Az áruforgalom Árnyékában
„A dolgozat, a SzSzBM-i Levéltár 2010-ben meghirdetett „Nemzetközi Levéltári Napok” alkalmából készített anyag rövidített és módosított változata.”
A BEREGSZÁSZI VÁROSI KERESKEDELEM TÖRTÉNETÉBŐL (1945-1967)
Bevezető
Egy kis „ízelítő”, a több mint félévszázados múltból
(1945)
Miután 1944. október 26–án a Vörös Hadsereg elfoglalja, vagy ahogyan a későbbi kiadványokban találjuk – felszabadítja Beregszászt, Kárpátalját, minden magyar és vele rokonszenvező, rettegésben él. A Felszabadító Hadsereg katonái és tisztjei gátlástalanul erőszakolnak sorra gyerekeket, nőket, időseket, végeznek ki bírósági tárgyalások nélkül embereket. Összegyűjtik a felnőtt férfilakosságot és marhavagonokban szállítják őket szerte az Unióban háromnapos munkára, ahonnét a legtöbbjük, már soha nem térhet vissza a Szülőföldjére, az embertelen feltételek és bánásmód miatt, mert odavész.
A lakosság felszabadításával kapcsolatos állításra azt tudom mondani, gyakorlatilag senki sem volt gúzsba kötve. Zárkában is, azon a néhány előzetesben lévőn kívül, akik bűncselekmény gyanúja miatt hatósági letartóztatás alatt álltak, mások nem ültek. Ha történetesen ők róluk van szó, a felszabadítás fogalma alatt, akkor őket is inkább kiszabadították, mint sem felszabadították.
Viszont tagadhatatlan, hogy akárcsak a mai, úgy az akkori demokráciának is voltak lápos területei, amit családunk történeteiből és saját tapasztalatomból, meggyőződéssel és nyugodt lelkiismerettel állíthatok, - a hatóságok részéről voltak bizonyos visszaélések. Viszont a hatóság egyes rosszindulatú és cinikus képviselői, erre ma azt állítják, - a hatalom és a pénz azért van, hogy visszaéljenek vele. Hát röviden, ennyit a demokráciáról és az igazságról.
Igaz ugyan, hogy korábban munkatáborba elhurcolt és fogva tartott több százezer zsidó vallást gyakorló izraelita a koncentrációs táborokból ugyan, kétségeket kizáróan kiszabadult, de ezzel párhuzamosan, a „szabadságuk elnyerésével” egész életükre megvonták tőlük a legfontosabb emberi jogukat, a szabad vallásgyakorlást. Továbbá, elvesztették a korábban szerzett tulajdonuk birtokláshoz és gyarapításhoz való jogaikat, és persze nemcsak ők, hanem a „felszabadultak” valamennyien. Mi több, a nagyobb birtokkal és tulajdonnal rendelkezőket, több évtizedes börtönre ítélték, ahonnét kis részük, csak óriási szerencse és áldozatok árán szabadultak. Így az egyik jogtalan állapotból a másikba való jutás, mennyire felel meg a felszabadulás jogi és értelmezési fogalomnak, döntse el mindenki egyedül, ha tisztában akar lenni ezekkel a dolgokkal.
Szerintem nem vitatható, hogy Beregszász, az egész Kárpátalja elfoglalásával, a Szovjetunió nemcsak a hatalmát és politikai befolyását, de egy „ici–picit” a határait is kiterjesztette és nemcsak Kárpátaljára, hanem még jó néhány más európai ország területére.
Különben a megye és a város történelmileg, évszázadokon át Magyarországhoz tartozott. Igaz, a II. Világháborút megelőzően, kis ideig Csehszlovákia és más országok is birtokolták, de ezekhez, a jogos tulajdonosán kívül, „mindig az erősebb kutya b…” jogán került a tulajdonukba. Eközben, ezek közül, rá se hederített egyik sem, a helyi lakosság esetleges igényére, vagy kérelmére, hogy már a közös jogaikról, a lehetséges etnikai határokról vagy a történelmi igazságosságról ne is beszéljünk, melyik országhoz akar tartozni?
Ez alatt, néhány életben maradt vörös hangú buzgólkodó, az erőlködéstől meredt szemekkel, azon ügyeskedett, hogy miként csatolják Beregszászt és vidékét, valamint Kárpátalját Szovjet Ukrajnához, amelyhez korábban soha nem tartozott.
Nem vagyok történész, de azt egészen biztosan tudom, hogy ez a terület az Ukrán Állam megalakulását és magának az ukrán nemzetiségnek a történelmi arénán való megjelenését megelőzően már több száz éve Magyarországhoz tartozott.
Mivel a háború befejeztével, a korábbiakban birtoklók egyikéhez sem csatolták a vidéket, akik közül történelmileg Magyarország lett volna a jogos tulajdonosa a vidéknek, kimondottan érdekes, hogy a felszabadítók zászlaja alatt új „örökösként” a Szovjetunió jelentkezett. Pedig hajdan, milyen érzékenyen válaszolt, úgy az orosz, mint az ukrán hazafias szellem, úgy svédek, a franciák, a törökök és németek, vagy manapság az oroszok ukrán területükre való behatolása ellen. Milyen nehezen és felháborodással emészti meg a mai Ukrajna a Krim félsziget és Donyeck vidék elvesztését. Szerintem, a felháborodás teljesen természetes és jogosnak mondható. De miként tekintenének ma a világra, ha az előbbi felsoroltak bármelyike, a mai napig maradt volna az orosz és ukrán területeken? Azt hiszem, savanyú szájízzel nyeldesnék a nyálat még a gondolatától is. Vagy mondjuk, ha svédek, a törökök, franciák, osztrákok, stb. ma benyújtanák területi igényeiket. Persze erről szó sincs. De akkor mire fel kellene másnépeknek, egy hasonló helyzethez, jó képet vágni?
Különben is, milyen felszabadító háború-e az olyan, amely a győztes diktatórikus befolyásával és területének kiterjesztésével jár, aminek következtében több százezer ember, a határok átrajzolása révén, évtizedeken át nem látogathatja szabadon a legközelebbi hozzátartozóit.
Mind e mellett, a város kereskedő rétegének elpusztulása, amely több irányú, hatalmas veszteségnek bizonyult. Az egyik a zsidók internálásával, a másik pedig a háború után még életben maradt tehetősebb magyar kisiparosok és kereskedők elhurcolásával kapcsolatos, amit az erőszakos államosítás követ. Eközben áldozattá vált a lakosság más rétege is, közöttük az éhségtől és betegségektől szenvedők és elpusztultak, a nemileg megerőszakolt nők és gyerekek, akik száma megszámlálhatatlan.
Ami vitathatatlan, hogy a háborút befejezően, annak ellenére, hogy a várost különös és végzetes harci mozzanatok, kivéve az 1944. október 9-ét, amikor a vasútállomás és környékét komolyáldozatokat követelő bombázások érték, azért hatalmas katasztrófák elkerülték. Így az új hatalom eléggé tekintélyes kereskedelmi és ipari hálózatot nyert örökségül. Viszont, ha azt összehasonlítsuk a saját hibájából teljesen romba dőlt keleti bázisával, akkor ez, még előnyösebb örökségnek bizonyul.
Így a győztes hatalom az üzletek, gyárak, ingatlanok egészéhez a lehető legkönnyebben úgy jutott, hogy azokat államosítás címén, magához ragadta, kisemmizte a jogos tulajdonosaikat. Így az egykori gazdáik, sokszorosan fizettek olyan bűnért, amit soha el nem követettek, elvéve ezzel tőlük az emberi felemelkedés utolsó lehetőségét is.
Akiknek sikerült életben maradni, azok száma egészen elenyésző. Beregszászban a háború előtt, az Interneten fellelt adatok és az 1941-es népszámlálás szerint 21540 lakos élt, köztük 19784 magyar nemzetiségű.(A Szovjetunióban, majd az utódállamában az ellenük alkalmazott a lehető legszélesebb retorziók, és a gazdasági kilátástalanság és ellehetetlenítés, a mesterséges felhígítás következtében, ez a létszám 2001–re, 12800–ra csökkent. Ezzel szemben az idegenek aránya többszörösére nőtt.
Külön figyelmet érdemelnének, a fellelhető adatok elemzései, főként a belőlük leszűrhető tanulságokkal. A különböző retorziókat, burkolt módon (a rotációs vesztegetés, lelkiterror, hatalommal való visszaélés, a személyiségi és emberi valamint közösségi jogok megvonása) a mai napig továbbra is alkalmazzák és alkalmaztassák.
A korábbi időket figyelembe véve, Beregszász és az egész Kárpátalja természetszerűen és harmonikusan illeszkedett bele az Anyaország közgazdasági érhálózatba. Ezért Beregszász olyan kis és nagyipari, valamint kereskedelmi és szolgáltatói szférával, infrastruktúrával rendelkezett, amilyet a pénzügyi helyzete megengedett és a lakosság igénye megkövetelt. Ezen oknál fogva, bizonyos kis és vidéki város sajátossággal rendelkezett, ezért az itt szerzett szakma bármelyike komoly és egy életre szóló hívatásnak bizonyult, ha a mögötte álló személy megfelelt az elvárásoknak. Ez pedig azt jelentette, hogy kevésnek bizonyult a tudás, és a szorgalom, e mellett tisztességesnek és becsületesnek kellett lenni. Erre számtalan példát lehetne felhozni igazolásul. Azonban mostan elégedjünk meg a Debreceni Bertalan személyében felhozott példaképpel, de helyette említhetnénk Dancs Ferencet, id. Záhn Józsefet, Spiegel Sándort, Richter Gyulát, Kun Ignácot, Vágányi Jenőt és másokat, akik legtöbbje saját és tekintélyes ingatlannal rendelkezett, eszményképpé váltak a helybeliek számára. Őket és a hozzájuk hasonló élő alapot kapta Beregszász kereskedelme 1945-ben, amit családi levéltári anyagokkal is lehet igazolni.
Debreceni Bertalan és Vágányi Jenő példáját szemléltetve, nemcsak egy határozott mennyiségű közgazdasági jellegű ingatlan: üzletek, műhelyek, raktárak, üzemek és gyárak, különböző ingóságok kerültek a szovjethatalom olvasztótégelyébe. De a még élőben maradt szakember gárda szellemi tőkéje is, akik a későbbiekben az elkobzott és megtermelt javak forgalmazását megszervezték, majd eladták, amivel szovjet gazdaságot és társadalmat pénzhez, előnyökhöz juttatták. Amit a hozzá nem értés, a tökfejűség, a pazarlás, a fegyverkezési hajsza a későbbiek folyamán felemésztett, és M. Gorbacsov vezetésével vakvágányra jutatott.
Berti és Jenő bácsi, a kisemmizés után, amit kaphattak, az egy kisebb üzlet. Ugyanis, nemzetiségük révén nem nagyon kényeztetgették őket különböző zsírosabbnál-zsírosabb „falatokkal”. Azokat az erőszakosabb idegenek „csipdesték és csipdesik le finoman a mai napig”, akik között akadtak olyanok, akik a főiskolai végzettség után, nem tudtak még százalékot sem számolni. Ezért Berti és Jenő bácsinak, a szakmai rátermettségük, alázatos és minden tekintetben művelt és okos kereskedőknek, mint elnyomottaknak, csak olyan üzletek jutottak, amelyek eladótere nem haladta meg a 14 m2-t sem.
A város 1945. április 10-re 11 ezer lakosból, néhány apró kisipari termelési műhelyéből, három téglagyárból, dohányfermentáló és feldolgozó üzemből, a malomból és vágóhídból állt, amelyekben összesen 280 ember dolgozott, amihez még hozzá lehetett számítani a környék mezőgazdasági, szőlő és bortermelési lehetőségeit, amelyek nagy vonalakban, legkevesebb szinten ki is elégítették az akkori lakossági igényeket a fogyasztás szinte minden területén. Mindezt a háború utáni győztes hatalom szocializmus népszerűsítésének és saját érdekében terjesztette, kozmetikázta.
Ugyanis, a különböző helyeken felbukkanó statisztikai adatok, a kezdeti időszakra teljesen nem vágnak össze, mert sokkal korábbi időre visszamenőleg, mondjuk az 1925. évi májusi sztrájk idején, az irodalom 500 dolgozó munkabeszüntetéséről beszél.
Az említetteken kívül még számolódott 24 kereskedelmi egység, többek között 16 élelmiszer és iparcikk üzlet, 2 étterem, 3 étkezde és 3 kocsma.
Az üzletek hasznos területe, beleértve azok üzlet és raktár terét, megközelítette a 945 m2-t. Továbbá rendelkezett még a város egy 314 négyzetméteres savanyító üzemmel és 194,2 m2 alapterületű, több helységből álló raktárból. Ezekhez, a lehetőségekhez társult még az a három gépkocsi és egy lovas szekér, amelyek teherbíró képessége nem haladta meg hét tonnát. Ezen az ingatlan és műszaki bázison kezdett el működni a város kereskedelme a háborút követő években.
Így figyelembe véve az üzletek számát és összterületét, mivel más adatok nem álltak rendelkezésre, nem nehéz megállapítani, hogy a mai viszonylatban azok többsége apró, és kis korszerűtlen helységekből állt. Hűtőkamrával nem rendelkezett egyetlen üzlethelyiség sem. A gyorsan romlandó termékek hűtését különböző rövidtávú módszerekkel, jegeléssel végezték. Ezt a módszert a legszélesebb körűen alkalmazták úgy a vállalatoknál, mint a városi lakosság körében, mivel a jég téli időben való előállítása, szakszerű tárolása és árusítása a meleg évszakban, beletartozott a szolgáltatások keretébe.
Persze a termelő, a falusi és külvárosi lakosság, igyekezett a maga sajátos módján megoldani az élelmiszerhűtést. Mivel a falusi lakosság az esetek többségében ritkán vagy egyáltalán nem jutott nyári időben jéghez, ezért a félkész és készélelmiszerek hűtését leginkább az ásott kutakban, pincékben való tárolással oldották meg. A húst, lehetőleg élve szállították a helyszínre, a piaci mészárszékbe, ahol levágták, majd a kereslethez mérten kimérték.
De ezek mellett, a jobb élelmiszerellátás érdekében, elismerésnek örvendett a friss húsfeldolgozás, azaz a hentesáru: sós és füstölt szalonna, kolbász, sonka, karaj, stb. készítés, amelyek révén nemcsak a húskészítmények választéka bővült, de az időszakos ellátás is javult, mivel ezek a termékek árusítása kevésbé volt szigorú tárolási és eladási feltételekhez kötve. Ami azt jelentette, hogy egész évben a kínálatban szerepelhetett és állandósíthatta a piacot.
A tejtermékek városba szállítása és árusítása idejére a hűtést hüllők alkalmazásával igyekeztek megoldani. Más szavakkal élve, haszonhajtás szempontjából, sikeresen „szekérbe fogták” a Bibliában szereplő „gonoszt”, - a kígyót, lehetőleg a nem mérges siklót és a kecskebékát, ami kiválóan bevált.
Ezeket a hűtési fogásokat, a városon is jól ismereték, mint ahogyan a friss hús és halfélék csalán közzé helyezését. Ismert volt még a vizes ruhába való csomagolás és a forralás, sütés. Ezek a hűtési és hevítési módszerek a piacot jobban ellátottá és egészségügyi szempontokból megbízhatóbbá tették, ami ha nem is lendületes, de lassú és dinamikus fejlődést hozott magával.
Hát valahogy így nézett ki az akkori kereskedelem, amely rögös utat tett meg az 1960-as évek végére, amire elérte azt a szintet, hogy a nagy részben elveszítette korábbi jellegét és egy felülről jövő „beintésre”, szakosodnia kellett, amit nem lehetett elodázni, mivel Parancsként hangzott, de ekkor már 1967-et írtunk.
Amit befejezésül feltétlen szeretnék leszögezni az, hogy 1945–ben a szovjethatalom által eltulajdonított javaknak, a mai napig, még a kisebb része sem került vissza törvényes és jogos tulajdonosaikhoz vagy azok vérszerinti leszármazottaihoz. Az utódok nem kis hányada, az örökség fátyolos ismerete és az alapos jogi segítség hiánya miatt, sajnos, sok esetben nem is sérelmezi, ezt az áldatlan állapotot.
