A Fotózásaimmal kapcsolatos elismeréseim:
Az 1980-as évek elején, Beregszászban és járásban több alkalommal személyes és közös fotókiállításon vettem részt, többek között Csomán, stb. és lettem első helyezettje a rendezvénynek.
A Kárpáti Igaz Szó által, az 1980-as évek közepén, meghirdetett fotópályázat Első díját nyertem.
1990-ben a Szovetszkájá Torgovlyá c. folyóirat által, a Szovjetunió kereskedelmi dolgozói számára meghirdetett „Sleid emlékbe” pályázat első helyezettje lettem, amit az alábbi folyóirat kivágással és a számomra átadott Oklevél másolatával igazolhatok. Az Oklevélhez egy elektronikus faliórát is kaptam.
A Szovetszkájá Torgovlyá c. folyóiratkivágása, amelyben a Döntőbizottság hírül adta, hogy én lettem a Diapályázat nyertese.
Az orosznyelvű Oklevél hiteles magyar fordítás másolata:
1996-ban már a Bereg Alkotó közösség tagja voltam. Az alkotó közösség érdekessége, hogy beregvidéki képzőművészeket: szobrászokat, festőket, grafikusokat, stb. és fotósokat egyesített magába. Fotósok közül egyedül voltam közöttük, de nagyon jól éreztem magamat a társaságban, mivel nemcsak közösen buliztunk, hanem más rendezvényeket szerveztünk, közöttük kiállításokat, amelyek többségén a fotóimmal én is részt vettem. Az egyik ilyen közös rendezvény Ungváron történt, ha jól emlékszem a Vár vagy a Váralja utcában. A rendezvény érdekessége, hogy az egyik szelíd témájú fotómért kis híján megvertek, mert nem tetszett a helyi lakosok egyik kis csoportjának, de mivel éppen abban a pillanatban nem tartózkodtam a helyiségben, megúsztam.
Viszont a történtek ellenére a hatóság mégis úgy ítélte meg a fotóim értéket, hogy egy Elismeréssel ajándékozott meg, amelynek másolatát az alábbiakban láthatják.
1997-ben 10 darab fotóval részt vettem a Pécs-Baranyai Határon túli magyarok fesztiváljának fotókiállításán, amelynek eredményéül ezt a szép Emléklapot kaptam
1998 tavaszán Szojkó Tibor fotóstársammal közös kiállításunk volt Budapesten az SZDSZ Palotában, amelyet az alábbi Kultúra c. lapban közölt írás igazol a leginkább.
Igyekszem megtalálni, de sajnos egyelőre nem tudok a nyomára bukkanni, amint sikerül rögtön kiegészítem az oldalt.
Mintha a tegnap történt volna, amikor 2016-ban az Átrium fotócentrum pályázatot hirdetett, amelyre egy közeli bohóc portréval jelentkeztem.
A pályázat érdekességének, nem magát a pályázatot tartottam, hanem a rendezvényt, amelyet a tulajdonosnő, - Dudásné Kovács Renáta a befejező pillanatokra, az eredmény hirdetésre, szervezett. Sosem vettem részt hasonló rendezvényen, ezért nagy kíváncsisággal mentünk el a párommal gyalogosan, ami az oda-vissza utat számolva, nekünk olyan hat-hét kilométert jelentett. Nem vettük zokon, bár kissé felkészületlenül érkeztünk, ezért az alábbi Emléklap átadása után, szégyen, nem szégyen, de angolosan távoztunk.
Az alábbi Oklevelet, amelyre sajnos az én (Andi) Vigasz c. fekete-fehér fotóm nem fért fel és nevem sincs rajta, de akitől kaptam, az Átrium fotócentrum tulajdonosassonya, - Dudásné Kovács Renáta, ezt olyan meleg szívvel és az átadást egy kísérő puszival tetőzte, hogy feledteti velem ezt a csekély hiányosságot. Így ugyanolyan helyet foglal a szívemben, mint a többi elismeréseim, amelyből sajnos nem sok van, ezért annál nagyobb lelkesedéssel őrzöm őket.
Nem is csodálkozom, hogy nem kapott, helyet, hiszen ennyi romantikus felvétel mellett, miként mutatott volna az én, inkább realista jellegű fotóm? Ünneprontóan.
Vigasz (Andi) 1984
Miközben a fotográfiáról papolok, illendő lenne legalább néhány fekete-fehér és színes fotóval bemutatkoznom. Azt azonban előre mondom, imádom szép a fekete-fehér fotókat, legyenek azok bárkié.
Aggodalom (1996)
Mint mindig, miért és kiért aggódunk a leginkább, hát természetesen nem magunkért, hanem a fiatalokért, amit ők sosem tudnak megérteni, hogy az aggodalom, az nem más, mint maga a szeretet. Hogy nem lehet ezt megérteni?
Pista (1982)
Pista, akit annak idején mindenki ismert Beregszászban, még a városban gyakran megfordulók is. A vendéglátó-ipar foglalkoztatta félmunkaidőbe, és amikor nem volt miből élnie, az időjárástól eltekintve, kiült a Nagyáruház fala alá, koldulni, hogy egy darab kenyérre összeguberáljon. Igazi aranyos jóember volt, aki szótlanul tűrte az élet megaláztatásait és sosem panaszkodott az a nehézségekre. A legtöbbször magába roskadva, szótlanul, egyik étkezdétől a másikig tolta maga előtt, a mikor mivel megrakodott ócska, kétkerekű szekerét, mellettük a hajléktalan kis motyójával. Miközben jobbra-balra tekingetett, úgy látszott, - ő a világ legboldogabb embere.
Capovics Zsuzsa képzőművész (1994)
Kovácsné Derceni Ibolya, - Beregvidék egyik legkiválóbb népművésze. Jelenleg Kígyóson, Beregvidéken él. Kimondottan sajnálom, hogy kevesen ismerik gyönyörű szőtteseit, varrottasait, stb.
Mama (1981)
Olyan élénken él bennem ennek a fotónak az emléke, hogy nem is igaz. Az egyik szép napos tavaszi napon, Ungváron voltam kiküldetésben, és a feleségem is elkísért az útra. Amíg a dolgaimat végeztem, amit hamar elvégeztem, a párom a városban nézelődött. A visszaúton, Nagy Rákóczon, megtetszett az egyik parasztház, hát megálltunk és bementem az udvarba, ahol
ez az aranyos ruszin idős asszony, éppen kukoricát morzsolt. Mivel megtetszett a jelenet és velem volt a gépem is, lencsevégre kaptam.
Metamorfózis (1996)
Korábban csak elvétve foglalkoztam színes fotók készítésével, azok is inkább csak dia pozitívek voltak. Azonban a nemrég, újból a kezembe ragadtam a fényképezőgépet és készítettem néhány felvételt, amelyről az a véleményem, hogy nem is olyan rosszul sikerültek mindazok ellenére, hogy digitális géppel sosem dolgoztam.
Naplemente a Roham hajóról (Kánikula) (2016)
Amerikai Örökség - (selyem kóró) (2016)
Hogy ne csak természet fotókról beszéljek, mert hallatlanul tetszenek a portrék és zsánerképek. Végtelenül örülök, ha sikerül lencsevégre kapnom egy kimondottan jó karakterű arcot, kifejezést, pillanatot. Azt hiszem az alábbiakban, ez sikerült, mert szimpatikus életvidám úgy a hölgy, mint a motoros páros.
Persze mindenki talál kifogásolni valót egy-egy képben, olykor valót, máskor valótlant. Egyet azonban nem szeretek, beállításokat ajánlani, meg hogy „itt repül a kismadár”, stb. Egy igazi fotósnak tudnia kell, hogy amit alkotott, az milyen és mennyire értékes. Ne önmaga vagy mások „olvassák rá az értéket”, amivel rendelkezik az alkotása, hanem a fotósnak magának tudnia kell, hol, milyen hibát követett el, hogy a következőkben, sikerüljön elkerülni az újabb hasonló hibákat, ami természetesen ritkán valósul meg, mert a tandíjat, mindenkinek meg kell fizetnie.
Guruló Farkas Lány (2017)
Okos Telefonosok, (Lapozgatók), Szembe babám, ha szeretsz…. (2017)
Szintézis (2016)
A pillanat varázsa (2016)
Cím nélkül (2016) (Amikor a kicsi a naggyal találkozik. Ilyenkor mindig a kicsi köszön előre, mert ha fordítva lenne, a nagy büszkesége közben, biztosan orra esne. Mert mindegy, hogy kisgazda vagy nagygazda, kis tőkés vagy nagy tőkés, - az mind büszke, és a büszkeség, mindig valamiből táplálkozik.)
Mivel a végére értem, szeretném befejezni a mondanivalómat, kedvenc gondolataimmal:
Itt a tavasz
Nekem elég, ha kék az ég
De van, akinek ez, nem elég
Ő mindent kékre, én hozzá több színt festenék
S meghagynám kéknek, az eget,
Mert, ha kék az ég,
Akkor, felesleges a többi kék.
Különben mindenki tudja rég,
Az űrből az egész bolygónk csupa kék
S amióta ő ezt megtudta, csak annyit engedett,
Hogy kékhez, egy sárgát helyezett
Pedig a kékben szabadon úszhatott.
S most, hogy a kékhez sárgát tett
Ettől csak még irigyebb lett
Amúgy sem tetszik ez nekem
Mert én továbbra is a sok színt szeretem
A pirosat, fehéret és zöldet,
Mint tavasszal a rétet kedvelem.
A sárgát, ugyan a méhek szeretik,
De a barnát, szürkét, és feketét
Ugyanúgy, mint én, megvetik.
Ezért ezeket, a színeket elhagynám.
De a tavasz színeit, mindet megtartanám.
- március 20. Megyei harmadik helyezés.
Utazás
Képzetem végtelen tengerén
Tarajló kérdések sora.
Akár a fehérlő hegyekén,
A megfagyott idő foga.
„Mi lenne jobb?
Rabként szabadon élni! -
Vagy tovább,
Szabadon rabként félni!”
Inkább fátylat borítanák a múltra,
Mintsem a XX. századot élném újra!
Mily’ jó lenne egyszer!
Hintaszékben ülni,
Lassan ringatózva,
Reményeket szőni!
Sirályként a magasba szállni,
Hajók flagstockjain, friss szelekre várni!
Élvezni az idő ringatását,
Árbocaik serkentő nyikorgását.
Újra és újra, kalandokba vágni,
Eközben, igazi szabadságra vágyni.
Zuhanó repülésből csókolni a vizet.
Megújult erővel szeldesni az eget.
Ifjú szívvel dacolni a széllel.
Mint anyám, a reménytelenséggel.
Kitépni az idő minden lukas fogát,
Hogy ne vegye el többé,
Az emberek mosolyát.
- augusztus 23. Országos pályázati vers
Nyíregyháza
Persze ettől még nem érzem magamat költőnek.
Ferenczi Imre (1986. május elsejei felvonuláson). Fotó: Ortutay Botond.
A Csernobili Atomerőműben történt robbanást követően, néhány órával később, mintha mi sem történt volna, az egész Unióban, megrendezték a felvonulásokat. Azokban a pillanatokban, senki sem gondolt, még álmában sem, hogy milyen óriási katasztrófa történt a Szovjetunióban, amely a kapitalizmus örömére, olaj volt a tűzre, amivel a kommunizmus utolsó óráit sarkalta. És mi, ha nem is vígan, de eléggé gondterhelten masíroztunk, a kötelező rendezvényen.
A fotó, ami azt illeti, eléggé életlen, ami nem a fotós hibája. Ugyanis, úgy látszik, hogy digitálisan sem lehet egy fotóról végtelen mennyiségű másolatot készíteni, de nincs kikötve ebben az adathordozó, ahonnét és ahová másoljuk, az is közre játszik. Mert a valójában, ez a fotó egy kiváló minőségű fotó. Persze nem azért, mert engem ábrázol. Azért, annyira hülye nem vagyok.
A fentebb közölt fotók, és írások szinte mindegyikéhez fűződik valamilyen szomorú történet.
Hát Kedves Híveim az Úrban, az első nekifutásra, ennyi az, amit szerettem volna Önökkel ismertetni, Önöknek elmondani és megmutatni.
Baráti Üdvözlettel, 2018. április 18-án,
Ferenczi Imre,
Nyíregyháza-Beregvidék
