A Nagybégány-i kérész életű újítások és sorsuk

Beregdéda, Nagy és Kisbégány, Balazsér lakossága a háború után ár­gus szemekkel tekintett jó ideig Beregszász, Mezőkaszony, Gát, Nagybe- reg felé, ahol állítólag az ott lakóknak nem kellett hosszú napokon és éj­jeleken keresztül strázsálni, hogy a fáradtságos munkájuk eredményét, esetleg a közösből szerzett, vagy csere-bere útján vásárolt kis terményü­ket megőrölhessék, kiüthessék a napraforgójukat, hogy ez által némi kis zsiradékhoz jussanak.

I.

Igaz, Nagybégányban a háború előtt és után ugyan működött bizonyos ideig egy kisebb daráló, ám, ha az ott készült őrlemények segítségével a környék asszonyai, ha nyögvenyelőt vagy csíráshaluskát készítettek, - pe­dig ahhoz igazán nem sok liszt kellett, - akkor azt még Ludas Matyi sem tudta volna egyhamar kiverni az emberből, mert úgy belé dagadt.

Ezért oda jobbnyira, ugyanúgy, mint a magánházaknál lévő darálókba, csak a jószág részére vitték a darálnivalót, hogy azok jobban, hatékonyabban tudják hasznosítani a takarmányt, mert nem volt mindegy, hogy mennyi időn belül és mennyi takarmányfogyasztás után lesz levágható a jószág.

Így a környék lakossága részére, hosszú távon, továbbra is megoldatlan gondot jelentett egy jó minőségű kisebb malom vagy nagyobb daráló hi­ánya, amit úgy oldottak meg, hogy többségben az asszonyok összefogtak, és fuvarost fogadtak, akik vállalták a többnapos távollétet, és alvás nélkül eltöltött éjszakák fáradalmait, hogy szekérre pakolják a terményt és mi­kor hová vigyék el megőrölni.

Sok sikamlós történet kelt szárnyra és keringett abban az időben ezek­ről, a közös őrlésekről, olajütésekről, amelynek igazát sem akkor, sem pe­dig ma, hitelt érdemlően nem tudná senki sem bizonyítani. Nem maradt fenn ugyanis adat arról, hogy hány igazi szerelem szövődött eközben a malomba látogató leányzók, özvegyasszonyok és a lisztes szemöldökű huncut molnárlegények között. Ezért jobb és ajánlatosabb, ha kíváncsisá­gunk szekere rúdját más irányba toloncoljuk.

II.

Nagybégányban a múltban több kovácsműhely is létezett. Az egyikben közülük, egy Kulcsár nevezetű, igen tisztességes kovács dolgozott, akinek Erzsike nevű lánya velem tanult első osztályban. A temető mellett laktak, ahol a ház egyik fele műhelyként, a másik pedig lakásként működött. A ház közvetlen a Nemes Család Kriptájának közelében állt. Sajnos, ezek­nek ma már se híre, se hamva. A műhely itt működött a kripta és a temető békés szomszédságában sokáig.

A lányuk Erzsike, akire nagyon jól emlékszem, mert egy padban ül­tünk, nagyon aranyos, kis teremtés volt, aki velem együtt, olykor tollhegy hiányában hol gyufaszállal, hol meg cirokból faragott tollal és kutyasző­lőből készített tintával írt a füzetébe. De nem kell mosolyogni, mert ab­ban az időben szinte mindenki azzal írt, amivel éppen tudott. Persze ez nem tartozik a témához, csak azért írom, hogy érzékeltessem a világot, amelyben akkor, mi beregvidéki gyerekek és emberek éltünk.

Később, (1947 - 1948 táján) a Kulcsár család és Erzsike a lányuk, - aki még be sem fejezte az első osztályt, - előttem ismeretlen okból el­költöztek a faluból. Kulcsárékon kívül létezett még a faluban több ko­vácsműhely is, akik tulajdonosára pontosan nem emlékezem, de egyikük különösen megragadta az emlékezetem, a Noshogya család, ahol az apa és a fia egyaránt kovácsok voltak. Sok ilyen iparkodó természetű ember jut a gyerekkoromból az eszembe, de ennek ellenére, ők mégis különösen üstökön ragadták az emlékezetemet.

Arra is nagyon élénken emlékszem, hogy Nagybégányban, beregvidék más falvaitól eltérően, a polgári építészet szépségei - a szeszfőzde épü­letét, amit inkább ipartörténeti érdekességként tartanék számon, és egy kisebb kastély épületét kivéve, amelyek gyümölcsössel voltak övezve, - nem voltak fellelhetők számottevő mennyiségben. (Viszont azért akadt a faluban néhány építészeti érdekesség, amelyek maradványai, igaz nem teljes egészében, de megmaradtak. Ezek egyikéről-másikáról itt-ott már régebben említést tettem. Ilyen különlegességnek tekinthető, - bár az épület homlokzata nem eredeti kivitelezésben tetszeleg, - a Noshogya család háza is.)

Pedig érdemes lenne ezzel a témával is foglalkozni, már csak azért is, mert a szeszfőzde komoly ipartörténeti értéke a falunak, ami ez által turisz­tikai különlegessége is lehetne, és munkahelyet teremhetne. Igaz viszont, hogy lassan történnek bizonyos lépések az épület helyrehozatalában.

Noshogyáék családi háza arról érdekes, hogy egykoron, a nagyon egy­szerű polgári stílusban épült és dupla telkes ingatlan egyik felén a lakó­ház, a másikon pedig az utcához közel a kovácsműhely és mögötte egy nagyobb raktárszerű épület állt, ahová a család férfi tagjai a későbbiek­ben megálmodták a malmot és az olajütőt.

A két Noshogya, az apa és nagykorúvá érett fogadott fia kiváló ková­csok voltak, ezért munka a számukra, - úgy a háború előtt, mint utána - akadt bőven. Vállalkozó és alkotószellemű emberek voltak, kapusarkot, kész kerítéseket, kapát, ásót, boronát, vasvillát, fából vaskarikát, amit a lakosság el tudott képzelni, más szóval minden igényt kielégítettek. Szin­te pihenés nélkül verték a vasat reggeltől késő estig.

Így azok a vándor kovácsok, akik a faluba véletlenül cseppentek, egy­kettőre útilaput kötöttek a saját talpuk alá, mert nem bírták szusszal a versenyt. Azok a kovácsok pedig, akik hallottak a Noshogyáék létezésé­ről, messze elkerülték a falu határát.

Mivel Nagybégány nem egészen kicsi falu, azért a többi helyi kovács is megtalálta a számítását, de ma már nehezen lehetne megmondani, miért éppen Noshogyáékra esett a sors választása egy fontos dologban. Történt ugyanis, hogy a két meglett férfi az 1940-es évek végén komoly lépésre szánta el magát, aminek titka abban rejlett, hogy felismerték a szükséges­ségét egy kisebb malom és olajütő vagy sajtoló megépítésének.

Ezzel kapcsolatosan aligha lehetne azt állítani, hogy a Noshogya család, amolyan pénzhajhász hírében állt volna, mert ők igazán a legszerényebb körülmények között és igényekkel éltek. Nem, hanem arról volt szó, hogy úgy az apa, mint a fia ismert feltalálók és újítók hírében álltak a környé­ken. Így könnyen fel tudták szellemileg mérni az általuk elképzelt malom és olajütő szükségességét, a megépítéssel járó lehetőséget, és annak haté­kony működését. Viszont annyi bizonyos, hogy úgy az egyikhez, mint a másikhoz mindent saját maguk és saját kezűleg készítettek.

Laci bácsiék ezen kívül más dolgokra is felfigyeltek, például olykor saj­gó szívvel sétálgatták körül a szeszfőzdét, mert abban az időben még le­hetett volna vele mit kezdeni, és ők biztosan tudtak volna is segíteni vele a falun, ha természetesen hagyták volna őket megfelelően kibontakozni.

Máskor késő éjszakáig járták a falut, s annak gyér megvilágítását szem­lélve és mérlegelve. Ez abban az időben 25 wattos égőkkel volt felszerelve és a magasból a fényük talán el sem érte a földet, olyan gyenge volt, amin se a helyi nőszövetség, sem pedig a pártszervezet nem segíthetett. Ezért estenként az emberek vihar és petróleumlámpákkal, vagy a kezükben tartott gyertyákkal közlekedtek egyik szomszédtól a másikig a villany­póznákon ide-oda sóvárgóan csörömpölő világítás mellett. Messzebbre el sem nagyon merészkedtek az irdatlan sötétben, különösen sárvíz ide­jén, amíg a hó le nem esett, ami után felsóhajtott a falu.

Mivel az utak nem voltak aszfaltozottak, annak két oldalán a padka oly’ annyira fel volt ázva őszi - tavaszi időben, hogy ha ki kellett kerülni egy járművet, akkor az illető lábbelije a vendégmarasztaló sár miatt, biztosan másreggelig ott ragadt. A köves úton, a sártengeren kívül, tócsa tócsát követett. Ezért a Noshogya családot nem ok nélkül izgatta a falu kora esti és reggeli megvilágítása, és az ehhez hasonló helyi gondok.

A malom és az olajütő, vagyis az egész létesítmény úgy épült, mint a mesefilmekben, hihetetlen gyorsasággal. Természetesen előzőleg az esz­közök legtöbb részét legyártották egyedül, és amit nem tudtak, azt besze­rezték, úgy láttak neki az egésznek.

Ma már egészen biztosan állítható, hogy a feltalálók karmesteri pálcáját nem az öreg, hanem a fiatal, távolba látó és bizonyos szellemiekkel meg­áldott Noshogya gyerek fogta. Ez alatt az idős apa, inkább széles látókö­re révén, az apró tennivalókat tartotta szem előtt, aminek eredményeként a két férfi rendkívül jól és pontosan egészítette ki egymást.

Teljesen nyilvánvaló, hogy előbb készült el a vállalkozás nehezebb ré­sze, az olajütő, azaz a sajtoló, majd pedig a szárító és a pergelő, később a napraforgómag hántolója, és legvégül a malom. Hihetetlen, de igaz, né­hány hónap leforgása alatt elkészült minden. Meglepő volt az összhang, és a teljesítmény egyaránt, amivel ez a két meglett férfi dolgozott.

Azonban nem tudni miért, figyelmen kívül hagyta - tudtunkkal - ezt a komoly történést, úgy a helyi, mint a megyei Média. Közömbösen fogadták az eseményt, vagy egyszerűen nem tudtak, esetleg nem akartak tudni róla, amivel kapcsolatosan csak találgatni lehet. Az egyik ok az le­het, hogy nem nagy lelkesedéssel üdvözítették akkoriban az alulról jövő hasonló kezdeményezéseket. A másik zavaró tényező pedig az lehetett, (ami a legvalószínűbb), hogy a feltalálás ideje egybeesett a mezőgazdasá­gi szövetkezetekbe tömörítés átfogó gondjaival.

Ezért, szerintem túlzott optimizmussal kellett rendelkezniük a háború utáni világban, hogy egyáltalán elkezdhessék a munkát, aminek gyümöl­cseire nem tudni mennyire számítottak, de azt biztosan tudjuk, hogy el­ső sorban az égető vágy fűtötte őket a tenni akarásban.

Az első napokban és hetekben Noshogyáék kimondottan csak saját részre, rokonoknak, közeli ismerősöknek dolgoztak. Úgy látszott, mintha minden a legnagyobb rendben ment volna. Rövidesen elkezdődött a falu lakosságának a kiszolgálása is, mi több, még más falvakból: Kisbégány- ból, Homokról, Balazsérról is érkeztek megrendelők.

Finom pergelt napraforgó és friss olaj illata lengte be az egész kör­nyéket. A ház előtt az úton sorokban álltak a szekerek, és reménykedve vártak az emberek a sorukra.

Számomra még ma is felemelő, különleges gyermekkori élmény vissza­gondolni a Noshogya családra, akik kovács műhelye előtt, mi szomszéd gyerekek a malom és az olajütő beindítása körüli teendőkben gyönyör­ködtünk, bámultuk, és csodáltuk a felnőttek serénykedését, igazi alkotó munkáját. Mert az valami fantasztikus látvány volt, amint a fiatal Laci bácsi az apjával felöntik a szemet a darálóba, vagy ahogyan pergelték a magot, és annak következményeként sajtolják és folydogál az illatos friss olaj, amelynek megismételhetetlen illata és íze egy életre fogságban tartja az embert.

Eközben a kovács-vállalkozásuk, a malom és az olajütő működése kez­detén, csak ritkán működött. Leginkább az üres órákban verik a vasat, patkolnak, szerszámokat, szekér és autóalkatrészeket gyártanak. Igaz az utóbbiból keveset.

A két kovács, sokak ámulatára, ha nem volt maszatos, akkor talán nem is érezte jól magát, még az étel sem úgy csúszott, mint máskor. És talán egy, ami mindegy volt nekik, hogy a koromtól vagy a liszttől piszkosak. Ilyenkor érezhetőbben kedélyesebbek is voltak, mert dolgoztak, érezték, hogy hasznos és értelmes munkával töltik idejüket.

Akár hiszik, akár nem, elcsordul a nyálam, amikor rágondolok a fris­sen pergelt pucérmagra, és arra, hogy soha olyan ízletes, héjában főtt ola­jos kolompért és olajos savanyú káposztát nem ettem, és feltehetően már nem is igen fogok, mint abban az időben, amit az anyám azzal az olajjal főzött, amit a Noshogya család készített. Sajnálatos, de nem sokan vol­tak ezzel így a környéken, mert váratlan fordulat következik be a malom és az olajütő üzemeltetésében. Egyszerűen, minden szó nélkül bezárják. Különböző szóbeszéd tárgya lesz az eset. Ezzel kapcsolatosan egyesek er­re, mások arra tippelnek. Az igazat valójában senki sem tudja biztosan, mert még ma is különböző vélemények kószálnak a malom és az olajütő sorsáról.

Ami biztos, az az, hogy a lakosság akkoriban szomorúan vette tudo­másul a tényt.

A Lőrincz fotószalon által készített képen: balról jobbra a
fiatal fogadott fiúvá lett Noshogya, az édes-anya, azaz idős
Noshogya László felesége valamint az idős kovácsmester.

III.

Ma már nehezen lehetne nagyobb utánajárások nélkül végérvényesen megmondani és eldönteni, hogy kinek volt igazán útjában az embereken segíteni akaró vállalkozás: a hatalom vetett rá görbe szemet, vagy az a néhány megrendelő, aki a liszt rossz minőségére és a napraforgó alacsony árára panaszkodott.

Persze erre valódi bizonyítékokat nem találtunk, mint ahogyan a ma­lom és az olajütő beindítása terén is csak a család és a szemtanúk elbeszé­léseiből tudtuk rekonstruálni a történteket.

A fiatal Noshogya Lászlónak egy szép és egészséges leány gyermeke született 1948 - ban, - a kérdéses időpontban, - aki a történtekről így nem igen sokat tudhatott, amit, igen azt is csak utólag, és hallomásból.

fiatal Noshogya László és családja. A képen balról jobbra a felesége
– Daróczi Anna, - 1948 – ban született lányuk, Éva és Laci bácsi

Viszont tudjon bármit is Noshogya Éva szülei feltalálásáról, újításairól, esetleg annak rövid életéről és váratlan bezárásáról, az már a múlt történé­sein keveset változtat.

Noshogya Éva nemsokára férjhez menetele után elhagyta Nagybégányt, és csak hosszabb - rövidebb kutatások eredményeként sikerült őt és az édesanyját megtalálni: Évát Kisbégányban, az édesanyját pedig véletlenül a családi ház kapujában. A téma érdekessége miatt többen igyekeztek se­gédkezni nemcsak a felkutatásukban, de a malom és az olajütő sorsával kapcsolatosan is. Köztük igen nagy segítséget kaptunk régi iskolatársamtól, Temető Istvántól. A kutatások következtében ismertté lett, hogy az idős Noshogya 1880-ban született és 1950-ben elhalálozott. Fogadott fiúk, akit a nevükre vettek 1924-ben született és 1948-ban összeházasodott Daróczi Annával, és még ebben az évben egy leányuk született, akiről korábban már említést tettem.

A fiatal Noshogya László, akire nyugodtan ráillik az Aranykezű Mes­ter, sajnálatunkra, elég korán, 1976-ban meghalt, amiben nem kis szere­pet játszhatott nemcsak a túlfeszített, erős fizikai munka, de a tehetséges szakember meg nem becsülésével járó feszültségek és a kimondottan rossz munkakörülmények, amelyek végül az ügyes kovács egészségét aláásták.

Végül, a kiváló egészségnek örvendő Temető István, Noshogyáék egyik kö­zeli szomszédja és a véletlenül a családi háznál, pihenés szempontjából ott­hon tartózkodó Noshogyáné Daróczi Anna segítségével tiszta vizet tudtunk önteni a pohárba. Először is, hogy a fentebb említettek igaznak és valósnak bizonyultak, csak annyiban kényszerülünk helyesbítésre, hogy a feltalálás: a malom és az olajütő teljes mértékben, - kivéve a villanymotorokat, - a két ezermester leleményességének volt köszönhető. Mint azt Annus néni, a fiatal Noshogya felesége állította, az olajütő a házasságkötésük idejére, azaz 1948 - ra leállt, - de a malom tovább működött, még egy darabig.

A beszélgetésünk során kiderült: az is igaznak bizonyult, hogy az olajütő nem egészen felelt meg az elvárásoknak. Tehát, további csiszolásokra lett volna szűkség, ami feltehetően meg is történt volna, ha a nagyszerű kezde­ményezés nem esik egybe a faluban éppen zajló államosításokkal, mezőgaz­dasági szövetkezetesítéssel, nem beszélve azokról az anyagi lehetőségekről, amelyek már eleve vízbe fojtottak minden hasonló kezdeményezést abban az időben. Mindezt, egyáltalán nem lehet csodálni, mert még a későbbiek­ben is, - a hol így, hol úgy alkalmazott nemzetiségi és kisebbségi politika következtében, - a faluban egyik idegen vezető a másiknak adta a kilin­cset. Ezzel a helyi értelmiséget és kezdeményezéseiket mindig a padló alá seperték, kivéve azt az egyetlen alkalmat, amikor az 1950-es évek táján a már említett ÚJ kolhozelnök előbb kifizettette, de inkább kiadattatta a ledolgozott munkanapokért járó természetbenit, és csak azok után teljesítette a megma­radt termésből az állam felé a kötelező beadást (eladást), amiért az ő sorsa is tisztázatlan az utókor előtt.

IV.

Végtelen kár, - de a kor ismeretében egyáltalán nem csoda, - hogy végül nem övezte dicsfény ennek a két derék nagybégányi Noshogyának a kezdeményezését, kemény és megfeszített munkáját. Ez nemcsak az akkori hatalom és a két Noshogya kudarca, hanem másoké is. Rövid ez a történet, de nagyon elgondolkodtató így is, aminek a végleges tisztába tételét (még, mint lokálpatrióta sem!) szeretném teljesen magamra vállalni.

Sajnálatosan rögzítettük, hogy ma már az említett kovácsműhelynek, malomnak és az olajütőnek még a hűlt helye sincs meg, sőt az épületek kö­zül is csak a Noshogyáék családi háza áll. Csak reménykedem benne, hogy talán egyszer mégis összefognak a falu lokálpatriótái, és helyre billentik a mérleg nyelvét.

2009. március 29. Vasárnap.

Nyíregyháza - Beregvidék