ÉLET – JEL

2008. XI. 29.
2009. XII. 23.

                                                 STEMPLI a ZSEBBEN

 Nem keresztelt elő, csúf és ragadványnevek Beregvidék falvaiban

(Nagybégányi példán)

A legtöbb beregvidéki faluban a magyarok többségben élnek, kivéve néhány olyan helységet, mint Alsó és Felsőremete, és néhány egykori tanya, ahol a ruszinok, ukránok alkotják a többséget, de mindezek ellenére, Hála az Úrnak, mindeddig békésen megvoltak egymással, feltehetően ez már így is marad a jövőben.

Viszont azokban a helységekben, ahol többségben magyarok élnek elég gyakoriak az egyforma rokon és nem rokon vezetéknevűek, ami némi nehézségeket, ritkábban mulatságos helyzeteket okoz a hasonló nevek használata. Ezért, hogy áthidalják ezeket a nehézségeket, az emberek maguk gondoltak ki, és ragasztottak elő és „csúfneveket” az olyan vezetéknevűekre, amelyek gyakran ismétlődnek vagy valamilyen oknál fogva nehezen voltak kiejthetők, megjegyezhetők, esetleg valamivel ki akarták emelni abból a közegből, vagy úgymond rászolgáltak, kiérdemelték azt. Gyakran a választott, azaz a ragasztott nevek használata alkalmával a valódi vezetéknevet gyakran el is hagyták vagy megváltoztatták.

A hivatalban az anyjuk neve szerint könnyen megkülönböztették őket, viszont az emberek a hétköznapi kapcsolataik folyamán nem sorolhatták fel az összes felmenőiket, hogy elmondják kiről, van szó, ha valamilyen történet kapcsán felmerültek. Ezért a jó megkülönböztethetőség érdekében különböző előneveket és csúfneveket ragasztottak a gyakran előforduló vezetéknevűekre, amelyek révén gyorsabban tudatosult bennük, hogy éppen kiről is van szó.

Mondjuk Nagybégányban elég sok Gazdag nevezetű család élt, ráadásul olykor előfordult, hogy közvetlen szomszédok is voltak, mi több két Gazdag Berti nevezetű is élt, és szinte egykorú személyek voltak, meg egymás szomszédságában laktak, csak az egyik később farmvezető lett, a másik pedig cimbalomkészítő, akinek az egész családja a „kabula” ragasztott nevet örökölte. Így a család többi tagját sem Gazdag nevűekként emlegették, hanem Kabula Margit, Kabula Béla, stb. és ennek következtében így jöttek számításba, e képen emlegették őket.

Nagybégányban a múlt században Varga nevezetű család talán öt is volt, hogy megkönnyítsék a helyzetet, ezért az egyiknek, akit váratlanul nemcsak szép kreol bőrrel áldott meg a természet, - a Füsti nevet, a másiknak a Varga Pistának - meg a Postás nevet adták.

Füstinek gyönyörű szép száll felesége volt, ám ennek ellenére kiváló fuvaros és nagy szoknyapecér hírében állt Nagybégányban, akárcsak Naftalin, és még néhányan a faluban, akikről lejjebb szólok néhány szót. Hírüket, azzal a két-három fehérmájú asszonyéval együtt, akikhez szívesen eljárogattak, messze vitte a csintalan Nagybégányi szél, amivel nem sokat törődött egyikéjük sem, mert attól még gondoskodó, gyermekeiket szerető szülők voltak, csak nem voltak éppen prüdek és álszentek. Hogy hányan szerettek volna hozzájuk hasonlítani, arról nem sokat lehetett hallani, lehet még a gyóntatószékben sem nagyon.

Elég gyakori névnek számított a faluban az Orosz név, mi több István nevezetű előfordult kétszer is, ezért az egyiknek, a háború után, mivel elsők között volt a termelőszövetkezetbe való belépéskor, és feltehetően agitált is mellette, hát ráragasztották a Nagy Sztalin nevet, de mivel egyformán féltek a megtorlásoktól, úgy a keresztelők, mint a keresztelt, így rövidesen Naftalin lett belőle. Ezt már áldozat nélkül tűrte a hatalom.

Petrás nevezetűekből is akadt bőven Hála Istennek, de nem tudni miért az egyiket – a Pistát, pap nélkül Kis Verébre keresztelték, feltehetően kis termete játszott benne némi szerepet, meg az, hogy ügyes és talpra esett, rendes embere volt Nagybégánynak. Hosszú évtizedeken kifogástalanul vezette a különböző mezőgazdasági csoportokat a termelőszövetkezetben, jó szervezőnek bizonyult, az emberek megelégedésére. Ő rá már azért is kitűnően emlékszem, mert a háborút követően nyáron gyakran az egyik apai nagybátyám – Ferenczi József kovács és gépészlakatos mellett segédkezett a faluban cséplés idején, aki szintén jó véleménnyel volt a családról, mert évről – évre őt választotta helybéli segédjének.

Tóthok is éltek a faluban egynéhányan, de egyiküket, a Tóth Andrást, Isten tudja miért, békés természete ellenére, amit az is bizonyít, hogy a pipa talán még éjszaka sem került ki a szájából, - Zsandárra keresztelték. Igaz, hogy volt katona, de mások elbeszéléséből tudom, határvadászként szolgált, akik nem nagyon sütögették a fegyvereiket, mert oda jobbnyira amolyan galamblelkű férfiakat soroztak be leginkább.

A Zsandár úgyszintén saját szekérrel rendelkező fuvaros ember volt, akár a többi bohém életű nagybégányi – Naftalin, Füsti, mint ahogyan az egyik elbeszélőm nevezte őket, arról voltak híresek, hogy kimondottan szerettek hódolni a jónak, és a szép dolgoknak. Ám nemcsak ezekről a dolgokról voltak igazán nevezetesek a faluban, hanem arról is, hogy ha a kertekben tavasszal szántásra került a sor, és a háború után a sok özvegyasszonynak nem volt meg rá a pénze, de azért reggelre, amire felébredt a család, már hátára hasították a telket. Olykor, igazán a kedvezményezettek azt sem tudták, hogy ki szántotta fel a kiskertet, mert a másik végéről álltak be kora hajnalban, és amire felébredt a család, már „olajra léptek”. Ezért előfordult, az elszámolás érdekében keresni kellett a „tettest”. S ha ilyenkor a gazdasszonyék szabadkoztak, hogy nincs pénzük a szántásra, kurta volt a válasz: „Majd megadod Julis!” – ezzel a lovak fölé csaptak az ostorral, és mentek tovább a dolgukra, rövid volt az ügyintézés.

Az ilyen hozzáállásnak volt köszönhető, hogy egyetlen szegény család, özvegyasszony, telepes kertje sem maradt szántatlanul a faluban. Persze, a múltban, aki ne művelte volna a kertjét huzamosabb ideig, olyan nem fordult elő, mert élni kellett valamiből, és ráadásként a természetbeni beadásnak is, ugyancsak eleget kellett tennie a falunak.

Nagybégány arról volt híres az elmúlt időben, hogy sajnos saját előjárója nem nagyon sok akadt, aki akadt, azok közül meg kevés ment onnét nyugdíjba. Mert a sors szomorú fintora nyomán, rosszul húztak plánétát maguknak. Így tevékenységük, ki tudja miért, nem lett matuzsálemi korú.

De ki tudja miért, „az angyaloknak sem sikerült csirizt cseppenteni sokak ülepe alá”, és akinek „igen”, az sem hosszan szolgálta a közösséget. Pedig, mint bármelyik idegen, megérdemelték volna, hogy értékeljék őket, mert mindegyikükben volt valami különös, nehezen megmagyarázható érdekesség, tartalom. Mi több, a legtöbbjüket igazán szerették.

Az egyik ilyen falúkedvence lett a Gál Feri – a Pipás, aki jó néhány évig a falu tanácselnöke volt. De ha azt mondta volna valaki, hogy ott megy a tanácselnök, akkor erre rögtön rá vágták volna, hogy az meg ki a nyavalya? Mert a tanácselnököt szerte a vidéken úgy ismerték, hogy a „bíró”, aki a legnagyobb tekintélynek örvendett a faluban.

Feri bácsit alacsony termetű, kissé imbolygó és batyogó járású, pocakját előre toló emberként ismerte mindenki a környéken. Talán két Gál nevezetű család lakott a faluban, és azon kívül, hogy az állataik egy csordába, járt nem sok közük volt egymáshoz. De őt, a pipást – eleitől kezdve valamiért kedvelték. Akár égett, akár nem a pipája, de az mindig a szájában csüngött a harcsa bajsza alatt, amit csak akkor emelt ki nagy komótosan, ha sercinteni akart vagy evett, esetleg ívott.

A kényelmessége nemcsak pipázás közben nyilvánult meg, hanem a tisztviselői teendői közben is, mert nem szerette a futkározást, a rohangálást. Reggel és este bement az irodába, leülte a büntető félórát vagy órát és indulás előtt az asztalnál ülve begöngyölte egy füzetlapba az aláírását igazoló pecsétet, felállt, mert csak úgy tudta zsebre vágni azt, és elindult a faluba „dógára”.

De még előtte, eközben kiosztotta a munkát az egyetlen beosztottjának – a „jegyzőnek” azaz a titkárnőnek, aki kora reggeltől késő estig körmölt, gépelt, regisztrált, csak az elnök aláírását igazoló pecséttel nem rendelkezett. Különben egymaga is elvégezhette volna a teendőket, ha erre feljogosítják.

Ezért, ha fontos igazolás kiadására került sor, akkor a jegyzőnő, aki szinte mindig kéznél volt, megírta, bejegyezte, majd elküldte a bíró után, hogy tegye rá a pecsétet. Feri bácsit, meg bármelyik vezetőt a faluban, nem volt nagy kunszt megtalálni napközben, mert a főnökök, mind egy helyen gyülekeztek, így öt perc sem telt bele, - előkerítették.

Ekkor változatlan kedéllyel mindent kiszedett a nadrágzsebeiből, mire megtalálta a pici bokszos skatulyát a pecséttel, amit külön erre a célra keresett és használt. Aztán a zsebe kiürítése után, a pipát félretolta a szájában, majd tüntetően többször ráhuhogott, hogy mindenki ne csak lássa, de érzékelje is, és vegye tudomásul, hogy nem könnyű ám a bíró sorsa. Ekkor az illető szemébe nézett és megkérdezte: „A beadással rendben állunk?”. „Aha!” – volt ilyenkor a kurta válasz, különösen, ha az illető lábai között napraforgószárat szorongató lovacskázó gyerkőcnek bizonyult, akit a sok nyári munka miatt a szülei bíztak meg e fontos teendő elvégzésével.

Mert egy bírónak tudnia kellett ilyenkor mit és hogyan kell kérdeznie, nehogy badarságot válaszoljon a megkérdezett, különösen, ha még tanuk is jelen voltak az ügy lebonyolításakor. És ilyenkor, a választ meg sem várva, tömzsi újaival közrefogva a lapos kutyagumira emlékeztető pecsétet, ráhelyezte a papírosra, oda, ahol a nevét látta, majd ökölbe szorította tenyerét, és annak rendje és módja szerint, annak szélével komótosan rásózott az igazolást takaró stemplire, közben balkeze mutató és bütyök újával a pipáját támasztotta, hogy ki ne csússzék enyhe erőlködése miatt a szájából.

Az igazolást, amit „látomozni” vittek hozzá, olykor már alá sem kellett írnia, mert a jegyző jó előre gondosan, olykor oda biggyesztette a bíró autógrammját is, gondolván hátha már erre az időre az elfáradt, ezért éppen elég lesz neki a pecsétet odanyomni.

Ezt követően, ugyanolyan peckesen elraktározott mindent, mint ahogyan előszedte, majd felkörmölte a dokumentet és meglengette a levegőben néhányszor az orra előtt, erősen ráfujt, nehogy a friss tinta elmázolódjék, amivel véget is ért a procedúra.

Ilyenkor soha nem kiabált, nem elégedetlenkedett, hogy éppen most tudsz zavarkodni, meg gyere később, mert foglalt vagyok, meg ilyesmi. Ő csak hangtalanul tette a dolgát, ha meglátta a jegyző négyszögletes pecsétjét, talán el sem olvasta, hogy mire teszi rá a sajátját, vagy ha igen, nem sokat foglalkozott vele, megbíztak egymásban, már csak azért is, mert a jegyző több garnitúra tanácselnököt kiszolgált élete alatt, és jobban értette az ürgést, mint azt sokan gondolták.

Feri bácsit a nap bármelyik szakában tudták merre kell keresni a faluban. Igaz, a falu vezetőségének abban az időben megvoltak a maga szokott helyei, de ettől függetlenül, ha sürgős dologról volt szó, az éjszaka kellős közepén, a legkisebb elégedetlenség jele nélkül, közvetlenül az emberek rendelkezésre állt otthonában, amit a falúba vezérelt idegenek soha nem tudtak megismételni. Mindezek ellenére, Isten tudja miért, a Nagybégányiak szívesebben tűrték, ha mások ültek a nyakukon. Lehet, mert kevésbé tudták elnézni egymásnak azt kis kivételezést, amelyet a diktatúra még elviselt, de ők már nem tudtak. Ezért inkább másokat gazdagítottak, mintsem magukat. Így volt is a falunak vendégvezetőkből ép’ elég.

Nagybégányban több Tompa nevezetű család élt az 1950 – es években, a maga nemében mind egyszerű, munkából élő tisztességes emberek voltak. De „keresztvíz” közülük mégis csak egyet tartottak, a Tompa Józsit, akiből végül a Lencsés lett.

Lencsés középtermetű, vékonypénzű, amolyan inkább befelé somolygó ember volt, aki a hétosztályos iskola elvégzése után nemsokára, Tompa Feri bácsi csoportjában dolgozott a Beregszászi Szőlőszovhozban, majd, amint jobbra fordult kissé a helyi gazdaság, otthon a termelőszövetkezetben. De bárhol is dolgozott, a közvetlen vezetői imádták, mert ő tartotta a lelket a legtöbb helyen a csoportban, mert iróniája, viccei, elbeszélései, saját történetei, ha lehetőség lett volna, megszégyenítették volna a fővárosi humoristákat, annyi bizonyos.

Humoristát, két félét ismerek: az egyik mesélés közben maga mulat a viccein, a másik meg mosolygás nélkül, másokat mulattat. Hát ő az utóbbiak közzé tartozott, de aki vele dolgozott, annak a munkaidő végére, hogy hasizom láza (gyulladása) lett, annyi bizonyos. Az emberek egész áldott nap olyan hévvel dolgoztak mellette, hogy az hihetetlen, és alig várták, hogy a másik nap elkezdődjön. És ha összekerült a másik Tompa Józsival, akkor ottan „hótra röhögték” magukat az emberek.

Mint a tiszta forrásból úgy bugyogott Lencsésből a szép ízes vidéki magyar beszéd, anekdota, saját maga kreált vicc, elbeszélés, amit nagyon sokak megirigyelhették volna tőle, de bizonyosan irigyelték is titokban.

Tompa Józsi, a Lencsés, egyszerű emberként, különös kedélyes állapotával ki tudott emelkedni abból a nagy általánosságból, amely körül ölelte, és azt az egyéni belső lelkivigaságot erőlködés nélkül képes volt áthelyezni szuggesztív módon másokba, örömet okozva ezzel, úgy saját magának, mint környezetének. Ezzel magához tudta ölelni azt, hatni tudott jó értelemben rá, amire csak az erősek és a rendkívül tehetségesek képesek. Ezt a képességét Lencsés megőrizte egész élete végéig. Az viszont egyáltalán nem az ő hibája, hogy nem lett kiemelkedő egyénisége: humorista, író, stb.a vidéknek, a megyének.

Nagyon sajnálom, hogy az a közeg, amelyben élt, nem lett megfelelő táptalaja igazi tehetségének kibontakozásában. Személyesen szerencsésnek érzem magamat, mert sikerült több alkalommal vele dolgoznom, közelebbről megismernem, ami felejthetetlen élményeket jelentett a számomra. Ezért nemcsak mások elbeszéléseiből ismerem az életét, tehetségét, amely igazán dicséretére válhatott volna a legjobb Pesti humoristának, hanem saját megalapozott tapasztalatom részét képezik.

A diktatúra nem valami könnyű dolog, ezért számomra érthető, hogy annak terhei cipelésébe sokan belerokkantak, ki így, ki úgy, és kevesen mondhatják: „Jól érezték magukat benne, mint Marci Hevesen”.  Mert a Nagymenők is sokszor pofára estek, amikor kiosztották számukra az Adut, hát még, akik gyengébbek, érzékenyebbek és értelmesebbek voltak a nagy átlagnál, mint amilyen mondjuk a Lencsés és a hozzáhasonlók. Ők különösen megsínylették. Mindezek ellenére, hogy egyensúlyba érezzék magukat önmagukkal, nem igényeltek drága gépkocsikat, szép nagy házakat, nem hajtotta őket az egészséges és egészségtelen becsvágy, megfértek elégedetten saját bensőjükben, amiben otthonosan érezték magukat, ami fogva tartotta őket.

Igaz, volt egy réteg, akinek mindegy volt hová vetik a borsót, mert „Falra borsó, le borsó!”-nak bizonyult minden a számukra, de Lencsés, és a másik Tompa Józsi, aki szintén imádta mulatatni a környezetét, nem tartoztak közéjük.

Nagybégányban sok falúkedvenc élt az elmúlt időben. A nehéz évek alatt ők segíttették át vészelni a katasztrofális helyzeteket, amelyekből akkoriban akadt bőven.

A negyvenes években Nagybégányban élt egy alacsony növésű Kan Béla nevezetű zsidó ember, akinek az volt az egyik jellegzetessége, hogy jó kedélyű emberként szinte mindenki kedvelte a faluban és egyik sajátossága az volt, hogy jobbnyira fizikai munkából élt – kisebb darálót működtetett a faluban, amin egyedül dolgozott.

Ám a faluban, - Nagybégányban a csecsemőtől a legidősebb emberig mindenki ismerte, ám ha idegenből bárki a valódi – Kan néven kereste, a helybéli úgy bámult az érdeklődőre, mint a borjú az új kapura, mert az illetőt mindenki Kani Bélaként ismerte, amit annyira megszokott a végén, hogy a későbbiekben már jó maga is úgy mutatkozott be.

A valódi nevéhez mindössze csak egy „i” betűt tettek a Nagybégányiak, de a mögött sok mende - monda keringett. Az egyik talán az, hogy a környéken elég sok az „i” betűre végződő magyar név, és így a helybéliek fülében kellemesebben csengett ezzel a kiegészítéssel.

A másik meg, hogy a deportálások idején, a Nagybégányiak ösztönösen próbálták magyarosítani a Kan nevet Kani – ra, az előzőt akaratlanul elfeledve, hogy ezzel is védelmet nyújtsanak a falu kedvencének.

De többek között olyan híresztelések is jártak, hogy mivel több fiatalasszony darálási díját elengedte őrléskor, ezért a név kiegészítéssel, a huncut nemiségére utaltak a helybéliek, hogy vigyázzanak az udvarlók és férjek a párjaikra „nehogy a rák a vetésre menjen”.

Később Beregszászba költözött családjával, ahol előbb a kenyérgyárban dolgozott anyagmozgatóként, majd pedig, mint sokaknak, neki is felvitte az Isten a dolgát – tisztviselő lett, ami után nem sokra rá meg is halt szegény, és ha igaz, - talán utódok nélkül. De feltehetően is kedvelhette a falut, mert még éltében többször Nagybégányba vissza – visszalátogatott. Ennek köszönhetően, halálát követően is még sokszor emlegették a helybéliek.

Mindenképpen megemlíteném, lehet utódai némileg meg is neheztelnek rám, mert Miska Mihályként hozakodok elő vele, aki annak idején ruszin telepesként került népes családjával együtt Nagybégányba Meskó vezetéknéven. Ám rövid idő múlva, földijeim fittyet hánytak minden névadószokásnak és a Meskóból - Miska nevű lett, lehet törvényellenes volt a keresztelő, még az is, hogy az elkeresztelt és a hozzátartozói orroltak is érte, de kiejteni, hogy sokkal könnyebb lett, annyi szent.

De azért félre ne értessék a dolgot, mert nem arról van ám szó, hogy a Nagybégányiak minden áron magyarokat akartak volna látni maguk körül. Erről egyáltalán szó nincs, csak annyi a lényeg az egészben, hogy Beregvidéken nem lehet azt sokáig megtenni, amit az egyik falunkbéli megtett, hogy akár kérdezték meg, akár nem, szegény mindig csak azt hajtogatta: „ de jó lenne, ha nem élne senki a világon, csak az enyém tarka tehén meg én. Nem csinálnék semmi, csak adná, venné!” Hát egyszer aztán megkérdezték tőle, hogy ha egyedül lenne, akkor kinek adná el a tehenet, meg kitől venné? Hát szegénynek ez már olyan nagy kérdésnek bizonyult, hogy a mai napig nem tudta megválaszolni. Amiből azt a következtetést vonták le a földijeim, hogy jobb szeretettben, megértésben élni, mert akkor van, akinek a tehenet el is lehet adni, meg is lehet venni tőle. Így aztán, amikor az én földijeim reggel fel kelnek és kiállnak a kapu elé a hidra megnézni, hogy nem  jön – e a csorda, és eközben a szomszéd is kilép, akkor nem fordítják el a fejüket, hogy ne lássa a másikat, hanem odafordulnak és illedelmesen oda köszönnek: „Adjon Isten jó reggelt!”, amit a másik viszonzásul ugyanolyan emberséggel fogad.

Szerették ezt a szép nagy összetartó Miska családot a Nagybégányiak, mert egyszer beleillett az elképzeléseikbe, a másik meg, ilyen szorgos embert és családot, nem az hogy a nagybégányiak, de még a környék sem látott. Olyan volt az egész a számukra, mint egy élő hangyaboly. A gyerekek amint talpra álltak, utána talán nem is jártak, hanem gurultak. Gyerekekként mosolyt, felnőttként pedig tiszteletet fakasztottak az emberekben, mert Miska Mihály gyerekei egytől egyig megbecsült polgára lett a falunak, akikre szívesen emlékeznek vissza egészen mostanáig

Magam sem tudom miért, lehet, mert utólag jutott az eszembe. Élt annak idején Nagbégányban néhány ….nyi nevezetű család, de az egyiket, amelyik az egyik utcában lakott, „Labodás” néven ismerték. Hát, ami igaz, nem valami kellemes történet fűződik hozzájuk. A történet talán azzal kezdeném, hogy sok nagybégányi megjárta a II. Világháború idején az orosz frontot, a hadifogságot, a fogolytábort, közöttük a ….nyi Gyula bácsi is. Ám kevesen jöttek haza olyan emlékekkel és értékekkel, mint ő. Ugyanis Gyula bácsi a donyecki szénbányákban olyan betegséget szerzett, amelyből a hátralévő éveiben, sosem tudott kigyógyulni, amit úgy hívnak, hogy szilikózis. Ezért a sors szomorú játéka értelmében, hosszú tétlenségre lett ítélve. S hogy hasznossá tegye magát, hát a kommunista elvek aktív propagandistájává vált. Tavasztól késő őszig kiült a kapuba a kispadra és ott igyekezett magát hasznossá tenni oly módon, hogy ez előtte elhaladó járókellőket, ha egy mód volt rá, leszólította. Ilyenkor nagy lelkesedéssel ajánlotta a kommunizmus elveit, de valahogy még sem erről nevezték el „Labodásnak”, hanem mert még nagyobb odaadással ajánlgatta az olyan fogoly és munkatábori ételeket, amelyek csalánból és labodából készültek. Ehhez a kiskerti gazdaságát is teljesen átplanírozta, hogy bőven teremjenek ezekből a számára fontos mezőgazdasági növényekből. Így kapta a család a „Labodás” ragadvány nevet.

Igazi Beregvidéki emberek ezek, akik nemcsak lovagiasságaikért, és férfiasságaikért voltak híresek és közkedveltek, hanem, mert segítő és szolgálatkész, családjaikért élni – halni tudó, és az ereiktől duzzadó jóképű, különböző tehetségekkel megáldott fickók voltak, akik soha nem orroltak, haragudtak meg a megszólításért, mert abban volt valami simogató, bátorító hangnem, ami inkább azok hiúságot pátyolgatta, mint sem gondot okozott volna vele. Mosolyogva tűrték, ha ilyen vagy olyan emberi sajátosságaik kerültek a szóbeszéd tárgyává, és soha nem lehetett tudni, hogy mostan azért hallgatnak, mert ludasak valamiben vagy azért, mert semmi közük nincs az említettekhez.

2008. január 12.

Nyíregyháza – Beregvidék

Ferenczi Imre

U.I. Ez az anyag ebben a formában először 2008. márciusában a SzSzBM Szemle c. lap főszerkesztője,          Úr markát ütötte, de feltehetően nem a lap igényihez készült, azonban szóban közölhette volna az anyaggal kapcsolatos kifogásait, de sajnálatomra nem tette. Igaz, lehet ez nem is volt, mint főszerkesztőnek kötelessége. Később, 2008. októberében, közös megegyezés keretében, a Kárpátaljai KISZ főszerkesztőjének, Kőszeghy Elemérnek küldtem el, de nem eredménytelenül, mert végül is a lap november és december havi mellékleteiben megjelent, amit ezek után a falu jegyzőjéről szóló bekezdéssel kiegészítettem.