Szivárvány
- december 19.
- évfolyam.
Szalai Csaba magyarországi újságíróhoz, Nagybégány lakosaihoz, valamint minden rendes népépítészeti értékeket szerető emberhez.
Nyílt levél
Kedves Barátom Csaba!
Kedves Földijeim! Embertársaim!
Őszintén bízom és remélem, hogy a bizalmas megszólításom nem okoz gondot a számotokra. Levélben fordulok hozzátok ama ügyben, melyről már 1991 – ben a beregszászi járási lapban szóltam, és a nemrégiben több alkalomkor is felvetettem a problémát, mert ez a szülőfalumat – Nagybégányt és annak lakosait egészen közelről érinti.
Engem, mint az említett település szülöttét, végtelenül irritál az, hogy a Dercsényi tanya és falvaink népiépítészeti remekei a társadalmi szervezetek szeme láttára mennek tönkre. Ez számomra azért is bosszantó, mert Nagybégány turisztikai lehetőségei vidékünkön a legszegényebbek, közé tartozik. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire fontos lenne az igazi tulajdonosok felkutatása, és azok megnyerése a kúria megmentése érdekében. Ennek alapján egy fontos vállalkozás beindítása is lehetséges lenne, amit sajnos, a falu vezetősége elmulasztott, mert „fontosabb” dolgai akadtak, megfeledkezvén arról, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Vajon hogy magyarázzák meg az utódoknak hanyagságukat, aminek „köszönhetően” lehet, hogy eltűnik a falu határából, a hegyaljáról a kúria utolsó maradványa is. Nincs kizárva, hogy a jelenlegi vezetők nevetségesekké válnak majd az igazi történelmi értékek után vágyakozó gyerekeik, unokáik előtt. Még ha komoly erőfeszítésékbe kerül is, meg kell óvni az eredeti értékeket. Mert nem feledkezhetünk meg a múltunkról.
Az említett téma körüli fásultság, közöny egyre nagyobb méreteket ölt, ami végül is ahhoz vezet, hogy nemcsak Nagybégány, de többi magyarlakta falu történelme is fehér folt marad. Meglepő számomra és egyben sajnálatos is, hogy komoly tájkutatások sem helyben, sem pedig az anyaországban nem kapnak kellő megvilágítást és elismerést. Ez végtelenül előnyös egyes körök számára, különösen Kárpátalján, mert a nagyobb fokú sötétségben nemcsak a szoknya felhajtása könnyebb, hanem még valami más is: elsősorban a befolyásoltságra gondolok. Éppen ezért Kedves Barátom, Csaba, és Földijeim, tiszta szívből kérlek benneteket arra, hogy működjetek közre a fent említett problémák holtpontról való elmozdításában. Biztos vagyok abban, hogy a felnövekvő nemzedék megköszöni ezt nektek. Mindezt a sztálini diktatúra áldozatainak állított emléktábla is hűen bizonyítja.
Dercsényi Istvánnal kapcsolatos eddigi kutatásaim arra utalnak, hogy ő nemcsak kiváló egyénisége volt járásunknak, de mint magánember is párját ritkította, amit az alábbi kis történet is bizonyít. Mivel az elbeszélője az édesanyám volt, így részemről a történet hitelességéhez nem fér semmi kétség.
A kis történet arról szól, hogy a nagy világgazdasági válság idején édesanyámék két távoli szomszédja az egyik nagyon hidegnek ígérkező tél elején vette magát, és az egyik késő este elindult fát lopni az uraság erdejébe. Nemcsak a fakopácsolásuk hallatszott messze, de még az éhes hasuk korgása is, amikor váratlanul megjelent az uraság lóháton. A kis társaság megdermedt.. Nem is annyira az éhségtől és a hideg nedves levegőtől, hanem az inkább a szégyentől. Ezt a röpke pillanatot használta ki Dercsényi István. – Ejnye, ejnye, emberek! – mondta, elégedetlenül csóválva a fejét. – Hát ha szólnak, nem adok?! – Majd enyhén rántott egyet a gyeplőn, és ment tovább a maga útján. Ki tudja, merre járt már, de a lehorgasztott fejű emberek még mindig ott álltak a félig megpakolt szekér mellett, és csak az egyre jobban felerősödő szél ébresztette fel őket a kábultságukból. A két szegény ember szinte egyszerre kérdezte a másiktól: - Lepakoljuk, testvér? – le – nyögték ki aztán. A szót tett követte, lerakták a fát, és haza kullogtak szótlanul. A megszégyenültségtől annyi erejük sem volt, hogy a szekérre felüljenek. Egy – két napig nemcsak hogy a két testvér, de egyetlen családtagjuk sem merte kidugni az orrát a házukból. Ám harmadnap alig pitymallott, amikor a kapu előtti keskeny hídra egy két telivér húzta szekér fordult, rogyásig megrakodva fával. A családfő kinézett az ablakon, aztán melléhúzódtak a többiek is.
Nem csendőr szólt rögtön az egyikük. – Biztosan eltévedt – vélte a másik. A kocsis a bakon ülve, gúnyájába burkolózva, szelíden bóbiskolt. – Alszik még a család – gondolta magában, és várt türelmesen. Eredj már, hékám, dugd ki az orrodat, hátha nekünk gyütt az a fa – sarkalta a férjét az asszony. A gazda magára kapta ködmönét, és bedugta a lábát a hideg bakancsba, amely még a fiai falopása óta sem száradt ki teljesen, majd a pitvarban meggyújtotta a viharlámpást, mintha tegnapelőtt leesett hó nem adott volna elég fényt, aztán magasra emelve azt, kilépett a tornácra. – Mit akar kegyelmed? – kérdezte bizalmatlanul. – Az uraság küldeti ezt a fát, és azt üzeni, fizetség nem ke érte – jött a válasz. – Ne bolondozzék mán, van nékünk elég bajunk – morgott a gazda, de szemmel láthatóan megenyhült az arca. Közben a kocsis lekecmergett a bakról, és egyedül nyitott kaput. – Na, még ilyen népséget sem láttam – dohogott magában a pipája mellől, majd felült és nagy büszkén, mintha ő lett volna az adományos, behajtott az udvarra. Ahol a kocsiszín mellé végül is csak lepaskolták a szekér fát. De az utolsó darab leemelésében segített még az ötödik szomszéd is. Félévre való témája lett ebből az esetből a falunak. A történethez hozzátartozik még az is, hogy a család büszkeségből nem tudta elfogadni a kegyes döntést, ezért a fának az értékét a későbbiekben ledolgozták.
Lehet, hogy e kis történet szentimentálissá, meseszerűvé sikeredett. Ne csodálkozzunk rajta, hiszen a hosszú évek kövei megcsiszolták azt. Éppen ezért fogadjuk el ilyen gazdag lelkű embernek Dercsényi Istvánt, habár valószínűleg neki is voltak hibái.
Kedves Barátom, Csaba, Földijeim! Szeretettel kérlek mindnyájatokat, segítsetek nekünk nemcsak a Debercsényi kúria, hanem Kárpátalja valamennyi népi építészeti és történelmi értékeinek megmentésében. Aktívan kell munkálkodnunk azon, hogy ezeket az értékeket visszaszolgáltatásuk azoknak, akiknek a tulajdonát a múltban képezték. Ha pedig az eredeti tulajdonos vagy annak a leszármazottai nem jelentkeznek, akkor olyan helybáli vállalkozóknak lenne ajánlatos azokat átadni, akik megfelelő háttérrel rendelkeznek, és az említett értékeket megőrzik, felújítják, azokat közösségeink javára hatékonyan működtetik. Biztos vagyok benne, hogy ezt az ukrán kormány sem ellenezné.
Végezetül ismételten szeretném aláhúzni falvaink történelmi értékei megóvásának fontosságát, ami messzemenően hozzájárulhat emberi méltóságunk fölemelkedéséhez, önmagunk további megbecsüléséhez, egyúttal bizonyos vállalkozások beindításához. A jelenlegi helyzetben pénzt és gazdagságot sokféleképpen lehet szerezni, de hosszú távon csak megfelelő kultúrával, kitartó, nehéz és céltudatos munkával. Úgy gondolom, ezzel sokan egyetértenek velem.
Ennyit szerettem volna kérni tőletek abban a reményben búcsúzván, hogy aktív segítőtársaim lesztek egy sor fontos teendő megoldásában.
Baráti szeretettel:
Ferenczy (Ferenczi) Imre
- I. 2008. május 25. Egészen biztosan emlékszem, a levél megírásának olyan előzményei voltak, hogy 1998 tavaszán vagy őszén az egyik nap a véletlenek folyamán találkoztam Szojkov Tiborral, aki felkért, hogy tartsak vele, mert találkozója van két Magyarországról érkezett úrral, akiknek én is örülni fogok. Az urakat: Vencsellei fotóművészt és Szalai újságírót, a Barátságszállóban találtuk meg.
Szalai István magnóra vette beszélgetésünket, amit nemigen használhatott, mert én eléggé zaklatott és feldúlt hangon vélekedtem az akkori állapotokról. Ugyanis az akkori városi polgármesterről – Zsupán Józsiról érdeklődött, akire azt mondtam, hogy nem ismerem. Persze, hogy ismertem, de már eleve, hogy szóba jött a neve olyan ingerült lettem, hogy nem igaz, mert nagyon is jól ismertem őt. Ugyanis ő volt az, aki teljesen tönkre tette a Beregszászi szőlőültetvényeket, meg mindent, amihez hozzáfért, köztük a várost. Ugyanolyan nagypofájú üres és ígérgető ember volt, akárcsak a többi hozzádörzsölődő. Remegett a gyomrom bármelyikük szóba jött.
A beszélgetés után átadtam Szalai István újságírónak egy eléggé csiszolatlan nem is kéziratot, hanem jegyzetet, amit ma is bánok, mert számomra hatalmas érték volt, de használni azt bárki alihag tudta, mert tőmondatokban fontos mondanivalóim voltak rajta, amit más nemigen érzékelt, és tudott összhangba hozni, a helyi értékek állapotáról, és a velük kapcsolatos elképzelésekről: köztük a Beregszászi téglagyárakról, amit hagytak szétlopkodni. Így a város egy gyönyörű ipartörténeti értékkel örökre szegényebb lett.
A beszélgetésünk közben, miután Vencsellei megtudta, hogy fotózom, egy saját fotóalbumot ajándékozott a részemre. Ezután a Beregi Alkotóegyesület képzőművészeti kiállítására mentünk, ahol néhány fotóm volt kiállítva. Közben barátságosan társalogtunk.
Igen, akkor túlfűtött hazafias lelkesedésemben még a kilátástalanság teljes állapotában is hittem, hogy minden magyar egyet akar, - közös családba egyesülni, egy nemzetté válni, mert még akkor nem történt meg a december 5-ikei választás.
Hiú ábrándokat szőttem a pártok politikai elveiről, mert azt gondoltam, hogy a Kárpátaljai magyaroknak csak egy ellenségük van – az ukrán nacionalizmus. Minderről fájó szívvel kellett meggyőződnöm a későbbiekben, hogy úgy helyben, mint Magyarországon se szerük, se számuk.
Mint az előző, úgy ez a példa is mutatja, hogy lelkesedéssel nem sokra megy az ember, élni is dolgozni kell a felett, hogy ez megváltozzon.
