1991
Új Magyar Hírek
- március.
Én mégsem megyek
A kivándorlás fekélyként emészti a lelket itt Kárpátalján is, a jobb és szebb élet, valamint a nagyobb megbecsülés reményében. A kivándorló család boldogulását tervezve magyarázkodik, miközben megfeledkezik sok fontos dologról. Különösen arról, hogy a család több tagja életre szóló lelki traumát kap a nehéz beilleszkedés folyamán. Már arról nem is beszélek, hogy mértani haladványként járul hozzá az asszimilációs folyamatok felgyorsulásához. Ismertem olyan kivándorlót, akinek Budapesten mindene megvolt az áttelepülés után. Magyarán mondva: tejben – vajban fürdött. De valami mégis hiányzott, mert szombatonként, sok éven át megvásárolta a jegyet a moszkvai vonatra Záhonyig, hogy ismerősökkel találkozhasson, hogy hírt szerezzen volt munkatársairól, barátairól, rokonairól és szülőföldjéről. A szolnoki állomáson már a harmadik zsebkendőjét cserélte. Aztán kimerülve, sírva vissza Pestre – a jómódba. Egyesek azt tartják: az okos, a tehetséges az „lelécel”, és csak a gaz marad. Lehet, hogy valóban így van. Ám én mégsem megyek. Szóval menjen, aki jött …. Ennyi az egész.
Természetesen a magyar kormánynak többet kellene foglalkoznia a külföldön élő magyarsággal, különösen a szomszédos országokban rekedtekkel, aktívabban kellene hozzájárulnia az asszimilációs folyamatok leállításához. Erről az érintetteket sem ártana megkérdezni.
Ferenczi (Ferenczi) Imre
Beregszász, Szovjetunió
- I. 2008. május 15. Kissé szégyenkezve olvasom e sorokat, mert akkor gondolni sem mertem volna, hogy hét év múlva odáig fajulnak körülöttünk a dolgok, hogy el kell hagynom a Szülőföldemet: rokonaimat, barátaimat, ismerőseimet és az élet csúnya fintora révén, magam kötök útilaput a talpam alá, és Magyarországon kötök ki.
Azt hiszem, hogy hazudnák, és nagyon nagyot, hazudnák, ha azt állítanám: elvágytam a Szülőföldemről, mert nemcsak a harmadik emeleti, szépen berendezett lakásunkat, falusi házat 800 nsz. telekkel, hétvégi házat 800 nsz. telekkel és 1,35 h földrészleget, gépkocsit kellett otthagynunk, hanem az egész életünket: örömeinket, bánatainkat. Ugyanis a számunkra a szép és rossz élmények, az emberekhez és a vidékhez való kötődéseink is értékek voltak. Szerettük a rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket, de amikor irányított megfélemlítések közepette él az ember, meggondolandó, hogy meddig marad.
Mert nem az élet, hanem az emberekből álló Sors tudatosan, mint a pezsgősüvegből a dugót úgy vágott ki bennünket onnét, ahol születtünk, nevelkedtünk, éltünk és dolgoztunk egy életen át, ahol megteremtettük az egzisztenciánkat. Hogy a nap és az éjszaka bármelyik szakában az első lehetőség alkalmával, az első szóra visszamennék, és boldogabb lennék mindenkinél, ha nem állnának fenn és megváltoznának azok a zavaró tényezők, amelyek kialakultak a Szülőföldemen.
Mert amíg odahaza naponta, nyári időben 7 – 8 órát dolgoztam, addig itten reggel 5-kor kelek és este, 8-kor fekszem, ez akárhogy is 15 óra, miközben ebből, a legkevesebb 10-12 órát keményen dolgozom még a hetvenen is túl.
Odahaza, legalább olykor barátaimmal elmehettem horgászni, vagy volt kivel elbeszélgetnem, és leinnom magamat a fekete földig, ha úgy kívánta a lelkem. Tudtam, kivel állhatok szóba, ismertem a barátaimat és az ellenségeimet. Az életem folyamán sosem nyomogatták a kezeimet a festékbe, készítettek rólam különböző pozíciókban fotóportrékat rólam és motyogták a hátam mögött gúnyosan a nemzetiségemet, ha pedig igen, büszke voltam rá, hogy „jobánij mágyár” (kibaszott magyar)-nak titulált, mert magyarnak éreztem és érzem magamat. Tudtam mit rá válaszolni úgy a kérdésekre, mint a megjegyzésekre.
Sokszor nagyon fáradt vagyok, az hogy beteg nem is szólok róla, de dolgozom, mert nem akarok még gondolni sem, különösen arra, hogy milyen fasza ez az egész nyomorúságos, de egyesek számára oly' gyönyörű élet. S ha eközben itten alaptalanul megsértenek, megbántanak, megaláznak, szótlanul állok, mint akibe a villám csapott. Mert nem tudom felfogni, hogyha egyszer valakit a legkisebb mértékig sem bántok, akkor miért viselkednek velem szemben állati módon? Ezért csak csendben, nyaldosom a sebeimet.
Hát, valahogy így állok az Isten és önmagam színe előtt.
