Egy kolhozelnök tündöklése és szomorú bukása

Egy kolhozelnök tündöklése
és szomorú bukása

Beregvidéken nem Nagybégány volt az 1950-es években az egyetlen helység, ahová a vezetőket felsőbb utasításra egyszerűen „kiutalták”, majd helyben, a kolhoz vezetőségével, tagságával a döntést minden kertelés nélkül elfogadtatták, megszavaztatták, vagyis törvényesítet­ték.. Ezért a legtöbb helyen a tartózkodás, a félelem, a vezetéssel nem „újat húzni” való állásfoglalás lett a tagság számára a mérvadó, ami szavazáskor a fejbólintással lett egyenlő.

Aki pedig beleszólt a járási vezetés politikájába, ami nagy merészség­nek számított, annak nagyon fel kellett kötni a gatyáját, mert úgy rá­húzták a vizes lepedőt egy életre, hogy belegebedt, ami még csak a job­bik esetnek bizonyult. Mert az a demokrácia, amit a proletárdiktatúra biztosított, egyesek számára elég tág teret jelentett, ami az ilyen okos­kodó „hazafiak” számára egészen távol keletig húzódott...

Nagybégányban, ki tudja miért, eleinte elég gyakran adogatták egymás kezébe a kolhozelnöki tisztség irodájának kilincsét és a velejáró előnyö­ket: a titulust, a parádés kocsist, a bólogató Jánosokat, besúgókat, stb..

Annyi bizonyos, hogy a közös élet első évtizedei különösen nehéz megpróbáltatások időszakának bizonyultak a nagybégányiak számára, mivel elvettek az emberektől mindent és a sovány anyagi ösztönzések révén sok embert „éjjeli beszerzőútra kényszerített” az új és szokatlan gazdasági életforma, amelyhez eleinte nagy reményekkel álltak, most pedig megfeneklett. Így még nehezebben viselték az idegen vezetést, akik között ritkán akadt rátermett vezető. Ebből fakadóan, egészen biz­tos, hogy akadtak névtelen telefonálgatók, és írogatók is, akik megpró­bálták a hatalmat ilyen-olyan módon belátásra bírni. Az ellentétekkel teli állapotokat csak tetőzték a rossz időjárási viszontagságok, a tagok békétlensége, és még jobban hozzájárultak az elszegényedéshez és elke­seredéshez. Mert a gazdátlanság, a rossz időjárási viszonyok és a „kény­szerlopások” révén az évi állami kötelezettségek teljesítései sorra el­maradtak. Erről nem voltak felmérések, hogy hány embernek sikerült magát és családját ellátnia, de a tagság nagytöbbsége az éhínség határán élt. Így hivatalosan mindenki jogosan várta évvégén a bérelszámolást, ami sorra elmaradt.

A felső vezetés meg bizony, ami azt illeti, elég türelmetlennek bizo­nyult, mert nem ismerte el a magyarázatokat, a „vállalt feladatokat” tel­jesíteni kellett, még abban az esetben is, ha az orrból csepegett a vér az erőlködéstől. S ha netán’ nem sikerült a tervteljesítés, akkor az illető vezető szomorú dolgok elé nézhetett. Azonban hogy, hogy nem, - a szóbeszéd szerint - egyesek mégis megúszták az esetet.

Az 1950-es évek táján így került sor arra az elnök cserére, amikor a falu korábbi kolhoz elnökét, mint vesztest, a soron következő ÚJ elnök váltotta fel. Az ÚJ elnököt, amint a faluba érkezett, fiatal vezetőként családjával az egyik helyi lakos házában helyezték el úgy, hogy a há­ziakat összébb zsúfolták. Pedig az ingatlan amúgy is ki volt használva, hiszen a nem egészen nagyméretű, Ung stílusban épült házban, kocs­ma és élelmiszerbolt üzemelt -, amihez még raktárhelyiségek is társul­tak. A tulajdonos és felesége valamint két családján kívül, ide préselték be az ÚJ elnök családját is a két vagy három gyerekkel és a váratlanul nagyanyámból lett dadával együtt. Talán arra a beregvidéki mondásra alapozva az egészet, hogy „Sok jó ember kis helyen is elfér”, amiről az intézkedők aligha hallottak valaha is.

Nem sokat tudtunk meg az ÚJ elnök családjának közös életéről, mert a nagyanyám amolyan belső kedéllyel rendelkező, de mások személyes életével nem sokat törődő asszony lévén, gyakorlatilag oda sem figyelt, mi történik körülöttük. Ő „bábuska” - ként csak a gyerekeket pesztrál- ta, mert így szólították. Igaz néha mosott és főzött is, amihez nem na­gyon nagy kedve volt, mert nem szeretett főzni. „Oszt” ennyiből álltak a kötelezettségei.

Az azonban szent-igaz, hogy a családunk előéletét kimondottan jól is­mervén, a nagyanyám csak hívatlan vendéget látott bennük nem sokkal a háború után, már csak azért is, mivel két fia is odaveszett a lágerban, pedig nekik semmi közük nem volt az egész akkori történésekhez.

A másik érdekes tényező, ha történetesen még érdekelte volna is az új kolhozelnök családjának sorsa, akkor sem sokra ment volna, hisz egy kukkot sem értett oroszul, ennek ellenére mégsem érintkezhetett má­sokkal. Haza is csak hetente egyszer - kétszer mehetett. Érdekes volt a számunkra, mert akkoriban már élt a faluban néhány telepes család, akik szívesebben és nagyobb odaadással teljesítették volna ezt a hazafias szol­gálatot, mint a nagyanyám. De a sors kifürkészhetetlen titka, ami máig is az maradt, hogy miért is rá esett a választás? Aztán, ki tudja miért, de egy-kettőre megkedvelték a nagyanyámat. Amikor jóval később meghalt szegény, majdnem olyan temetése volt, akár egy miniszternek.

A faluban nagy lehetőségnek tekintették egyesek ezt a „kiváltságot”, hogy miként került a nagyanyám dadaként a kolhoz elnök családjához, tehát őket is furdalta a kíváncsiság. De ez megoldatlan rejtély maradt úgy az ő, mint a mi számunkra, no meg az is, hogy az elnök leváltása előtt néhány héttel, miért kérték távozásra, - és „hoztak”, de inkább küldtek mást a helyébe, aki már perfekt bírta a nyelvet.

Viszont arra igen jól emlékszem, hogy később mesélték(?) a „jól érte­sültek”, hogy a nagyanyámat a beosztásában követő dadus állítólag(?) az államvédelmi szervek beépített embere volt, mivel az ÚJ elnök elvtársnak „más” irányú politikai megnyilvánulásai már régebbről gyanúsak voltak a magasabb vezetés előtt, és le akarták fülelni. Ez sikeresen meg is történt aztán az új dadus színrelépése után, itt Nagybégányban.

Az elnök, amikor ide érkezett, azzal az eltökélt szándékkal látott neki a munkának, hogy előbb kielégíti az elmaradt adósságokat, - de először is a tagságnak - és a továbbiakban is az emberek anyagi ösztönzését szán­dékozta szem előtt tartani, amit teljesített is. Emiatt aztán az állammal kapcsolatos eladási tervek teljesítéséhez már nem maradt a raktárban elegendő termény. Pedig okulhatott volna elődje sorsából. Ezért az egyik késő éjszaka pillanatok alatt leváltották.

A hírek szerint, nem sokkal éjfél után érkeztek az akkori hatalom kü­lönleges jogkörrel felruházott emberei és mindössze egy órát adtak, hogy összeszedje a holmiját, amihez egyúttal autót is hoztak magukkal.

A gépkocsi, amely csupán egy fordulót tett, körülbelül hat óra után néhány perccel hagyta el a lakás udvarát. Erre azért emlékszem, mert éppen iskolá­ba tartottam, amikor felfigyeltem a nem egészen barátságos mozzanatra és a hangos „Davaj!” - okra. A szóbeszéd szerint a Munkácsi Vasútállomásra vitték őket, hogy minél hamarább elhagyhassák Kárpátalját.

Az elnöknek annyi időt sem engedtek, hogy a legjobb embereitől elbú­csúzzon, - amit lehet ő maga akart úgy, hogy minél kevesebb emberi áldozattal járjon a hírtelen leváltása.

Egyedül a nagyanyámat sikerült valahogy magához hívatnia a házigazda feleségével. Biztosan úgy gondolta, hogy egy hatvan év körülinek nem sok kárt okozhatnak, különösen, ha még nem is ért oroszul. A leváltott elnök,

• nagyanyám szerint, - csak magához ölelte, és ennyit érkezett mondani, hogy: „Nu Bábuská, sz bohom Tyebjá!”, amire a felesége és a gyerekek elsír­ták magukat. Ezek után az udvarias „költöztetők” egyszerűen kitessékelték,
• nemcsak a házból, de még az udvarról is - a nagyanyámat. Néhány óra múltán olyan lett a falu, mint egy megbolygatott hangyaboly, fel s alá zak­latottan futkároztak az emberek, amit a tanítási órák alatt jól láthattam az iskola ablakából.

A leváltott elnök alakja, ma már csak halványan, mint közepestől maga­sabb, amolyan derék, szőke emberként él az emlékezetemben, ugyanúgy, mint a legtöbb nagybégányiéban. A nagyanyám még mielőtt elhagyta vol­na a házat, keresztet vetett, mert a munkatáborba elhurcolt fiaira gondolt, akik soha nem tértek vissza és a lányára, akivel ugyancsak duplán fizettet­ték a sarcot.

Ahogyan mondta a nagyanyám: „Így fizetett meg az Úr, és köszönték meg azok, akikért tette, hogy mindent eladott a lányom a házból, amit le­hetett, hogy pénzzé tegye, és abból az elhurcoltaknak (fajra és nemre va­ló megkülönböztetés nélkül!) élelmet vegyen. Kockáztatva az életét. Mert másokért élt.”

A leváltott elnöknek az akkori idők igazi tudatformáló szerepét abban lehet felfedezni, hogy a Sztálini diktatúra korszakában megfelelően átlátta a mezőgazdasági helyzetet. A gondok felszámolása érdekében rendelkezett kellő bátorsággal, eközben újításként egy olyan irányítási rendszerhez: az anyagi ösztönzés eszközéhez nyúlt, amit utódai csak kényszerből-e vagy felismerősből, - de csak jóval később alkalmazhattak, és ez évtizedekre meghatározta a szocialista gazdálkodás menetét és fejlődését, amely azért, bárhogy erőlködöm az elismeréssel, csak a kibucra hasonlított.

Az ügy érdekessége, hogy az ő leváltását követő időben már nem tud­tak visszatérni ahhoz a szigorhoz, irányítási módszerhez, amelyet az­előtt felülről előírtak és általános jellemzőként élt, virágzott a vidéken. Így aztán a félelmek ellenére, némileg új erőre kapott a falu gondolko­dása és gazdálkodása, - ha apránként is, és nem egyszerre, de kezdtek jelentkezni az eredmények is, - ám ettől a mezőgazdasági szövetkezet­ben dolgozók és a vezetőség között nem enyhült a feszültség.

Ezzel az írásommal nem az akkori időket hiányolom, és sírom vissza, hanem a hasonló, áldozatokat vállalni merő emberek előtt tisztelgek, akik felelősségük teljes tudatában mertek cselekedni, szembe mertek szállni életük kockáztatásával is az emberekért, tudtak és akartak vál­toztatni. Pedig az elnöknek idegenek voltak a Nagybégányiak és fordít­va. A történetben szereplők nevétől azért tekintek el konkrétan, mert nem a nevük a fontos, hanem az a SZELLEMISÉG, amit képviseltek.

2009. október 17.

Nyíregyháza - Beregvidék