, - Magyarországon, - pontos lakhellyel és lakcímmel valamint személyi igazolvánnyal rendelkező, nem büntetett előéletű, rendes adófizető magyar állampolgárokként voltak és vannak számon tartva a hatóságnál. Mi több, annak idején, Magyarországon születtek és itt dolgozták le szinte az egész életüket. Ezt csak úgy mellesleg jegyzem meg, mert nem az ők hibájuk, hogy akaratukon kívül szovjet, majd ukrán állampolgárok lettek. Ezért teljes joggal vártuk, elsősorban az Önök segítéségét, már csak a tájékoztatás és segítségnyújtás elvárása jogán is.

Szerintem, korábbi levelemben, jogosan sérelmeztem, hogy azok, akik valóban segíthettek volna, nem az hogy nem segítettek, de egyenesen megakadályozták, hogy ezek az emberek, lehet, utoljára találkozhassanak életükben egymással, örülhessenek, amivel az összetartozás jogának érzését is megvonták tőlük. Megakadályozták, hogy ezzel is példát mutathassanak a felnövekvő nemzedéknek: magatartásban, összefogásban, különösen, egy olyan régi magyar diákhagyomány megőrzésében, mint az Osztálytalálkozó.

Tisztelt Uram! Ön, amikor az ukrán hatóság felkeresésére utalt, hogy odaforduljunk, a Magyarországon élő kárpátaljai diáktársaink és tanáraink felkutatása szempontjából, bizonyosra veszem, hogy átlagpolgárként, soha nem volt dolga, az említett közeggel, mert ellenkező esetben, nem javasolt volna ilyesmit. Mert képtelenség lenne, még gondolni is arra, hogy nincs tisztában a napi politikával.

Mert mit lehet várni egy olyan nacionalista hatóságtól, ahol nem ismerik el a legalapvetőbb emberi jogokat, közöttük jogot az anyanyelv használatára, annak oktatására és művelésére. Mint beregvidéki, gyakran megfordulok a Szülőföldemen. Az idevágó tapasztalataimmal nem untatnám, mert úgy gondolom, van éppen elég dolga.

Kiegészítésül még annyit, hogy amint mondtam, az Érettségi találkozót, a hatóságok e kérdésben helytelen állásfoglalása és magatartása ellenére is, sikerült megszerveznünk. Persze a betegeken és a Magyarországon tartózkodókon kívül, de még az utóbbiak közül is egyet-kettőt sikerült elérnünk. Eközben, azért nem szabad elfelejtenünk, Németország hatósága, emberibbnek bizonyult Péter Ella és Cseka József tanárok felkutatásának ügyében. Mivel az ők nyomukra ott sikerült rátalálnunk.

Számomra felemelő érzés volt résztvenem, úgy szervezőként, mint részvevőként az osztálytalálkozón és eközben látni, tapasztalni, amint ezek az öregdiákok, igyekeztek kellemessé és emlékezetessé tenni a találkozó gyorsan múló perceit, amibe persze a hatóság adatvédelmi törvényén kívül belevegyültek más szájízt rontó keserűségek is.

A Kárpátaljai Média közül, a Miniszterelnök Úrhoz hasonlóan, néhányat szintén meghívtunk, amivel nem a rendezvény színvonalának emelésén mesterkedtünk, hanem mert szerettük volna megosztani örömünket, aggodalmainkat és természetesen a sok évtizedek alatt felhalmozódott tapasztalatokat. Ám sajnálatunkra, nem tartották érdemesnek jelenlétükkel fokozni a rendezvény dicsfényét. Természetesen, mindezek ellenére, az Ön Miniszterelnök úr nevében írt levelét teljes tartalmában felolvastuk, amit megértéssel és köszönettel fogadtak, és úgy gondolom, hogy ezzel diáktársaim számára, mindössze futó élményt sikerült szerezni.

Ugyanis a Miniszterelnök úr meghívása nem öncélú volt, hanem szerettük volna a figyelmét a Kaszonyi középiskolában a tanításban és a nevelésben történő igazán elismerést igénylő eredményekre és egyben az ottani támogatásra szoruló helyzetekre terelni. Ezért is mellékelek, néhány általam készítet amatőr fotót, amivel csak részben tudom igazolni az iskolával kapcsolatos állításaimat. Ezen volt a főhangsúly nem pedig osztálytársaim becsvágyán, amit ugyanúgy egészségesnek könyvelnék el.

Befejezésül, szíves elnézését kérem a válaszom késedelméért és egyúttal köszönetemet szeretném kifejezni, segítőkész leveléért, tanácsaiért, amelyet a jövő évi Érettségi találkozó megszervezése alkalmával, bizonyosan kamatoztatni fogjuk. Bár nem ilyen irányú segítségre pályáztunk.

Boldog Karácsonyt és Újévet!

És befejezésül, maradjon meg hitében, - A hatékony közlekedés érdekében, az útról el kell távolítani minden akadályt. Uborka sok vitamint tartalmaz és növeli a vágyat!

Üdvözlettel Ferenczi Imre Öregdiák

A Mezőkaszonyi középiskola 1957-es végzőse

U.I. : Igazolásként, ha megengedi, azért mellékellek rendezvényünkről néhány fotót, hogy ezzel is igazoljam az általam említetteket. Melléklet zwei drb. fotó.

Mindezt utólag, még néhány kézzel, írott sorral kiegészítettem: többek között az egyik mondat így hangzott, minden olyan törvény, amely akadályozza az emberek egészséges csoportosulását, gyülekezetét, embertelen. Sajnálom, ezen a véleményen, bitófa alatt sem tudok változtatni.

Ennyi volt a válasz levél.

Folytatás:

Még idehaza Nyíregyházán tartózkodtam, amikor Fekete Géza csengetett, hogy jön, azaz jönnek, de a délutáni programra, sajnos nem tudnak maradni. Ám a délelőtti rendezvényen feltétlenül ott lesznek. Ezt követően, csengettem Baranyi Dezsőnek, aki megígérte szintén, hogy annak ellenére a napokban rosszul érezte magát, ha nem fordul rosszabbra az állapota, ott lesz. Megköszöntem, de nem sokkal lettem okosabb, hogy a valójában így, hányan is leszünk. Ezt majd, ha Kaszonyba érkezem, akkor fogom, lehet, még akkor sem fogom tudni pontosan tudni, eldönteni.

Izgultam, mert véletlenekre soha nem szerettem alapozni, hazudni, félrevezetni az embereket meg még inkább nem, ezért újra útnak kellett kelnem, hogy befejezzem azt, amibe belekezdtem. Így magamhoz vettem a megfelelő mennyiségű pénzt, előszedtem a szükséges iratokat, és 2017. szeptember 14-én a kora délelőtti órákban, felültem a motorra. Persze, előbb meggyőződtem az időjárásról, és végül a lehető legmagabiztosabban neki vágtam több mint 300 km-res útnak.

Ahányszor elindulok sosem magamért, hanem az egyedül itthon maradt feleségemért izgulok. Izgulok, mert szeretem. Izgulok, mert bármi megtörténhet és végtelen sajnálnám, ha a legkisebb baj is történne vele, amikor odavagyok. Azt hiszem, sosem tudnám megbocsájtani magamnak, hogy az én hibámból történne, ha valami megtörténne, mert szeretem őt és szeretem az életet, szeretem az embereket, és még különösebben a diáktársaimat, szeretek motorozni, ezért, ezek függője vagyok.

Gondolom, így nem csoda, hogy útnak indulok. Útközben igyekszem a szabályokat betartani, kifogástalanul és óvatosan vezetni, de nem szabad elfelejteni, az utakon nem egyedül vagyok jelen és mindenkinek joga van hibázni. Tehát benne vagyok a pakliban, ugyanúgy, akár más.

Most azonban megkönnyebbülve indultam el, mert a feleségemnek kedve támadt részt venni a találkozónk és holnap az egyik ismerősünkkel utazik utánam Mezőkaszonyba, ahol a határon várni fogok rá, aminek kimondhatatlanul örültem. Szeretem, ha velem van, ha együtt vagyunk, még akkor is, amikor apróságokon néha összeszólalkozunk, ami Hála az égnek, azért ritkán van nem tart sokáig.

Már Vásárosnaményban tartottam, amikor a telefonszolgálattól beszóltak, hogy az kártyaegyenlegem 300 forint alá merült. A frász öjjön rájuk, mindig ilyenkor állnak elö. Ezért le kellett állnom és valahol a közelben feltölteni legalább három ezer forinttal. Megkérdeztem néhány járókelőt, hogy hol lehetne a közelben ezzel a szolgáltatással élni? Amire a közeli Nemzeti dohányboltot javasolták, amely előtt közvetlen parkoltam a túlsó oldalon. A lehető legbékésebb szándékkal bukósisakban beléptem az üzletbe, ahol egy húsz év körüli fiatalember állt a pult mögött, aki azonnal kiverte a biztosítékot és elkezdett pánikozni. Nem érkeztem meg sem szólalni, hogy mire van szükségem, elkezdett remegve ordítozni: „Vegye le a sisakot! Vegye le sisakot!” – parancsolta reszketve félelmében szinte sírdogálva. Biztosan, össze is ifrikálta magát.

Hát, ami azt illeti elámultam ezen a fiatalemberen. Hogy fog ez megnősülni, családot alapítani, ha szükséges megvédeni a családját, a váratlan Haza védelméről nem is beszélek. Ha lett volna időm és kedvem legszívesebben átugrottam volna a pulton és gatyába ráztam volna ezt a szerencsétlent, de ha az apjának nem sikerült embert faragni belőle, hát én fogok?

Ami igaz, szörnyű dühös lettem ennek a szerencsétlennek a láttán és azt válaszoltam: „Nem veszem!” Persze, hogy nem akartam levenni. Az egyik az, hogy nyitott formájú és nem volt kedvem abban a hőségben ezzel bajlódni. A másik pedig az, úgy van beállítva, hogy baleset alkalmával ne pattanjon ki könnyen, ezért perceket kell vele baszakodni, amire sikerül kikapcsolnom. Így a kijárat felé fordultam, mert ezt láttam a legbiztonságosabbnak, mert mi van, ha ez szerencsétlen alak ijedtségében fegyvert fog rám és elsüti? A Jóisten sem mossa le rólam, hogy nem rabolni akartam. Ezért a legjobbnak azt láttam, ha minél hamarabb elhagyom az üzletteret. Már az ajtóból, a küszöbön túlról kérdeztem: „Kártyafeltöltés van?”, amivel a történtek után aligha éltem volna.

„Nincs!” – kiáltotta szánalomra méltóan, pedig volt. A félelme azt követelte, hogy minél hamarabb elhagyjam az üzletet, amit rögtön meg is tettem, mert ki a nyavalya akar azok után, hogy alaptalanul megvádoltak okirat hamisítással, hogy mostan egy fogyatékos miatt még rablással is megvádoljanak. Hát Móricka anyukáját idézve: „Nekünk már csak ez kellett!”, elhagytam a környéket, de hogy mit bosszankodtam össze, amíg Barabásra nem értem, az egyenesen nem igaz. Aztán a Barabási postán töltöttem fel a kártyát, de mielőtt az ablakhoz léptem, megkérdeztem: „Bukósisakomat levegyem?” Az asszonyka elmosolyogta magát és csak ennyit válaszolt: „Á, dehogy!”, de látszott rajta, hogy valami huncutság járt még a fejében. Biztosan gondolta: „Szeleburdi egy vénember!” Ez után könnyebbültem végül, de annyi bizonyos, hogy amint a hamisítási ügyemet, ezt a Vásárosnaményi rablási ügyemet sem fogom egyhamar elfelejteni.

Amint átléptem a határt, első utam Ricsey Mariska osztálytársamhoz vezetett, akinél már három társunk befizette a teljes összeget, a negyedik Mariska lett. Így lettünk volna a feleségemmel már hatan. Ám Mariska nagyon szabadkozott, még mindig ingadozott, mivel ízületei enyhén szólva, rossz állapotban voltak. Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, csak készülődjön nyugodtan, megoldjuk.

Úgy gondoltam, ha többen nem is leszünk, már akkor megérte. De feltételeztem, hogy az iskolaigazgató és helyettese bizonyosan eljönnek. Parászka Ágnes magyar nyelvtanár valamint Péter Ella és Csejka József is még jelentkezhetnek, de az utóbbiak jövetelét, nagyon bizonytalannak tekintettem, már csak azért is, mert elég későn indult útnak számukra a meghívó és vissza is hívtak, hogy nem tudnak jönni. Azért egy meglepetés lehetőséget, nyitva hagytam magamnak, de az álmodozás kövét magamtól messzire nem dobtam.

A bizonyosságkedvéért bementem az iskolába, ahol az igazgatónő nagyon kedvesen fogadott, de a délutáni rendezvényünkön való részvételt a helyettesével együtt, lemondta. Közben közölte, hogy rendezvény délelőtti lebonyolítására, személyesen ő az iskolát és a tantermet biztosítja. Mivel tisztázódtak az idevágó dolgok, egyre világosabb lett, hogy körülbelül hányan is leszünk, de még mindig számítottunk a sajtó képviselőire, akiket Kulin Zoltán és Kőszeghy Elemér személyében meghívtunk. Mivel a nap végéig egyikőjük sem jelezte a szándékát, egyre inkább világosabb lett, nem jönnek. Tuti biztos voltam abban is, hogy sem Orbán Viktor, sem pedig Kövér László nem fogja megtisztelni az összejövetelünket. Tulajdonképpen nem is lehetett elvárni, hogy egyik pillanatról a másikra, hagyjanak csapot-papot, mert néhány öregdiáknak eszébe jutott valami.

Viszont arra számítottam, mint mondtam, hogy az én kérésemre nem fogják humanizálni az Adatvédelmi törvényt, amelyre nem akarok kitérni, mivel az idevágó pontos megfogalmazást nem ismerem, de arra igen, hogy megtalálják a módját, az adott esettben hogyan segítsenek. Amiben megint csak tévedtem.

Persze arra meg egyáltalán nem számítottam, hogy küldenek majd néhány ezer forintot az osztálytársaim megsegítésére, akik sorra nehéz életkörülmények között tengődnek, de arra feltétlenül voksoltam, hogy a legkevesebb egy üdvözlő távirattal megtisztelik a középiskolát és vele a diáktársaimat, de amint másnap kiderült, erősem melléfogtam. S ha tudom, küldtem volna néhány ezer forintot, hogy ezt a saját nevükben, megtegyék, és nem az én kedvemért, hanem azokért, akik ezt igazán megérdemelték volna, mivel volt közöttük több magyar iskolai tanár, orvos, több diplomás, stb., amivel lelket önthettek volna abba néhány, az élet nehézségeivel küzdő diáktársamba. Azt hiszem, mindez, nem lett volt valami túlzottan nagy elvárás. Fájt ez a közömbös, a hatóság szemeivel a magasból szegény egerekre szemlélő hozzáállás, amit a KISZ és a Megyei Tv távolmaradása, közömbös magatartása, csak fokozott. Mert nem a becsvágyam hajtott, amit könnyű szerrel megoldok, ha netán ilyenre van szűkségem, hanem az, hogy feltehetően, ha ezek az emberek megélték a közel nyolcvanat, akkor rendelkeznek valamilyen túlélési praktikákkal, szakmai bravúrokkal, amit lehet jó lett volna megosztani helyi magyar társadalommal.

Abban is többnyire bizonyos voltam, hogy Pohareczki Gyula budapesti orvos diáktársunk sem lesz jelen. Hiszen ő teljes mértékben elszakadt a Szülőföldjétől és olyan ember, aki szégyenérzettel gondol azokra, akikkel együtt tanult. Ellenkező esetben a legkevesebb életjelt adott volna magáról. Ezt a rejtett álláspontját, már a korábbi találkozókon való részvétel elutasításával bizonyította. Ezért valóságos csoda lett volna, ha jelentkezik. Így nyugodtan ki lehetett húzni őt is a majdani jelenlévők névsorából.

Szabó Juliskára sem tudtam komolyan számítani, mert amikor találkoztam vele személyesen, eléggé határozottam jelentette ki, hogy egészségügyi okokból, nem tud részt venni a találkozón, de Barkaszi Irénnel kapcsolatos elképzelésem, helyesnek bizonyult, mivel korábban felkerestem és igent mondott. Örömünkre, mint később kiderült, tartotta a szavát, amit örömmel nyugtáztam, azt hiszem nemcsak én, hanem a többiek is.

Az iskolából a Kulacs étterembe indultam, hogy a Sas Éva tulajdonosnővel véglegesítsük a menüt és a létszámot, és ha lehet, szobát foglaljak magunknak. Azonban Éva asszony, valahol ügyes-bajos dolgait végezte, ezért Andrea, a bárpultosnő javaslatára, nekem is változtatnom kellett a pontok sorrendjén, és később visszatérnem.

Ilyen gondolatokkal indultam el Beregszászba pénzt váltani és koszorút vásárolni a holnaputáni koszorúzási szándékunkhoz, mivel Kaszonyban nem találtam megfelelő. Így egyúttal saját részre is vásárolnom kettőt, hogy az egyiket az anyám, a másikat pedig az apai nagyanyám sírjára helyezzem és mormoljak értük néhány Fohászt és Imát, ha már a közelben jártam.

Gondoltam, ha már a városban járok, benézek újból a Beregi Hírlaphoz, leadok néhány fotót, és írást, de csak a régi barátommal a Bíró Lacival találkoztam, a főszerkesztő úr, - Tóth Károly odahaza, - Sárosorosziban foglalatoskodott. Karcsival, azt is mondhatnám régi haverok voltunk, de egy kis nézeteltérés miatt, az én személyes „hibám” miatt, az ő javaslatára megszakadt a kapcsolat közöttünk. Ezért Lacinak dicsekedtem el néhány színes fotómmal. Persze a legfontosabbról, a zsebemben lévő írásaimról, nem szóltam, mert szerettem volna személyesen átadni és Tóth K. urnak, közben, egyetlen kérdést feltenni. Ami a következőképpen hangzott volna: „Hát hogy Vagy Kedves Pinaszerető Barátom?” De sajna, nem jött össze a dolog, elmaradt a csipkelődés. Aztán meg, másra hagyni nem szerettem volna a küldeményemet. Laci ajánlotta, keressem fel a beregszászi otthonában, hátha sikerrel járok, de erre nem vállalkozhattam.

Így keserű szájízzel visszaindultam Kaszonyba, hogy a Kulacs étterem vezetőnőjével pontot tegyünk, az üzleti ügyeink végére és egyben szobát foglaljak magamnak és a másnap érkező feleségem részére, akit nagy izgalommal várok. Rövidesen el is foglaltam a 2-es sz. szobát, közben erősen kifogásoltam másnap, hogy nincs tv a szobában, miközben elég drága pénzt fizetek a helyfoglalásért. Amire a bárpultosnő mosolyra derült és mondja, hogy nem hiszi, hogy ellopták volna, próbáljam megnézni tüzetesebben. Visszamentem a szobába. Igaza volt, mert olyan 2,5-3 méter magasan a falon, meg is találtam. Kénytelen voltam bocsánatot kérni, amit így fogadott: „Ne erőltesse a dolgot, nem Maga az első.” – miközben a kávéfőzővel bíbelődött.

Ezek után sikerült két telefonbeszélgetést is lebonyolítanom: az egyiket Ködöböcz Lajossal, a másikat pedig Baranyi Dezsővel. Persze nem az én telefonomról, hanem a bárpultost kértem meg, hogy segítsen, mivel nem tudtam kapcsolatba lépni velük a saját mobilommal. Ilyen dolgokkal dörzsölték és dörzsölik a mai napig az orromat. Előfordult, hogy feleségemet hívtam és azt közölték velem: „Nincs engedélyezve!”, ami kész elmebetegségre utaló jel.

Végül, kisebb rágódás után, tízre taksáltam végérvényesen a vendégeink számát és menüt mindössze ebédutáni kávéval és sütivel egészítettük ki. Más változtatást nem végeztünk. Így kiadások összege, kis eltéréssel az én megállapításom szerint lett elfogadva. Persze nem sokkal nagyobb lett, de nem lényegesen. Ezért meg kár lett volna kicsinyeskednem az osztálytársaim előtt.

Az időjárás kitűnőnek ígérkezett. Gyakorlatilag nem volt miért izgulnom. Amiért izgultam az, hogy másnap a feleségem idejében és gondmentesen érkezzen, de délelőtt még beugrottam a városba bevásárolni, no meg hátha sikerül találkozni a Tóth Karcsival, de újból mellé fogtam, mert a szerkesztőség lakaton volt még tízkor is. Pedig még csak péntek volt.

Így elindultam vissza Kaszonyba. Éppen a Barvinok üzletben kóboroltam a pultok között, azon évelődtem, hogy miként fizettetik meg a multik a feleslegesen túltermelt árut a társadalommal, amikor megszólalt a telefonom. Néha annyira belemerülök abba, ami éppen magával ragad, hogy nem is érzem, szól a telefon a zsebemben. Most azonban fél füllel, éberen vártam a csengetést, nehogy elmulasszam a beszélgetést, mivel a fuvaros csak Barabásig vállalta a feleségem szállítását. Eközben ő jelentkezett, hogy megérkeztek, menjek elébe. Erre mondom, máris indulok. Aztán a három halkonzerv vásárlása után felültem a motorra és elviharoztam a Kaszonyi Határátkelő irányába, ahol a feleségem gyalogos határátlépése pont annyi időt vett igénybe, mint az én utam a volt Beregszászi téglagyártól Kaszonyig.

Éppen idejében érkeztem, mert a feleségem már az ukrán sorompót elhagyta. Isten igazából örültem, hogy megérkezett. Szeretem, ha mellettem van és magamhoz ölelhetem, megsimogathatom, megpuszilhatom. Végtelenül sajnálom, ha néha valami csekélységért megbántom. Azt hiszem, és úgy érzem, hogy jobban szeretem, mint fiatal korában, ezért tele vagyok aggodalommal, ha távol van tőlem. Azért negyvenkét év, az nem kis idő, mert ennyi ideje vagyunk házasok.

Nem motorozik velem, de a határra motorral mentem elé, hogy üdvözöljem és megnyugtassam, minden rendben van. Aztán visszahajtottam a motelbe és elindultam hozzá gyalogosan elébe, hogy segítsek a gurulós bőröndöt hozni, amibe, az ő cuccain kívül, benne volt az én ünneplő ruhám is.

Aztán elszállásoltam őt a szobánkban és kipakolóztunk, hogy a ruháink ne gyűrődjenek. Némi szusszantást követően átmentünk az étterembe megebédelni. Magam sem tudom miért, kíváncsiságból ukrán szoljánkát kértem és egy natúr sertés szeletet, a feleségem levest nem kért. Ő meg másodikra, valamilyen szűzérmét rendelt. Megkóstoltam, de egyik sem: sem az enyém, sem az övé nem ízlett. Összenéztünk, és mondtam is, ha a holnapi ebéd is ilyen lesz, akkor jó ki leszünk. Igaz a saláta, amit kaptunk, ízlett. Szeretjük a finom vegetáriánus ételeket, köztük a friss salátaféléket, különösen.

Az ebéd után, szokás szerint lepihentünk egy kicsit, és két óra táján elindultunk a „városba” nézelődni, de amint az egyik helyi éttermi vendég mondta, már nem úgy mondják, hogy megyünk a városba, hanem úgy, hogy megyünk a központba, a Dombra, az Oncsára, Alsóvégre, stb.. A kommunizmus közel félévszázada alatt, mivel a helység nem minősült városnak, az emberek maguktól le szoktak városnak nevezni a helységüket, de azért tudat alatt ott lappang titokban, az átöröklött város fogalom, aminek szerintem úgy is kell lenni.

Az osztálytársam, Ricsey Mariska kérte, hogy ha megérkezik a feleségem, feltétlen menjünk le hozzá. Így, először hozzá indultunk a látogatóba, ahol jó sokáig, több mint egy órát üldögéltünk, beszélgettünk. Magam mércéje szerint, nekem egy óra rengeteg idő, mert ennyi idő alatt sokat tudok odahaza tenni. Nem vagyok munkamániás, csak szeretem magamat elfoglalni valamivel, hogy csillapítsam, a folyton ébren lévő agytevékenységemet, ami elég jó hat a közérzetemre, így az egészségemre is, ami folyamatosan javulófélben van. Gondoltam még akkoriban.

Egy kicsit előre ugrok időben, a találkozó pillanataiban mondtam a Fekete Géza menyének, hogy a koromra való tekintettel elég jól érzem magamat, a légzés technikám jobb, mint 19-20 éves koromban. Abban az időben, elég gyatrán bírtam a rövid távú: 100, 200, 400, 1000 és 3000 m-es futamokat a hadseregben, de a hosszú távokon 10000, 30000 és 60000 m-en, igaz, az első három között voltam mindig, ami szerintem, nem hétköznapi teljesítménynek számított. De ezt csak úgy, mellesleg jegyeztem meg.

A beszélgetésünk végén, Mariska ide adta a pénzt, amit elhoztak: Mártonyi M., Barkaszi I. és Ködöböcz E., neki, na és persze a saját részét. Így lassan kezdett körvonalazódni, hogy végtére ki is jön el és mennyien leszünk.

Miután eljöttünk Mariskától, még fiatal volt az idő, megint „csámborogtunk”(mászkáltunk) a városban, megmutattam a feleségemnek az iskolát, a környékét, hogy elhúzzuk az időt ötig, mert ötre hivatalosak voltunk egy másik osztálytársam, Varga Lajcsi öccséhez, a Tibiékhez, akinek a felesége az előtt nap hívott meg bennünket, mivel felkerestem őket és kisebb ajándékot vittem nekik? De Tibi ekkor nem tartózkodott odahaza. Tibi korábban, a Kaszonyi MGTSz főkönyvelőjeként, Beregszászban elég gyakran megfordult és olykor beugrott hozzám a munkahelyre, hogy amennyire lehet, menjünk el valahová egy közös utánfutós kávéra (kofe sz pricepom), ebédre vagy egyszerűen dumálni keveset. Nekem is jól jött, mert volt kivel színvonalasan eltársalogni, ha nem is mindent, ezt-azt megbeszéltünk. Tibivel jól megvoltunk, nem terheltük a barátságunkat mindenféle magánjellegű üzletekkel. Ő nem kért tőlem semmit, mindene megvolt, ami kellett és én sem zaklattam, hogy erre vagy arra lenne szűkségem. Így nem került lencse alá a kapcsolatunk, nem termelődtek nézeteltérések.

A Lajos öccse, a Tibi, ha telkes házban lakom, bizonyosan segít bizonyos mezőgazdasági termékekhez jutni, hogy könnyítsek az életemen, vagy ha neki szűksége lett volna valamire, több mint valószínű, rajtam sem múlott volna a hasonló magatartás. Ezért a kapcsolatunk kimondottan baráti jellegűnek mondanám. Úgy tekintettem rájuk, mind a kettőjükre, mint a testvéreimre.

Varga Lajos jó néhány éve meghalt. Nem értesítettek. Persze, hogy nem értesítettek, hiszen nem voltunk olyan közeli barátságban, hogy az bizonyos kötelezettségeket vont volna maga után, de ettől függetlenül, pusztán emberi gesztusból, szívesen elmentem volna elkísérni az utolsó útjára. Igazán sajnálom, így, pontosan nem is tudtam mikor és hogyan halt meg és még lehetőségem sem adódott, hogy nyilvánosan részvétemet fejezzem ki. Ezért igyekeztem felkeresni a Tibit.

Lajosra mindig kellemesen gondolok. Néha eszembe jut az a kis diákvicc, amit az iskolás éveink alatt tőle őrizgetek, az emlékeim között: „Elküldi a kis Mórickát az apukája a patikába, hogy vásároljon kenőcsöt, mert az anyukája hasán nőtt egy pattanás. Mivel elbámészkodott, a patika küszöbén megbotlott és elfelejtette, mit is kell kérnie a gyógyszerésztől, de azért valamire mégis emlékezett, amit a következő képen fogalmazott újra: „Pattanás bácsi, kérem, tessék adni egy doboz kenőcsöt, mert az anyukám hasán nőtt egy patikus.” Persze a Lajcsi kicsit meglepőbben, fordulatosabban és nagyobb élvezettel adta elő, mint én. Emlékszem még a nyálat is le kellett nyelnie, mert majd kicsordult, az elbeszélése közben.

Hát ilyen kis ártatlan viccekkel szórakoztattuk akkoriban egymást a szünetekben, tízedikes korunkban, na és persze a diákotthonban, vagy ahogyan akkor nevezték, az internátusban. Persze a szórakozásaink nemcsak ennyiből állt, mert veres pecsenyéztünk, segreverősdit játszottunk, néha még kártyáztunk is, ami tiltva volt ugyan, de késő estenként, csak előfordult az ilyesmi. Na meg más is, amikor nagyon éhesek voltunk és elmentünk az óvoda kertjébe, az öreg fáról késő este, a sötétbe cseresznyét lopni, miközben a kollégium vezetője az udvarban lakott.

Kitűnő srácok voltak a fiuk. Sulis koromban Lajcsi kérésére bejáratos voltam náluk, de túlzott baráti kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Ő kitűnő tanuló volt én meg kullogó közepes. Utáltam a hajtást. Az évtizedek folyamán egyszer-kétszer, segítségért is fordultam, de soha nem utasított el. Ő segített a úgy az első, mint a második vesekövem eltávolításának ügyében.

A Lajcsival az ötvenéves találkozón még paroláztunk. Igaz, a szervezetlenség miatt távol és külön asztalnál ültünk és távolról össze is szólalkoztunk, mivel azt állítottam, hogy a kommunizmus évei alatt voltak üldöztetések. Ő viszont azt igyekezett bizonyítani, hogy nem. Persze hogy nem, aki belépett pártba, vállalta a besúgásokat és jól tudott dörzsölődni, ismerte dörgést, beadta a derekát, és elfogadta az idevágó íratlan törvényeket, befogta a száját, azokat sem akkor, sem pedig ma nem üldözik. Az ilyen típusú emberekre bármilyen hatalomnak szűksége volt és van.

Ma úgy gondolom, nem kellett volna vitába kerülnünk.

Mivel én ezeket a dolgokat csak látszólagosan fogadtam el, kollaboráns voltam, ezért kirekesztettek. Kollaboráltam, mert élnem kellett, de független és szabad akartam maradni és az is maradtam, amennyire ezt meg tudtam a saját szakállamra oldani. Ezért nem csoda, hogy szocializmus ellensége, a fasiszta, kibaszott magyar, zsidó, stb., meg Isten tudja még ki meg mi nem voltam, ami ellen, hogy elnéztem, csak úgy tiltakozhattam, hogy elhallgattam, elnéztem, mást, ha élni akartam, nem igen tehettem semmit. És mit ad a Jóisten, ezeknek „hazafiaknak”, akiket jobban ismertem, mint a saját anyjuk, már a nagyobbik hányada alulról szagolja az ibolyát.

Gondolom, Lajossal, mind a ketten maradtunk a magunkénál, legalább is én biztosan. Ukrajnában még ma sem túlzottan biztonságos az enyémhez hasonló kijelentéseket tenni, különösen nem nyilvános helyeken és szerintem, egy étterem annak számít.

Most, a kezemben egy nagy csokor rózsával, ott álltunk a feleségemmel a Varga Tibiék kapuja előtt és vártuk, hogy a csengetésünkre, beengedjenek. Nellike, a Tibi felesége, nyitott ajtót és tessékelt beljebb bennünket a házba. A bejárat előtt, tetővel ellátott „sörös asztal”. Gondoltam és mondtam, lehet itt, kint a szabad levegőn maradunk. Nem, beljebb kellett menünk, a nappali szerű szép világosos ebédlőbe, ahol helyet foglaltunk az ablakhoz közeli asztalnál. Mivel Mariskánál jó beédességeltünk, de másképp sem fájt a fogam az evésre. Gondoltam, elódázzuk, eltereljük a figyelmüket, minden féle érdekesnél érdekesebb dolgokkal hozakodtam elő: a tudomány és a kultúra (most az MTV-M5) világából, Internet, aztán anekdoták, régi diák történetek. Érdekes, hogy én nem emlékeztem rá, de Tibi igen, hogy nyolcadikos korunkban a bátyjával, a Lajossal együtt készültünk az újévi álarcos bálra, amely egyben a félévi kulturális rendezvényünknek is számított. A Kilencedikesre és a tízedikesre érdekes mód, nagyon is tisztán és kimondottan jól emlékezek mind a mai napig. Hihetetlen még néhány zeneszámra is, amit a rádió lemezjátszójáról adtak elő, köztük a Kék Duna keringő, Szevasztopoli keringő, stb.

Szóval az elterelő mesterkedésem nem jött be, mert a Nellike rövidesen a feleségemmel eltávoztak. Mi meg ottmaradtunk Tibivel előttünk a laptoppal az Internetnél leragadva. közben, amíg én az Internetről dumáltam, szokása szerint nagyokat somolygott az orra alatt, mint kiderült, nem éppen ok nélkül. Mivel magasabb szinten tájékozódott, mint én, aki csak felületesen kapizsgáltam a számítástechnikában. Aztán a zavartságom leplezésében a felesége segített ki, mivel behozta az inni és ennivalót: ukrán balzsamos szeszes italt, üdítőnek ásványvíz és hozzá nagy kerek vastag, pöffeszkedő, olajban ízlésemre, pirosra sült lángost, hozzá a reszelt fokhagyma és sajt, pluszban a finom házi tejfel.

Majd mind ehhez gyomornedveket fakasztó, krémtúróval töltött finom süti. Mi több a lángos kimondottan az én szám ízére készült: pirosas barna, vastag és ropogós, amit nem ecsetelnék tovább feleslegesen.

Mindebből azt lehetne levonni, hogy valami telhetetlen, gyomrának élő személy vagyok, ami messze nem igaz. Viszont az igen, hogy hébe-hóba szeretek enyhén és finoman belakmározni, de ezen kívül, ahogyan mondják, elég kákabélű vagyok és születet vegetáriánus. Mivel néha erőszakkal kell legyömöszölnöm egy-egy ízletes húsfalatot.

Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert elég rövid idő alatt, a többiektől a leghamarabb sepertem be az egész nagy lángost, amely locsogott a tejfeltől, a fokhagymától. Ezt követően még két darab ízletes töltött piskótát is utána küldtem, amire aztán nem győztem a vizet inni. Mivel elég szorított étrenden élek, nem fogyasztok szeszesitalt, nagyon kevés tejterméket és kávét. Persze a teát, azt imádom, de az utolsó évtizedekben, amióta felbomlott az Unió, jó teára nem találtam és úgy néz ki, már nem is igen találok. Befejezve a dolgot, lehet valaki ellent tudott volna állni eme étvágygerjesztő eledeleknek, sajnos én tartoztam közéjük, így legalább, a jó beszélgetésen kívül, lesz másra is emlékeznem, ha megérem a 125-öt.

Visszatérve a beszélgetésekhez, azért egy apró pillanatra, eltérek a témától, a nemrég a sógornőm temetésen voltunk, ahol a feleségem egyik unokatestvérével és családjával találkoztunk. A családfő, a Molnár Pista kolhozelnök volt hajdan Beregdédában, de helyi magyar szokás szerint, meg sem hagyták melegedni a helyén, kitúrták a faluból, mert egy-két rokonát, barátját támogatta. Pedig azt, amire vállalkozott, jól „ölelte”. Viszont ez, nem sokakat érdekelt. Oldalról nézve is tetszett, amit, és ahogyan tett-vett, gazdálkodott. Rövidesen idegen lett a saját Szülőföldjén és a falu inkább idegent hozatott, azt választották meg vezetőjüknek, aminek következtében az új szeretett vezető hamar koldusbotra jutatta a közösséget. De nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy egy időben gyakran voltunk mi is, meg ők is vendégek egymásnál. Pistát, rendkívül értelmes és vállalkozó kedvű fiatalembernek és kiváló rokoni szállakat pengetőnek ismertük. Olyan, aki a jéghátán is megél, magabiztos, szóval belevaló ember, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Nemcsak az lett emlékezetes, hogy jókat ettünk és ittunk, hanem az, hogy még jobbat beszélgettünk.

Hát ezt pendítette meg a Pista, némi keserű szájízzel, amikor a temetés véget ért. Pontosabban már távozóban voltak, amikor felhozta, hogy régóta nem élvezte ezt a formáját a barátságnak és az életnek. Erre, szó nélkül meghúztam a vállaimat. Mert ami igaz, nem mi voltunk az elrontója, hogy változott az értékrend a továbbiakban. Ugyanis migránsok lettek a családjával, akárcsak mi, később. Távozóban a Pista sóhajtott egyet, kezet fogtunk, majd szótlanul, szomorúan elballagott a családjával. Csendben, de nagy reményekkel ballagtak el annak idején Magyarországra, az 1990-es évek elején, nem úgy, mint most. Mi akkor meg maradtunk magunknak Beregszászban a kiégett puszta reményeinkkel, a bennünket övező szegénységgel, a zaklatottsággal, a fenyegetettséggel és kilátástalansággal, de amikor belefáradtunk az egészbe, kezdett erősebben nehezedni ránk a nyomás, mi is szedtük a sátorfánkat és „uccu neki fakereszt”, hagytunk csapot-papot és nyúlcipőt kötöttünk, mert egyre veszélyesebbé vált a további maradásunk. Brrr.

Jól elidőztünk a Tibiéknél, talán már nyolc óra is elmúlt, mire távozni készültünk és kicseréltük az adatainkat: postai cím, mobil. Aztán némi izgalommal elindultunk a szállodánk felé. Izgultam, mert idegen helységben voltunk: ismeretlen közbiztonság és a zsebemben a másnapi kiadásoktól kissé nagyobb összeg lapult, és ami az utcai világítást is illeti, nem valami fővárosinak nevezhető. Ám örömömre, Hála Istennek, nem történt semmi, gondtalanul érkeztünk a motelbe. Aztán bementünk a bárba, és megittunk két üdítőt, mert nagyon követelőzött a lángos, amiből, ami azt illeti, rendesen benyaltunk. Távozás előtt kértünk még négy adag kávét, hogy a reggeli indulás előtt egy kicsit feltankoljunk, mivel a bár csak tízkor nyitott. Aztán indulás a szobába, tisztálkodás és alvás. El is aludtunk, nem kellett ringatni egyikünket sem, de reggel ötkor felébredtünk, mert aznapi műsor, nem hagyott sokáig az ágyban fetrengeni, egy-kettőre talpon voltunk, és ahogyan telt az idő, valamilyen különleges rég nem tapasztalt ünnepi érzés lett rajtam úrrá és hasonlót véltem észrevenni a feleségemen is.

A korábbi fiatal éveinkben átélt érzelmek enyhe hullámát véltem megtapasztalni. Kissé más volt, mert az utóbbi évek fokozott légző, Jóga, Tao és meditációs gyakorlatok, nagyon nagymértékben megváltoztatták az egész lényemet: fizikai, lelki és szellemi állapotomat.

Mivel ezek nem ide tartoznak, ezért ne szeretném őket ismertetni, de annál inkább azokat, hogy mivel is folytatódtak az élményeink. Kávét éhgyomorra, a feleségemmel ellentétbe nem túlzottan szeretek fogyasztani, de most eleget tettem ennek. Mivel a motel bárja csak tízkor nyitott, volt ugyan melegítési lehetőség a közös előszobai étkezőben, amihez nem volt kedvünk, így nem maradt más, mint hidegen meginni, ami meleg időben, talán még kellemesebben és üdítőbben hatott. Így szombaton, nyolc óra körül,, a helyi lakosság nem kis meglepetésére, pucbavágva, üres hassal vágtunk neki a Találkozónak, egy jó órával előbb, azzal a céllal, hogy készítünk néhány felvételt a központról, az iskoláról, meg aztán, amit útközben érdekest látunk.

Így kiöltözve, amint a reggeli órában elindultunk a központ irányába, sokan felfigyeltek ránk, még inkább, amint elkezdtem használni a kezemben lévő kamerát. Azonban helyi szokás szerint, mindenkinek köszöntünk, akikkel találkoztunk az utcán, amit az EU egyes országaiban, sok helyen, még a szomszédok sem fogadnak. Érdekes mód, itt minden köszönésünket a legilledelmesebben fogadták, hozzá barátságosan mosolyogtak Szívfacsaró volt tapasztalni, ahogyan ezek a szegény emberek az agyon mosott tiszta ruháikban, amint megláttak bennünket, ahogyan szolidaritásból húzták magukat és a hétköznapi és szerény öltözékük ellenére, velünk együtt mintha ünnepélyesebbé váltak volna. Lehet, nem kellene mondanom, elérzékenyültem a tapasztaltakon.

Gyönyörű napos idő ígérkezett, a járdaszéli porban, a verebek önfeledten viháncoltak: csiripeltek, játékosan civakodtak, megfeledkezve az emberek élet minden bújáról és bánatáról. Ünnepnek érezték velünk együtt ezt a napot. Emelték a hangulatunkat. Miközben, még a nap is kissé fényesebben és barátságosabban ragyogott volna a korareggeli fényében, hogy mindenki velünk ünnepeljen, és úgy érezzen, akár mi a feleségemmel. Ilyen felemelt érzelem, ilyen mélyen, talán csak gyerekkoromban, kis diákként hatott át. Az utolsó évtizedekben, talán először éreztem ilyen jól magamat: nem sajgott a lelkem a megaláztatásoktól, nem éreztem sem lelki, sem fizikai fájdalmakat és szellemileg is teljes mértékben frissnek éreztem magamat, ami nem önámítás, hanem az élet valós érzékelését éltem át.

Amint a központban ide-oda sétálgattunk: fotóztunk, videóztunk, annyira elmélyedtem a témakeresésbe, hogy észrevétlenül elsuhant az idő, amint észbe kaptam és megnéztem az órát, három perccel múlott kilenc. Erre enyhe izgalom fogott el és rögtön irányt vettünk az iskola felé, ahol szerencsére egy időben érkeztünk meg Fekete Géza családjával, akik abban a pillanatban szálltak ki a kocsiból. Rögtön végig futott az agyamon: „Na, Imre már nem leszünk egyedül!” Örültem, majd elszomorodtam, mert közölte, hogy Bagu Imre nem jön és ők is csak a rendezvény első részén vesznek részt.

Üdvözöltük egymást, bemutatkozás, majd laza csevegés következett. Aztán elindultunk az iskola épületébe, az osztályba, eközben jött elénk az iskola új igazgatónője, - Jánosi Angéla. Az igazgatónő magas, kedves nádszálteremtés.

Később, mint megtudtuk vegytant tanít. Nézem az iskolát és végig hasít bennem, nem az, hogy ízléstelen a festés, hogy energiatakarékossági szempontokból lejjebb kellene hozni a terem plafonját, jobban kihasználni a világítást, festést, cserére várnak a nyílászárók, stb., hanem az, hogy eltűntek a régi iskola tablók, nem látok semmilyen hagyományőrzési nyomokat, kapcsolatokat a múlttal, aminek vesztese elsősorban az iskola, utána meg a diákok. Pedig itt vannak a volt arany és ezüstérmeseink, költők, stb., és az életük folyamán kimagasló eredményeket elért öregdiákok. Az utóbbiak közül csak egyet említsek a Varga Lajost, aki évtizedeken keresztül vezette a megye kivételezettei számára fenntartott kórházat, amiben nem a kivételezettekre szeretnék utalni, hanem arra, hogy oda a legjobb szakembert választották. Szóval ilyen dolgok forogtak bennem. Miközben egyesével érkeztek a többiek: a Ricsei Mariska, Barkaszi Irén, Dávid Sándor, Ködöböcz Lajos, a legvégén a csupa élet és kedély, - Mártonyi Magdi.

Eközben elevenen folyt a vita az iskolaévek emlékeiből, és csupa szép dolgok domináltak, amit az igazgatónő magában mosolyogva, hol szó nélkül hallgatott, hol meg érdeklődéssel visszakérdezett. Majd kimentünk az udvarra fényképeket készíteni. Jó néhány felvételt készítettem. Ezek legtöbbje jól sikerült. Van közöttük egy-kettő, olyan is, amely ékes bizonyítéka, hogy nemcsak jól sikerült felvételek, de a találkozó sem akármilyen. Szeretnék megmutatni néhányat közülük:

Ricsei M. és Fekete G. Itt az élet komoly dolgairól folyik a szó.

Barkaszi Irén, Ködöböcz Lajos és Dávid S.

Az érkezés pillanatát követően.

Később, újból visszamentünk az osztályba, ahol a tanárainkkal és diáktársainkkal kapcsolatos emlékek felidézésével valamint az osztálynévsorok felolvasásával folytattunk. Ezt követően, egy perces néma felállással adóztunk elhalt tanáraink és osztálytársaink emlékének. Közben jelentettem az osztálytársaimnak, hogy sikerült nyomára bukkannom Parászka Ágnes nénin kívül még két élő tanárunkra, - Péter Ellára és Cseka Józsefre, amit az Orbán Viktortól kapott levél felolvasásával folytattam. Természetesen, ezzel még nem fejeződött be a rendezvényünk iskolai része, mert az igazgatónő vette át a szót és ismertette az iskola jelenlegi állapotát, majd áttért annak távlati részére.

Ezt követően indultunk az 1956-os Forradalom Hőseinek Emléktáblájához, amelyet Ormos Muci, Ormos István és a még Nyíregyházán élő Szécsi Sándor hazafias cselekedeteinek emlékére emeltek az iskola és a helység lakossága. A koszorúzást megelőzően Ködöböcz Lajos mondott, beszédet, amelyet néhány szóban kiegészítettem, többek között kiemeltem, az emberi magatartás jelentőségét, amellyel példát mutattak a következő nemzedékeknek, mivel olyan dolgokban mutattak rendkívüli magatartást, mint a felelősség, az önfeláldozás, a hazafiasság.

A felvételen balról jobbra: Mártonyi Magda, Baranyi Dezső, Dávid Sándor, Ricsei Mária, Barkaszi Irén és Ködöböcz Lajos

Barkaszi Irén, és Ködöböcz Lajos, a kamera mögött én vagyok - Ferenczi Imre.

Az iskola vezetősége csak az igazgatónő jelenlétével vett részt a koszorúzáson, feltehetően azért, mert a programunkba a kérdezésük nélkül kapcsoltuk be őket, amiben feltehetően én hibáztam, mivel a programot személyesen én állítottam össze és a kapkodásaim közepette nem terjedt ki a figyelmem, hogy egyeztetni illett volna. Tanultam belőle, de késői bánatnak tekintem

A Mezőkaszony, - Kulacs étterem, ahol a rendezvényünk vendégfogadási része zajlott, ahol idő és lehetőség adódott a bővebb beszélgetésre.

A rendezvényünk további részére, két személyt hívtunk meg az iskolából: az igazgatónőt és helyettesét, de mind a ketten elutasították a részvételt. Így csak az öregdiákok maradtak a díszebéden. Gyakorlatilag minden úgy történt, ahogyan azt elterveztük, egyet kivéve, sajnos, nem fakadtunk dalra. Nem fakadtunk dalra, egyrészt, mert az étterem vezetőség gondoskodott, hogy a háttérből halk korabeli zenét halljunk, a másik pedig, az élettől fáradt és beteg embereknek nem nagyon volt kedvük dalra kerekedni, inkább jóízűen társalogtak. Örültek, hogy van hallgató közönségük, és van, aki odafigyel rájuk.

Nem akarok túlzásba esni, de azt hiszem én voltam az, aki a legjobban örült ennek. Örültem, hogy a rengeteg fáradozásaim nem vesztek kárba és sikerült tető alá hozni a találkozót. Örültem, ahogyan ezek az emberek leküzdötték a fáradtságukat, betegségeiket, és összeszedték magukat: félretették panaszaikat és hittek bennem, mert azt ígértem, nem fogják megbánni, ha eljönnek, mivel nagyon jól fogják érezni magukat és végül, eljöttek. Ricsei Mariskát, a saját zsebemre, kocsival hozattam az iskolába, onnét az étterembe, majd végül haza. Olyan jól érezte magát, hogy galambot lehetett volna vele fogatni, de nemcsak ő vele, szerintem a társaság legtöbb tagjával.

A fotón balról jobbra: Ricsei Mária, Barkaszi Irén, Ferencziné Molnár Mária,

Jómagam és Dávid Sándor, aki éppen iszik, de nem iszákos

Jobbról balra: Ködöböcz Erzsike, Mártonyi Magda, Ködöböcz Lajos és Baranyi Dezső.

Mártonyi Magda és Ködöböcz Erzsike szinte szomszédok, mégis igazán itt találtak egymásra.

Ködöböcz Erzsike (Natikné) tanítónő lett, Mártonyi Magda az, aki a vízhátán is megélne, volt varrónő, biztosítási ügynök, de sehol nem vallott szégyent, ahol valamibe bele fogott. Minden gyerekét és unokáját révbe vezette, ami azt jelenti, hogy” nem halat adott, „horgászni”, magyarán élni, életre tanította őket”.

Ködöböcz Lajos állatorvos és biológiatanár, pedagógus lett. Ha megnézzük a jelenlévőket, mindnek gyönyörű és szép nagy füleik vannak, ami nekem sokat mond, különösen az árulkodó fülpillengők, azaz cimpák, ami a szellemi kiforrottságukra, az önkiteljesedésükre, az emberi boldogságukra utal. Hogy az élet, sokszor tragikus körülményei között is, emberek maradtak, talpra tudtak állni, folytatni tudták az életüket és elég magas kort megértek.

Baranyi Dezső gyerekkorábban, a háborúidején, 1943-ban, hatéves korában, lábtörést szenvedett, orvos hiányában, a törése rosszul forrt össze, ezért fél lábára sánta maradt, ami erősen behatárolta az egész életét. A helyi MGTSz-ben számviteli tisztviselőként dolgozott, gyönyörű családot alapított, akikkel együtt él és túl a nyolcvanon, odahaza serényen tevékenykedik, tesz-vesz, templomba jár, Istenhívő és barátságosan másokat is erre buzdít. Nagyszerű ember, bár az élet, rendesen megtépázta, mint szinte mindenkit az életben, de mosolyog, derűs.

Fekete Géza az, aki sosem feledte, honnét jött és merre tart. Egykoron a Fehér kő étterem igazgatója és a Beregszászi vendéglátó-ipari vállalat szakszervezeti elnöke, barátom és egykori munkatársam. Később a Beregszászi járási önkormányzat kereskedelmi osztályának a tisztviselője. Ugyanúgy, mint nekem, annyi volt az ellensége, hogy önborítós teherautóval lehetett volna szállítani őket a városon túlra, de megállta a helyét. Odahaza a családot vezeti, dolgozik a ház körül és néha mérgelődik, ha valami már nem úgy sikerül, mint fiatal korában, de jó, hogy ez az elégedetlensége önmagával, nem tölti ki és nem töltötte ki az egész napjait és az egész életét. Ő nincs ezen a fotón, mert családi ügyben el kellett mennie.

Sorolom tovább, bár nem esett róla szó, úgy tudom, Dávid Sándor gépkocsivezetőként dolgozott s helyi termelőszövetkezetben: családot alapított, két gyereket nevelt, fát ültetett és házat épített Zápszonyban és nem akármilyet. Kell ettől több?

Ricsei Mariska, olyan ez a lány, ami fotón is jól látszik, minta ma született bárány, de nemcsak a fotón, a maga valóságában is, csupa jóság és szeretet. Aki azt állítja, hogy nem, az nem ismeri az embereket. Sajnos, hogy a mai társadalom nem kellően becsüli azokat, akik tudást tápláltak a jövő embereibe.

A legkevesebbet Barkaszi Irénről tudok mondani, aki kissé zárkózott, - tartózkodó, megszokta, hogy egész életében csak magára számíthatott. Férjhez ment, gyereket szült, házat építettek közösen a családjával, ami a jövőben, jó fekvése miatt, gyerekei számára, könnyen komoly vállalkozás alapjául szolgálhat. Ezért a jövőt illetően, magabiztos és nyugodt.

Magamról magamnak mit írjak? Ugyan már, vajon kit érdekelne? Amikor se tehenem, se borjam. Esetleg annyit, hogy bár magamnak megemlítettem, hogy mi mennyibe került a Találkozó megrendezése, de senkinek nem tettem szóvá. Persze nem azért, mert fasza gyerek lennék, hanem mert egy picit belegondoltam magamat oda, ahol ők vannak és nekem többet ért azaz öröm és boldogság, amit tőlük és egykori tanáraimtól kaptam, mint az néhány forint, amit esetleg rá fizettem. És a másik az, hogy az én ötletem volt a találkozó megrendezése, amire ők nemcsak bólintottak, de ráadásul fizettek is. Ennyi

Az ebédet követően, ahogyan elképzeltem, úgy d. u. háromkor, szedelőzködni kezdett a társaság, látszott rajtuk, kissé elfáradtak. A második fogásból jócskán maradt, amit előbb úgy gondoltam, hogy néhány diákkal széthordatom a faluban egyedül élő szegényeknek, de aztán változtattam a dolgon, mert előbb csak a Ködöböcz Lajosnak, aki a bátyjával magányosan él, készíttetettem egy csomagot, majd ezt követően megkérdeztem, hogy ki akar még? Amire rajtunk és Baranyi Dezsőn kívül mindenki kért. Így a maradék szinte teljes mértékben elfogyott. Örültem, hogy egészséges módon megoldódott. Bár lehet az étterem dolgozói ferde szemmel nézték, de nekem fontosabb voltak az osztálytársaim, mint az ők véleményük.

Aztán, amint megtörtént búcsúzkodás, a feleségemmel, aki kifogástalan magatartást tanúsított az egész találkozó alatt, bementünk a szállodai szobánkba és ekkor elfogott valami rossz érzés, ami véget vetett a jó kedélyemnek. Szégyen nem szégyen, de elsírtam magamat, mert úgy éreztem véget ért az örömöm és a boldogság, ami ezek alatt a hosszú hetek alatt körül vett. A feleségem azt ajánlotta, maradjak még néhány napra, pihenjem ki magamat, ne siessek, de nem tudtam maradni. Arra gondoltam, vezetés közben a lényegre, a vezetésre fogok figyelni és így hamarabb túl leszek ezen a rossz közérzeten. Összeszedelőzködtünk, és elindultunk, - mind a ketten a határra: ő gyalogosan, mert már csengettek érte, hogy hamarosan Barabáson várják, én meg motorral. Amire hazaértem Nyíregyházára, akkor vettem észre, hogy a házkulcs meg nála maradt, de nem sokára, olyan 10-15 perc múlva ő is megérkezett. Néhány napig azonban még az élmények hatása alatt voltam, de aztán fokozatosan lehiggadtam és elkezdődött a saját ritmusom szerint az élet: házkörüli teendők, torna és jóga, meditációs és légző gyakorlatok, stb.: a télére való fa felvágása, a szőlőszüretelés, préselés, írogatások. Hiszen csak ennek az írásnak is már azt sem tudom hányadik oldalánál tartok, ami nem kevés, eközben más dolgok is foglakoztatnak.

Mind e mellett, hozzá kellett látnom a fotók áttekintéséhez, a tabló szöveggel és a fotókkal való megszerkesztéséhez, majd a megrendelésükhöz, majd amint készek lettek, a Tablót át kellett még egyszer szerkesztenem, mert a vállalkozó nem kicsit, jól elszúrta. Nem szólhattam, mert jót akart, de nem jött össze. Újra kellett szerkeszteni és utó másolni. Így a fotókért közel 12 ezer forintot fizettem, de még így is kevesebb, mintha idegen készíti. Nem kevesebb, mint a duplájába kerül és a fotók minősége sem lett volna a jelenlegi.

Aztán, amint készek lettek, személy szerint szétcsomagoltam és amint az idő megengedte, beöltöztem és október egyik utolsó gyönyörű napos napján, elindultam újból motorral, hogy átadjam a fotókat Kaszonyba négy helyre: az iskola igazgatónőjének, Ricsei Mariskának, Mártonyi Magdának, és Ködöböcz Erzsikének. Teljesítettem az étterem tulajdonosának kérését is, aki ugyancsak kért néhány fotót az étteremben készültekről. Ekkor kértem szállodai szobát is az éjszakára, mivel gondoltam, nem igen tudom a fél nap alatt megoldani a fotók széthordását tíz ember számára. Gavallér volt a vezetőnő, mert a fotókért, amelyek ára 1700 forint volt, nem fizetett, de szállodai szoba árából 500 forint kedvezményt adott. Mi több, másnap odahaza szüretelt és az egész létesítménye zárva volt és nekem kellett a szálloda kulcsát házhoz vinni, de előbb bejártam a fél falut, amire megtudtam, hol lakik. Be is szóltam, hogy ez nem volt benne a pakliban. Azt hiszem, máskor térden állva könyöröghetek szobáért.

Somba: Barkaszi Irénnek, Haranglábra: Baranyi Dezsőnek személyesen, de Hetyenbe: Ködöböcz Lajosnak, nem azért mert nem fizetett, de a rossz út miatt, már nem tudtam vállalni a házhoz szállítást.

És mit ad Isten, sehol sem fogadták el ingyen, mindenütt belegyömöszölték a pénzt a zsebembe. Persze kivétel az iskola igazgatónőjét, akinek a fotókon kívül, még egy doboz finom édességet is ajándékoztam, mivel több órát velünk töltött. Erre az illendőségre a feleségem hozta fel a figyelmemet, amiért hálás vagyok neki. Ugyanis az élmények hatására, egy kicsit elkalandoztam a valós élettől, amit ezúton, ő általa, sikerült helyre hoznom.

Amire Baranyi Dezsőtől elindultam, a látóhatáron a nap, már félig a horizont alá merült. Nem sokára sötétedni kezdett, de még nem ebédeltem és nem vacsoráztam. Hát beugrottam a Kulacs bárba, ahol egy sertés rostélyost rendeltem. Volt választék, nem mondom, de a korábbira támaszkodva, nem nagyon volt miben válogatnom. Szóval mellé fogtam, mert a hagyma az mondjuk feltételesen kiválónak bizonyult, de a húsból kivertek minden szuszt és ráadásul nagyon rágós volt és az egész vacsora másfél kiló hús piaci árába került, de én sem bizonyultam gavallérnak, mert mindössze 50 forint borravalót fizettem a pincérlánynak. Aztán irány a szoba és lefekvés. Jó sokáig fenn voltam, kissé túlhajtottam magamat a nap folyamán, csak éjfél körül jött álom a szememre.

Persze reggel, szokás szerint ötkor már talpon voltam. Mivel este nem fürödtem, hát időhúzás szempontjából letussoltam. Utána pihentem egy keveset és felöltöztem, majd elindultam a faluba, hogy valahol megigyak egy forró kávét, amit több helyen is találtam, de a helyi fogyasztás, csak állóknak. Ezért tovább mentem, amíg nem találtam a régi mozi épületében egy borozószerű bárt, ahol leülhettem a pulthoz és beszélgetve a pultos asszonnyal és a vendégekkel eltöltöttem egy jó félórát. Majd a maradék fotókkal elindultam Beregszászba Fekete Gézához, de előbb, most már hatodszor a Beregi Hírlap szerkesztőségébe, Tóth Károlyhoz, mivel ő lett a főszerkesztő, hogy megkíséreljek átadni neki személyesen néhány fotót és írást, de nem volt benn, most a fogorvosnál foglalatoskodott és tízre ígérkezett bejönni, féltizenegyig vártam türelmetlenül, végül kiugrottam a piacra, mindössze tíz percre. Mit ad Isten, ez alatt megjött, de rögtön el is ment, - vissza a fogorvoshoz, hát ilyen az én szerencsém, ennél a gőgös, magát mindenkinél többre tartó embernél, hogy többet ne mondjak róla, nem könnyű találkozót nyerni.

Aztán elbúcsúztam a kissé cinikus barátomtól, Bíró Lacitól, aki szintén a Beregi Hírlapnál működött és keserű szájízzel tovább mentem, hogy Fekete Gézánál kössek ki, hogy átadhassam a Találkozóval kapcsolatos fotókat. Eközben Géza még rám vasalt 200 hrivnyát és egy üveg ukrán pálinkát, amikor mondom neki, hogy odahaza közel ötven liter van a pincében, nem iszom, de hiába. Gézának annyira megtetszettek a fotók, hogy még azokból is rendelt, amelyen nem volt rajta. Pedig azt gondoltam ezzel lezártam a szervezési gondjaimat. Még megittam egy kávét náluk és aztán elindultam a piacra, füstölt makrélát vásárolni a munkási utcai téglagyár területén épült üzletközpontba, ahol csokis édességgel és tehénvajjal egészítettem ki a batyumat. S közben azon töprengtem, hogy a több téglagyárból egyetlen egy sem maradt fenn még hírmondónak sem, nem az, hogy ipartörténeti múzeumnak. Szétlopkodtak mindent. Udvari bolondnak néztek, amikor egyik-másikhoz szaladgáltam a megállításuk és megmentésük érdekében.
Befejeztem a vásárlást és a tiszteletére az indulásom előtt elfogyasztottam egy jégkrémet és irány kaszonyi a szálloda, ahol magamhoz vettem az otthagyott váltóruhámat és elkezdtem keresni a faluban előbb olyan embert, aki ismerte, hogy hol lakik a motel tulajdonos, hogy átadjam a kulcsokat, mivel idegenre nem hagyhattam.

Valójában ekkor derült ki ugyanis, hogy a szálloda területén nincs egy lélek sem. A kulcsokat nem vihettem magammal Nyíregyházára. Végül nem egészen rövid keresgélés után a falu másik végén megtaláltam a tulajdonosnő fiát és megkönnyebbülve, átadtam a kulcsokat, de annyival kiegészítettem, hogy „ez nem volt benne a pakliban” még akkor sem, ha kaptam 50 hrivnya kedvezményt a szállásért. Persze a Ködöböcz Lajos fotói azok nálam maradtak, nem is az, hogy megfeledkeztem róluk, már nem maradt időm és másnapra nem akartam e miatt maradni. Tervben volt, hogy a sírlátogatásom alkalmával, amely már a kertvégén volt, postázom Beregszászból.

A határ mind a két oldalán szép kis sor várt. Feltéve a pléhpofát, behajtottam közvetlen a rendőrökhöz. Már egyre jobban megszokják, hogy soron kívül közlekedek. Mindjobban lehet észlelni, hogy fejlődnek, amit élvezet tapasztalni, amire válaszul én is elfogadhatóan viselkedek, de nem hajbókolok. Hiszen, tudtommal nincs miért, hacsak nem a forróságért, ami a váratlan felmelegedésből adódott, ami nem őket illeti. Hiszen tegnap és ma reggel is elég hűvös volt, ezért a sínadrágomat vettem fel és alá a termo alsómat, a motoros dzsekimet is lecseréltem egy melegebb fajtára, de a +23 fok azért melegnek tűnt az átbocsátásra várakozva, de amint átléptem határt és neki vágtam az útnak, enyhült a forróságérzetem. Kellemesen utaztam.

Barabástól Nyíregyházáig, a szabályokat betartva, az autóút terheltségétől függően, olyan másfél két órába kerül, amíg hazaérek. Egy 250 chopperrel nincs mit bravúrozni, még abban az esetben sem, ha netán a váratlanul jelentkező motorosok vagy gépkocsivezetők hergelnek, de a legutóbb leköröztem egy engem megelőző kisebb csapatot, kihasználva a váratlan feltorlódást és a szembejövő forgalmat.

Aztán így érkeztem meg a feleségem és saját magam örömére, hogy Isten segítségével szabálysértések nélkül és épségben hazatértem. Pedig a baj az nagyon könnyen beugorhat.

A jó múltkorában a barabási körforgalmat elhagyva a legközelebbi kanyarban észrevétlenül nem is hajtottam a megengedettnél gyorsabban, de egy kicsit később kezdtem el fékezni és már kanyarban voltam, bizony, hogy majdnem kicsúszott alólam a motor, csak egy erős és hirtelen lábdobbantással sikerült megtartanom. Csodálkoztam is magamon, hogy így elszámítottam magamat, de azon is, hogy sikerült egy balesetet megelőznöm, amiből le kellett vonom a következtetéseket.

Így most már csak annyi maradt hátra, hogy postázzam Csekáné Péter Ellának és a Ködöböcz Lajosnak a találkozón készült fotókat. Persze egy kisebb beszámolóval:

Csekáné Péter Ella

Tanárnő

és

Cseka József

Tanár úr részére

9100, Tét, Fő u. 123

Kedves Tanárnő és Tanár Úr!

Ígérem, többet nem kellemetlenkedem, de most az egyszer engedjék meg, hogy beszámoljak az Érettségi találkozónkról. Igazán sajnáljuk, hogy nem tudtak részt venni a találkozón, amit saját mulasztásomnak tekintek, mivel csak az utolsópillanatokban sikerült a nyomukra bukkanunk és hosszú fáradozások után lett eredményes lett a kutatásunk. Ám ettől függetlenül végtelenül örültem és örültünk, ha még nem is sikerült Önökkel találkoznunk, hogy életben vannak és a rövid telefonbeszélgetésből ítélve, jól vannak. A továbbiakban is hasonlót és még jobbat kívánunk.

Mindössze tizennégy osztálytársunk nyomára sikerült rátalálnunk. Ezek közül hárman egészségi, és ketten pedig ismeretlen okokra hivatkozva nem jelentek meg a Találkozónkon. Így a jelenlévők létszáma kilence apadt. Bizonyosan, jelen lehetek volna többen is, de megrökönyödésünkre, sem a magyar, sem pedig az ukrán hatóságok nem járultak hozzá, azon a diákok adatainak kiadásához, akikkel a sors jóvoltából megszakadtak a kapcsolataink.

Mivel végtelenül lehangoló volt a hatósági közegekkel a tapasztalataim, Orbán Viktor Miniszterelnök úrhoz és Kövér László úrhoz, - az Országház elnökéhez fordultam segítségért. Azonban csak Orbán Viktor Úr válaszolt a levelünkre. Mindezek ellenére meghívtuk mindkettőjüket a rendezvényünkre, de sajnos, mint levelében közölte, korábban betervezett programja miatt nem tudott eljönni. A magyarországi meghívottakon kívül, meghívtuk a Kárpátaljai média: a Megyei TV és a Kárpáti Igaz Szó képviselőit is. Azonban az említett sajtóorgánumok, még egy SMS erejéig sem tartotta figyelemre érdemesnek, nem az, hogy kiemelten kezelte volna az eseményt, ami lehangoló volt minden jelenlévő számára, amelyen igyekeztünk minél hamarabb túltenni magunkat.

Szerintem, csodálatosra sikerült a találkozó, amelyhez még az időjárás hozzásegített bennünket. Részemről bámulatos volt tapasztalni, ahogyan ezek az egyszerű, az élet nehézségeitől elfáradt és szűkös körülmények között élő emberek, amint elhatározták, összeszedték és rábírták magukat, hogy részt vegyenek a Találkozón és amilyen méltóságteljesen és tekintélyesen igyekeztek tartani magukat a rendezvény egész ideje alatt. Eközben, úgyszintén kellemes volt tapasztalni, hogy az iskola igazgatónője, - Jánosi Angéla tanárnő segítőkésznek bizonyult mindazok ellenére, hogy a programot kissé önfejűen, vele nem egyeztetve szerkesztettük meg, amiről persze intelligensen hallgatott.

A rendezvényünkkel kapcsolatosan az a véleményem, hogy nagyon nagyszerűen zajlott és hosszabb távra, kapaszkodót: lelkierőt, és szép élményeket sikerült biztosítani mindannyiunk számára. Eközben, némi lelkiismeret-furdalással küzdök, hogy egyáltalában, vajon volt-e jogom, végtelen nyugalmukban megzavarni ezeket az idős embereket? De eközben azzal nyugtatom magamat, hogy a zaklatásnak a legkisebb nyomát sem észleltem. Inkább fordítva tapasztaltam, hogy tiszta szívből örültek, régi diáktörténeteket meséltek és a leghalványabb jelét sem észleltem a lehangoló és kedélytelen állapotnak. Így némileg engesztelve érzem magamat.

Önökön kívül, meghívtuk még Parászka Ágnes nénit is, de sajnos egészségi állapota, nem engedte meg, hogy eljöjjön. Amúgy, még Vasárnapokon és ünnepeken eljárogat a templomba, persze, családja segítségével. Néhány éve felkerestem, akkor már túl volt a nyolcvanon, de szellemileg friss volt, csodálatosan elbeszélgettünk. Úgy vettem észre, mind a kettőnk számára szellemi és lelki felfrissülést jelentett a találkozás, de a továbbiakban, nem vehettem a bátorságot, hogy gyakran háborgassam. Így csak, mint Önökről is, csak másokon keresztül érdeklődtem, érdeklődöm, hogyléte felől.

Annyit még közlök róluk, amennyiben nem ismeretes az Önök számára, hogy férje már korábban elhalálozott és nem sokára a Gyuri fia is, akivel nagyon jó baráti viszonyban voltunk mi is, 5-6 éve váratlanul, azt hiszem szívinfarktusban meghalt, amit Ágnes néni elég nehezen viselt, és visel.

A rendezvényről saját magam készítettem felvételeket. Ezekből néhányat mellékelek. Párat a községről is, kimondottan az Önök részére, ami nem biztos, hogy jó ötlet, de ha már elkészültek, butaság lenne a részemről nem elküldeni. Annál is inkább, hogy elfogadható a képek minősége.

A rendezvény fotóiból tablót is rendeltem, de a vállalkozó, kissé elrontotta a felvételek beillesztését és a szöveg megfogalmazását és formázását is, amiben persze némileg akaratlanul én is közrejátszottam. Így magamnak kellett, egy nem egészen jól sikerültet összeállítanom, de még így is jobb, mint az előző. Ezért a Tabló hiányosságáért, ha ilyen felmerül, személyesen én vagyok a felelős.

Hát, Kedves Tanárnő és Tanár Úr, a levelem végére értem. Köszönöm a figyelmüket.

Ezzel búcsúzom. Kívánok az Önök számára nagyon jó egészséget, és hosszú boldog életet! Legyenek Jók, ha tudnak!

Rendkívüli öröm volt a számomra még így, levélben és persze, egy röpke telefonbeszélgetés során, kapcsolatot tartani Önökkel. Örültem, hogy szerencsém volt Önökkel az életben találkozni és még nagyobb öröm a számomra, hogy diákjuk lehettem.

Melléklet: 10-15 db fotó valamint két pici üveg saját készítésű pálinka és bor.

Üdvözlettel:

november 05.

4481 Nyíregyháza,

Róka dűlő 2.

Ferenczi Imre

Egykori diákjuk

I.: Kedves Tanárnő, mivel Önnek köszönhetem a geometriai, trigonometriai és matematikai tudásom igazi alapjait, amiért akkoriban, talán köszönetet sem mondtam. Hiszen az anyám, nem fizethetett Önnek, mivel szegények voltunk, akár a templom egere. Az apám meg még inkább, mivel halott volt, s ha igen, akkor erről a csodáról én is szeretnék tudni. Szóval, ezért szeretném mostan azt, amit akkor elmulasztottam, pótolni. Mert az Ön, akkori lelkiismeretes munkája nélkül, egyetemi tanulmányom, ahol az első két évfolyamon, a felsőmatematika, persze a kémia is, előkelő helyet foglalt, és végzettségem, több mint valószínű, sohasem jöhetett volna létre. Ezért Kérem, engedje meg, hogy utólag mindezt, legalább egy mély virtuális meghajlással és kézcsókkal, tisztaszívből, megköszönjem.

És kiegészítésként, egy röpke pillanatot az életemből, kissé csiszolatlan mondatokba fogalmazva, amely Önnel kapcsolatos, elküldjem. Bízom, nem sértem meg vele és Önnek, ugyanolyan kellemes lesz ezzel, utólag megismerkedni, mint nekem a múltban, ezeket a gyönyörű élményeket akkor átélni, majdan többszöri nekifutással papírra vetni, amivel nemcsak gyönyörű lehetőséget kaptam a tudás és ismerethalmozáshoz, de egyben kapaszkodót is az életben, az emberi felemelkedésemhez, kibontakozásomhoz. Még egyszer és Nagyon Sokszor KÖSZÖNÖM! Boldog voltam és vagyok, hogy a tanítványa lehettem.

Mindezt egy kisebb csomagba helyeztem és úgy postáztam, amit, mint a levelet is, lehet elhamarkodtam. Mert nem biztos, hogy ugyanolyan lelkesedéssel fogadták, mint amilyennel én készítettem és küldtem az egészet.

Hasonló gondolatok foglakoztatnak a Kulin Zoltánnak és Kőszeghy Elemérnek elküldött meghívókkal is, akik nem az, hogy nem jöttek el, de a legkevesebb, szóra sem méltatták a meghívónkat.

Ezen kívül még postáznom kellett a Dávid Sándor tablóját és fotóit, amiért utólag kellett fizetnie a postaköltségeket is beszámolva. A levelet a postán kézzel írtam és úgy postáztam. Nem izgultam a költségek megtérítése ügyében, mert Sándor rendes gyerek volt és az is maradt. Így egy hét leforgása alatt, gondosan a borítékba csomagolva megérkezett a 3200 forint helyett a 3500 forint. Mi több, előtte még telefonált, igaz nem voltam vonalban, ezért én hívtam vissza, és ekkor elbeszélgettünk egy keveset. Eközben köszönte meg a szervezéssel kapcsolatos fáradozásainkat, majd Kellemes ünnepeket és Boldog Újévet Kívánva, elbúcsúztunk.

Annyira el vagyok telve ettől a kis levéltől, bár egy az egyben a Sándor szavait és gondolatait valamint törekvéseit vélem benne felismerni, ugyanakkor hihetetlen, hogy ez az ő írása lenne, mert annyira rövid, salakmentes, tartalmas, nyelvtanilag hibátlan, hogy az valami, nem igaz. Azért a középiskola elvégzése után, hogy valaki ilyen szépen megtartsa a magyar nyelvtani tudását, arra nem lehet nem büszke lenni. Bravó, Sándor!

Fekete Gézának a megígért fotókat és természetesen nem felejtem el Ködöböcz Lajost sem és pontot tehetek a Találkozóval kapcsolatos teendőim és fogadalmam végére.

Köszönöm Istenem, hogy amit megígértem, erőt adtál és sikerült teljesítenem, úgy vélem, nem vallottam szégyent.

Ricsei Mariskáról odahaza készítettem egy felvételt, amely elmaradt a másolások folyamatában, még azokat is egy kézzel írott kis levél kíséretében elküldtem. Remélem megkapta.

Az osztálytársaim, szinte kivétel nélkül egytől-egyig, mind köszönetüket fejezték ki a jól sikerül találkozó megszervezéséért. Én is hálás voltam nekik, mert bár voltak apró hibák, de nem tették szóvá. Most, amikor pontot teszek az utolsó mondatom végére, kijelenthetem, hogy az egészet egybevéve, teljes mértékben elszámoltak azzal, ami az ők kiadásaik voltak. Örültem, hogy nekem jutott a feladat, hogy több mint valószínű utoljára találkozhattunk, találkozhattam velük.

Istenem, még egyszer Köszönöm, hogy bátorságot, erőt, egészséget adtál, hogy megbirkózhassam ezzel a nem egészen könnyű feladattal és mindig épségben, sértetlenül hazavezettél az otthonomba szeretetteimhez, ahol kipihenhettem a szervezéssel és utazásokkal járó fáradtságokat.