Kárpáti Igaz Szó
- június 10. Kedd
A falu életének krónikása
Ősz hajú, mindig mosolygós, hetven körüli nyugdíjas pedagógus, aki igazán megtehetné, hogy élvezi az élet örömeit és átadja magát a békés semmittevésnek. Ehelyett nagyon is tevékenyen telnek napjai. Leül a sámlira és a hokedlire helyezett kis írógépe fölé görnyedve, kopogja a sorokat szorgalmasan szülőfaluja, Bene történetéről, feljegyzi mondáit, legendáit, szájhagyományait és mindazt, amit fontosnak talál papírra vetni a mai hétköznapokról.
Ő Horváth tanár úr, a közkedvelt Laci bácsi. A falu szürke eminenciása, igazi szerelmese Bene múltjának, tradícióinak, népszokásainak. Ha naponta nem pötyöghet le legalább néhány sort, megbocsáthatatlan bűnnek érzi azt, a magyarsághoz való ragaszkodása és valami megmagyarázhatatlan belső késztetés miatt. Térül – fordul a portán – megeteti az állatokat. Kapálgat egy kicsit stb. - , aztán máris visszaül az írógéphez, könyveket, jegyzeteket szed elő, böngészik, írogat.
Nemrég ismerem csak személyesen ezt az érdekes embert, de úgy tűnik nekem, mintha születésétől fogva ismerném. Igaz, előzőleg már sokat hallottam felőle, s nemcsak mint pedagógusról, hanem mint kiváló gazdáról is, akinek példás rend uralkodik a portáján és környékén. Különben ennek a rendszeretetnek Benében évszázados hagyományai vannak. Ritka az elhanyagolt ház, udvar.
Különben Horváth tanár úr búvárkodásának eredményeit csak ritkán veszik igénybe az érdeklődők. De neki nem ez a fontos. Csinálja kitartóan a maga dolgát. „Majd hasznát veszik”, mondogatja szerényen, és közben végtelen örömmel tölti el, ha akár egyetlen adattal vagy egy adat, múltbáli esemény pontosításával segíthet a hozzája fordulónak.
Tanári munkája során számtalan diákot tanított meg az anyanyelv helyes használatára, felhívta figyelmüket annak szépségeire, finom árnyalataira. És hitet öntött beléjük, olyasféle töretlen bizakodást, ami az ő lelkében is megvan. Mi tagadás, kevés olyan optimista ember él közöttünk.
Sok mindent leírt már Horváth László magyar nyelv – és irodalomtanár, de hogy hány benei lurkó érdeklődését keltette fel az anyanyelv iránt, hány diákot nevelt emberségre és becsületességre, arról sem ő, sem pedig mások nem vezettek statisztikát. S mint már fentebb jeleztem, nem is sokan tudnak sokoldalú tevékenységéről.
Így aztán munkásságának mindmáig nincs is igazi elismerése. Bár ez a mulasztás még pótolható lenne. Bízom benne, hogy idejében be is következik, mert amíg nem tanuljuk meg elismerni – és felismerni – az igazi emberi, szellemi értékeket, addig hasztalan várjuk, hogy kijussunk a sötét alagútból.
Horváth tanár úr nem tolakszik, nem kérkedik tudásával, munkájával. Szerény, visszahúzódó alkat. „Mert más, mint a többi ember”, gondolják egyesek. Nem, mi voltunk és vagyunk igazán mások – furcsák, közömbösek -, akik nem vesszük észre a hozzá hasonlókat.
Egyébiránt nekem eddig csak szerény terjedelmű „Barangolás Bene múltjában” című dolgozatát sikerült áttanulmányoznom, de mondhatom, páratlan élmény volt a számomra. Laci bácsi ugyanis magyartanár létére történészeket, kutatókat megszégyenítő pontossággal tárja fel a tényeket a maguk objektív összefüggéseiben IV. Béla király uralkodásától egészen az 1970 – es évekig. Rövidke dolgozat, de rengeteg tényt, adatot tartalmaz, nem is szólva sajátos nyelvezetéről, ami külön értéke.
Mónus Lászlóról, a falu egykori néptanítójáról, az odaadó falukutatóról írja Laci bácsi e dolgozatában:”…a külső kép mögött meg kell látnunk azt a bámulatra méltó energiát, végtelen nagy önmegtagadást, fáradhatatlan munkát is, amellyel ….fenntartják önmagukat és megőrzik a falu históriáját”.
Szerintem jobb, találóbb, jellemzést Horváth Lászlóról sem lehetne adni.
Ferenczy (Ferenczi) Imre
Amatőr néprajzos
