Nagybégány-i Gazdag Berti és Pista
- Nem a pénzért csinálták... -

Úgy gondolom, hogy az emberi jellem egyik legszebb megnyilvánu­lása a nemes irányokban történő kibontakozása, amikor rövidebb - hosszabb önelemzések nyomán vagy anélkül önmagára talál a benső szellem, aminek következtében, az egyén fizikai és szellemi képességei a célkitűzések, és az adódó lehetőségek tökéletesen párosulnak, aminek révén a belső feszültségek megszűnnek.

Szinte természetes, hogy eköz­ben a cél elérése a legtöbbször komoly lemondásokkal, áldozatokkal jár, és igazán mindez akkor jó, ha ehhez anyagi és erkölcsi elismerés tár­sul, ami további sikerek elérésére sarkalja, ösztönzi az egyént. Nagyon kell szeretni valamit, hogy ezek nélkül az ösztönzések nélkül az ember hosszú távon művelni tudja azt, amit elképzelt vagy kitűzött maga elé. Mert ilyesmit kényszerből sokáig művelni igazán, hosszú távon, nem igen lehet. Pedig vannak emberek, akik vállalják az életnek ezt a nem egészen zökkenők nélküli rögös útját.

Felelősséggel tartozunk egymásnak, persze mindezt mindenki magá­ban dönti el, hogy mennyire, egyrészt azzal, hogy megvédjük és meg­óvjuk egymást az életnek, másrészt, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni azokat a hagyományokat, értékeket, embereket, akik hosszú évszá­zadokon keresztül éltettek, és segítettek bennünket átvészelni az élet nehézségeit.

Gyakran hangoztatjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem le­het. Miért csak ő, - és aki a cimbalomkészítést szereti, vajon az lehet-e rossz ember? Természetes, hogy nem. Ilyen ember volt Kabula Berti, azaz Gazdag Berti Nagybégányban, aki az Állomás utcában született, egy öt­gyermekes család első szülötteként.

Mivel a faluban több Gazdag nevű család élt, ezért ők a Kabula ragad- vány nevet kapták, hogy könnyebb legyen a többiektől való megkülön­böztetésük. Ezért Nagybégányban leginkább ezen a néven ismerték őket.

Gazdag Bertinek két húga: Ilonka és Margit valamint két öccse: Béla és Pista volt, akik a háború előtt és az azt követő legnehezebb időben szület­tek, amikor szerintem nemcsak Nagybégányban, de az egész Kárpátalján a gyerekek jobbnyira nyáron, különböző zagyván, és télen pedig szárított gyümölcsön nőttek fel, s ha nem volt nagy a szilvatermés, akkor nem vitte el őket a hasmenés.

Nagybégányban szinte alig volt udvar, ahol ne lett volna fehér, rózsaszínű vagy fekete eper, szilva, dió, alma, stb. Emlékszem, nekünk nem volt és a húgommal Gazdag Bertiékhez jártunk cseresznyézni, akik nagyon rende­sek voltak, mert soha nem zavartak el bennünket, de másokat sem. Igaz, amikor sok volt a pujaseregély a fán, és recsegtek az ágak alattunk, azért csak ránk szóltak, hogy: „na most már elég volt.” Lehet ezért is, nem loptak tőlük, mert rendesek és belátóak, megértőek voltak.

Az eperfáknak különösen nagy hasznát vették a nagybégányiak, mert kevesen voltak, akiket meg ne fertőzött volna a hirtelen meggazdagodás vágya, amit a selyemhernyó tenyésztésben láttak megvalósulni. A hűvös nagybégányi házak első szobáiban ott hemzsegtek több ezerszám ezek a megállíthatatlanul zabáló fehér, elhízott hernyók, amelyek elé gazdáik sza­kadatlanul hordták a csillogó, sötétzöld eperleveleket, hogy lecsupaszítsa­nak minden fát a faluban. Honnét csapott át ez a rövid futamú, szertefoszló álom, ma sem tudni, de hogy nem gazdagodott meg senki a faluban belőle, annyi szent.

A gyerekek, amint mód volt rá, az iskola végeztével és szünetekben mun­kába álltak. A Gazdag családnál sem volt ez másképpen. Gazdag Berti a Beregszászi Bútor kombinátban lelte fel magát a legjobban, szerette a mun­káját, amiből azonban, amikor megnősült, nehezen tudta fenntartani csa­ládját, annak ellenére, hogy szíve választottja - Gazdag Gizella ügyes kezű háziasszonynak bizonyult: szőtt, varrt, sütött, főzött, mosott, takarított, a házi munka mellett gyerekeket nevelt. Mi több, az otthoni teendői mellett a környék leányait, asszonyait ő látta el különböző helyi ízléssel varrt ruhá­zattal, alsóneművel, kötényekkel, a férfiakat surccal, inggel, és gatyával. Ez­által egyaránt jól jártak, úgy a környék megrendelői, mint a Gazdag család, mivel enyhíteni tudtak anyagi gondjaikon, amellyel bőven rendelkezett az akkori időkben szinte mindenki.

S hogy a családfő enyhítsen a gondokon, olyan végső elhatározásra jutott Pista öccsével, hogy nekilátnak a citerakészítésnek, aminek következtében, rövid időn belül előbb az Állomás utcában, majd az egész faluban, később
más helyiségekben is egyre gyakrabban szólalt meg a zene az általuk készí­tett zeneszerszámon. Mivel Gazdag Bertalan már nem él, ezért nehéz lenne hitelt érdemlően megmondani végül is, hogy mi volt az a hajtóerő: - az élet által rájuk szakadt pénzhiány, vagy a szórakozás, esetleg a zene iránti rajongás, - aminek következtében nagyobb tételű citerakészítésbe fogott a két testvér. Hogy a későbbiekben mennyire volt hatékony a citerakészítés, nem nagyon lehetett rá fényt deríteni, de annyi bizonyos, hogy a két vál­lalkozó testvér közül egyik sem gazdagodott meg, és mesés jövedelmükről nem szőttek legendát. Ezért azzal bizonyos idő múltán felhagytak, és cim­balomkészítésbe fogtak.

Annak ellenére, hogy Pista, a fiata­labb testvér még él, de objektív okok miatt a közelmúlt­ban tett látogatásunk alkalmával nem si­került bővebb tájé­koztatáshoz jutnunk. Ezért hosszabb ke­resgélésre szántuk rá magunkat az érintet­tek portáján, termé­szetesen az ingatlan tulajdonosainak en­gedélyével, aminek következtében, a po­ros és pókhálóval szőtt padláson és kamrában való bujkálások eredménye­ként, egy általuk készített kész citerát és cimbalmot találtunk.

A család tulajdonában egyedüli példányként
megmaradt cimbalom, amelynek az utódok kissé
eklektikus és romantikus kivitelezést kölcsönöztek,
amivel szívderítő külsőt nyert.

Eközben a háziak említést tettek egy félig elkészült cimbalomról is, és még egy nagyon fontos tényről, hogy a Gazdag Berti és öccse által elkészített cimbalmok eljutottak annak idején Kelet és Nyugat Ukrajna több részébe, Romániába, Csehszlovákiába, és az Anyaországba úgyszintén. Elismerésként, az egyik jól sikerült darab helyet kapott a Megyei Múzeumban is.

Mivel az alkotók az általuk készített zeneszerszámokat nem szignózták, azaz nem látták el kézjegyükkel, mert nem akadtak korábban igaz és okos tanácsadókra, akik erre felhívták volna a figyelmüket, ezért magának a ténynek igazolására, a még életben lévő tanúkon kívül, már csak a mú­zeumi példány árulkodna, ha azzal sikerülne megismerkedni közelebbről Ungváron.

Az alkotásokról hiányzó kézjegy nem lenne probléma a gyártó személy megállapításában, és hitelesítésében. Mert az egyik citera és cimbalomké­szítő testvér - Gazdag István még él. Viszont annak megerősítésében sokat segíthetne a család birtokában lévő és a múzeumi példány összehasonlítá­sa, amelyből a kivitelezés anyagmintái, a cimbalomkészítés stílusa révén, szerintem, könnyen megállapítható lenne az igazság. Ezért jó lenne, ha a témához valamilyen úton-módon, - ha rajtam kívül ez valakit még érde­kel, - visszatérnénk. Talán a falunak is érdeke lenne, hogy Gazdag Berti, mint cimbalomkészítő, (ha utólag is!) megfelelő figyelmet kapjon.

A két Gazdag testvér nem gazdagodott meg a zeneeszközök készítéséből, ugyanis céljuk elsődlegesen nem is ez volt. Igaz, ezt az akkori gazdaságpo­litikai lehetőségek nem is nagyon tették lehetővé és nem engedélyezték, de ennek ellenére több száz citerát és cimbalmot készítettek szeretetből, lelke­sedésből, mert értelmét látták annak, amit tesznek, ha még nem is övezte tevékenységüket elismerések sora. Mindez nem az Ő hibájuk, hanem in­kább az utódoké, akik nem tudtuk igazán felmérni, értékelni tetteik valódi és felemelő célját.

2009, május 19.

Nagybégány - Nyíregyháza