A fiatalok is megirigyelhetnék

Nemrégen, amit ilyen vagy olyan oknál fogva elég gyakran megteszek, hazalátogattam Szülőfalumba, Nagybégányba, ahonnét több mint 60 éve, elkerültem.

Az önmagam által szabott feladataim mellett, olykor meglátogatom egyik-másik rokonomat, vagy volt osztálytársamat, hogy felfrissítsük a régi szép emlékeinket, amelyek közé néha akaratlanul, szomorú is belevegyül. Már maga az a tény is, hogy az élet szanaszét dobált bennünket, nem valami magasztos dolog, mintahogyan a múlt, úgy szerintem a mai élet sem fenékig tejfel. Bár Szurnyák Miklós osztálytársam, akit a legutóbb meglátogattam, kissé másképpen vélekedik a dolgokról. Pedig nincs sem amerikai rokona, sem pedig kiemelkedő állami nyugdíja. Ami mögötte és előtte van, az nem más, mint az élethez való komoly hozzáállás, a kemény fizikai és alkotó munka, a kitartás és szorgalom.

Ülünk és beszélgettünk, amit a szüleinkkel kapcsolatos múltidézéssel kezdtünk. Akik ugyanolyan jó és megértő barátságban voltak, akár mi Mikivel, gyermekkorunkban és mostan. Az én apám kőműves volt, az ő szülei meg kocsmárosok. Az édesapja az I. Világháborúban haslövést kapott, amivel hosszú éveken szenvedett, amibe végül majd bele is halt. Az igazság az, hogy az élet kegyetlensége révén, mind a ketten hamar árvák maradtunk. Talán ezekbe gyökerezett némileg az iskolás évektől fennálló összetartásunk, barátkozásunk és sok esetben a közös szemléletünk kialakulása, ha még az élet és sors sokszor azokat meg is tépázta. Így volt miről beszélgetnünk, miközben észrevétlenül osont az idő.

Rövidesen, jó beregvidéki szokás szerint, terítékre került nemcsak a múlt és a jelen történései, hanem a bor, a pálinka, a sör, a kolbász, disznósajt, tepertő, hurka. Szóval, ami ilyenkor a házban italként és ételként fellelhető, amivel kedveskedni lehet. Bár nem vagyok sem az evésnek, sem az italozásnak rabja szívesen, de kissé szabadkozva fogadom, már csak azért is, hogy üres kézzel érkeztem. Illett volna legalább egy üveg italt és doboz édességet magamhoz venni és úgy megjelenni, de levéltári és más ügyeim miatt, napközben annyira sem futotta az időből, hogy tisztességesen megebédeljek. Igaz, a lehetőségek sem túlzottan kecsegtetőek. Bár az ember lépten-nyomon étkezési lehetőségekbe botlik, de ahol nem tudnak különbséget tenni a tört krumpli és krumpli püré között, ott nem szívesen étkezek kétszer és a környék vendéglátóipara leginkább ilyen helyekből áll.

Ezért Miklóséknál elém tálaltak, mesebeli fogadtatásnak minősültek, aminek láttán, a számban összefut a nyál. Miközben belső vívódásokkal küszködöm, nehogy eláruljam magamat, mennyire éhes vagyok, és gátlástalanul telezabáljam magamat. Amit nyugodtan megtehetnék, hiszen mind a ketten jól ismerjük egymást, annak ellenére, hogy a legutóbbi találkozásunk óta eltelt közel másfél évtized és nemcsak mi vele, de a szüleink is jó barátságban voltak egymással. A másik pedig, jó szívvel azért tették elénk, hogy fogyasszunk, amennyi jól esik.

Mosolyogva emlékeztünk vissza, hogy annak idején, 9-10 éves lurkókként, miként rúgtuk rojtosra a rongyból készült labdát egy kapura az udvarukon, mert másra nem volt sem pénz, sem lehetőség, de vidámak voltunk. Hogy a mostani Gagarin utca, csak a Méhes tanyára vezetett és nem kötötte össze Nagybégányt Beregdédával. Az utca pedig szekérrel, ősztől nyár elejéig, mivel még le sem volt kövezve és a két hatalmas vendégmarasztaló gödör ékeskedett rajta a kisebb domb miatt, csak elvétve volt járható, ami rendkívül kedvezett a versenyszerű „pécsi puska” készítésének, és durrogtatásának. Mindez a legkiválóbb szórakozásnak bizonyult abban az időben, amikor a televízióról nem az hogy nem hallottunk, de nem is álmodtunk, mert rádió is a faluban, egy kézen össze lehetett számolni, hogy mennyi volt.

Sokszor odahaza vagy az iskolaszünetekben, nem a mozgás vagy a sport szeretette hajszolt bennünket, hanem az ösztönszerű figyelemelterelés az éhségről és az evésről. Különösen tavasztól az első gyümölcs megjelenéséig voltak nehéz idők. Az iskolában, amit kaphatunk néhány kopejkáért, ami nagyon kevésnek állt rendelkezésére, az egyedül a híg tea volt, esetleg egy szelet sovány kenyérrel.

- Mesélem az unokáimnak, – mondja Miki, miközben az egyik már zenepedagógus unokája és lánya is társul hozzánk a beszélgetéshez, - csak legyintenek mosolyogva. A többi érthető, nem hiszik.

Aztán szóba kerül, felelevenedik még sok minden. Eközben derül ki, amit nem tudtam, hogy három évvel idősebb tőlem és már közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez és mondja: „Álljunk fel, mozogjunk egy kicsit, hadd mutassam meg, mivel ütöm agyon az időt?” – ami egyáltalán nem tűnik hetvenkedésnek. Majd elindulunk a gazdasági udvar felé, mutatja a sertéseit, akik elevenek és életre valók, csörömpölve követelik az ennivalót, mert itt az ideje az etetésnek.

Az ól mellet halom széldeszka, még összerakatlanul. „Tegnap hozták tüzelőnek. – Mondja inkább magyarázkodva a kis rendetlenségért. – Kiválogatom, ami használható, kétágú létrákat készítek belőle.” – és rögtön mutat is egy frissen készített példányt belőle. – Viszik, akár cukrot. – és jólesően megsimogatja a közelben álló munkája eredményét. – Igaz, odaadom őket cserébe is terményért, bármiért, amit fel tudok használni. Így boldogulnak ők is meg én is.”

„Olyan filagóriát készítettem belőle, - mutat Miklós a deszkaanyagra, - hogy hat nyelven beszélt. Igaz, az utolsón csak gagyog. Bizonyíték rá, hogy alig tettem ki a kapu elé, rögtön elvitte a vevő. Úgyhogy a jövő héten újabb építéséhez fogok, de mindig csak annyit készítek, amennyit el tudok adni, hogy kereslet hiányában ne legyenek nagy vesztességeim. Mivel nincs kidobandó pénzem.” – mondja kellő határozottsággal.

Közben beszélgetünk, érdeklődöm az egészsége felől, hogy bírja szusszal? Mosolyog, és szűkszavúan hozzáteszi: „Még bírom, és amíg bírom, addig csinálom. Én sem vagyok különb másoknál, csak nem várom ágyban fekve a halálom.”

Aztán lemegyünk a kertbe és mutassa a szőlőjét, akkor veszem észre, hogy a „nemtudom” szilvafája majd leszakad a terméstől, rajzolni sem lehetne rá többet. „Hát ezzel mit kezdesz?” – kérdem a szilvafára mutatva. „Hát, amit régen: Ami nem romlik, csak nem hagyom elvészni! Ápolni, gondozni kell, helyet foglal. Igaz, árnyékot is ad, a mai időben az is valami.” – mondja félreérthetetlen célzással, a globális felmelegedésre.

Néhány lépés múltán, csinos kis vaskályhán akad meg a szemem: „Hát ezt meg hol szerezted?” – kérdem némi irigységgel, mivel már régebben hajtok egy kisebb kályha után, amit kaján mosolygós válasz követ: „Nem csak ezt, de azt a spórt is én készítem. – mutat a néhány méterre lévő hasonló típusú takaros „jószágra” – Saját gyártmány, de még nincs szezonja egyiknek se. Viszont érdeklődőkből nincs hiány. Biztos, hogy nem marad rajtam.” Igaz, akkor még augusztus fele járt az idő.

A másik érdekességre, fel sem hozza a figyelmemet, ha nem veszem észre. Egy daráló mellett haladunk el. Kérdem: „Biztos ez is a Te munkád?” - mutatok a daráló felé. „Ahogy mondod! Tetőtől talpig. Persze kivéve a motort. Igaz, eladásra is készítettem néhányat, miközben vállaltam az elhasználódott alkatrészek ellátását is. Nem lehet meggazdagodni belőle, hiszen nem 24 órában és futószalagon gyártom őket, de valamit azért hozz a konyhára.”

Ezek után visszatértünk az asztalhoz, amelytől korábban pihenés képen felálltunk, hogy megmozgassuk öreg csontjainkat. Majd, újra folytattuk a diskurzust, amire a Miklós e képen teszi fel az I-re a pontot: „Aki azt mondja, hogy rossz világ van, az nem erre a világra született. Persze, a mai élethez nemcsak tudás, de merészség és felelősségtudat is kell, hogy vállalni tudjad kockázatát és a következményeit annak, amibe bele fogtál. Hiába gondolsz ki jobbnál jobb dolgokat, ha nincs a pucuba vér, hogy végig vidd az egészet. Ábrándozással nem sokra megy az ember.

„Figyelem a mai fiatalokat. Sokan közülük nem dolgoznak, a szüleik, meg a nagyszüleik nyakán élnek, lusták, isznak, drogoznak, stb. Azt mondják, nincsenek lehetőségek. Lehetőségek mindig voltak és vannak, ha akarja az ember, megtalálja. Senkinek sem repül a sült galamb a szájába.”

„Más gond is akad a fiatalokkal. – szól be a Miklós lánya, - Vannak, akik már fiatalon nem vállalják a magyarságukat – vegyes házasságot kötnek, elárulják a történelmi vallásukat, és olyanokat hitet vesznek fel, amelyek nálunk nem honosak, egyik-másik beregvidéki magyar tanintézményről alaptalan híreket terjesztenek, amivel tudatosan aláássák a maguk és mások tekintélyét, önérzetét és becsületét. Közben nem gondolnak arra, magyar nyelven beszélnek, és magyar ösztöndíjból folytatják a tanulmányaikat, amiért a legkevesebb egy közösség tiszteletben tartását és emberi magatartást elvárnának tőlük. Hogy nagyobb igényeket ne említsek.” „Hát, nem egészen túl vigasztaló véleménnyel” – gondolom, de nem mondom. Bár sok mindennel egyet értettem, azért megpróbáltam szavakkal is menteni a menthetőt: „Mindenkinek szíve-joga Istent és párt választani magának. Ez bele tartozik az ember szabadság jogaiba.” Az más dolog, hogy nekünk magyaroknak megvoltak és megvannak a történelmi vallásaink, már csak illendőségből is hozzájuk kell ragaszkodnunk.

„Igen, egyetértek, de ne tegye ezt mások rovására és megalázásával, mert azzal nemcsak magára, de a közösségre is, amelyben él, és őseire is szégyent hoz.”

Ekkor vettem észre, kissé eljárt az idő, ketten maradtunk az asztalnál, amiből azt vonom le, későre járhat az idő és valóban, amikor az órámra néztem, meglepődtem, mert már jóval elmúlt tíz óra. Ezért az utolsó gondolat megvitatását, inkább későbbre halasztottam. Hogy mennyire értettem egyet és mennyire nem az elhangzottakkal, így nem sikerült megvitatni. Ezt most az olvasókra bízom. Szerintem elgondolkodtató úgy maga a tény, amire egy nyolcvan körüli ember ma Beregvidéken kényszerül, mint a példa, az emberi magatartásról, a gondolkodásról, a dolgokhoz való hozzáállásról, az életről.

2016. március 15.

Ferenczi Imre