Tanulságok

Az 1967-ben történtekhez

A kettéválást követően a vendéglátó-ipar mezőgazdasági részlege, amelynek legfontosabb feladata leginkább a hústermelés, továbbra is ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint korábban: kis alapterület, alacsony termelékenység, visszaélések, amelyekről mindenki hallgat. A megtermelt húst, az étkezdéknek, és éttermeknek, azok közül is a kedvenceknek, pofára adják. Hiányzik a mélyreható gazdasági elemzés, a következtetések levonása, a hiányosságok felszámolása. Ezeken, a kéz – kezet mos módszeren, a szakosítás sem sokat tud változtatni. Így mindössze annyi történik, hogy az állam pénze, egyik zsebből átvándorolt a másikba.

Ezért, ha így vesszük, nem feltétlenül volt indokolt a kettéválasztás, amit a vendéglátó-ipar további eléggé behatárolt fejlődése is igazol. A kettéválasztás más gondokat is termelt. Az egyik és igen fontos, a szolgáltatások szerteágazó és együttes módon történő fejlesztési lehetőség felszámolása, amiről már részben szóltam. Hiányzott a városban az olyan vásárlói igény kielégítés, ahol egyben, összpontosítva lett volna szervezett az élelmiszer és iparcikk-kereskedelem, ruha és cipőjavító, ruhatisztító, mosoda, posta, közétkeztetés, gyógyszerellátás, stb., amely mögött a lakosság szerteágazó és kulturált kiszolgálása: idő és pénzmegtakarítása, stb. rejlik. Sajnos ezt, a mai kereskedelmi vállalkozóknál is csak fogyatékosan látom megnyilvánulni, hogy a többi hiányosságokról, amelyekről úgy a Média, mint a fogyasztóvédelem hallgat, ne is szóljak.

Ugyanúgy megoldatlannak, mi több virágzóbbnak látom a kereskedelmi szabályok megsértését, mint valaha.

A kereskedelmi vállalat megosztása révén,a lehetősége is csökkentek, mivel nem valósulhattak meg nagy beruházások, - jól működő és több kisüzlet munkáját egybefogó üzletek, részben mivel a lehetőségek megváltoztak, a másik nyomós ok pedig az, hogy az ilyen  üzletek megnyitása, egyrészt kisebbek bezárását vonta volna maga után, amivel, munkaerő felszabadítást idéztek volna elő, amitől az akkori hatalom úgy félt, akár az ördög a tömjéntől. Féltek tőle, mivel nem tudtak mit kezdeni vele. Így a kereskedelmi vállalatok nagy profitja is elmaradt. Hiszen a párthatalmi rendszer, nem akarta elismerni a munkanélküliséget.

A két vállalatnál jogi és gazdaság-politikaivonatkozásokban sem változott különösebben semmit, mint ahogyan a dolgozók teljesítésének, anyagi és erkölcsi érdekeltségének színvonala terén sem mutatkoztak nagyobb változások. Ezért a munka további hatékonyságának fokozásában, ezek belső akadályaként jelentkeztek, amelyek szülő anyái lettek a kiegészítő törvénytelen jövedelemszerzésnek: a kereskedelmi, egészségügyi és más szabályok, törvények megsértésének: a vesztegetésnek, a csalásnak, lopásnak, amit a hatóság a legszigorúbb fellépése mellet sem tudtak felszámolni.

Eközben az áruhiányos termelésben a pénz jelentősége, nem az, hogy elveszítette volna a szerepét, de a folyamatos elértéktelenedése révén egyre nagyobb jelentőséghez jutott, mert a feketepiacon, egy-egy hazai vagy törvénytelenül behozott termékért, mind nagyobb árat kellett fizetni.

A lakossági igény, a pult alatt zajló törvénytelen pénz újraelosztás révén, erősebben és gyorsabb tempóban fejlődött, mint az ipari termelés, és behozatal, amire a kereskedelem felelőtlenül, kiéleződött küzdelemmel válaszolt az árubeszerzésben. Ami az egyik oldalról a keresletnek nem örvendő termékek felhalmozódásához, a másik oldalról a jobb minőségű áruk fokozott hiányához és ezen keresztül a vesztegetésekhez vezetett. Az előbbi a gazdaság folyamatos lefagyásához, az utóbbi pedig a szabadpiacon jelentkező különböző törvénytelen ármegállapításokhoz, megkerülve az állampénztárt, mellékes jövedelemhez, azaz a pénz újraelosztásához vezetett. Ide sorolható még a feketegazdaság mind nagyobb mértékben történő feltörése, amiről a szovjet korszakban, nagyon ritkán esett szó. Úgy gondolták, amiről nem beszélnek, az nem létezik. Pedig teljes gyárak üzemeltetés tömte a párthatalmi rendszer triumvirátusainak zsebét.

Mindez igazolja és aláhúzza, azt a hibás kikristályosodott szocialista véleményt és törekvést, hogy a kereskedelem és a pénz, a szocialista gazdaság fejlődése során elavul és elsatnyul, mivel azok szerepét a személyre szabott tervezett termelés és áruelosztás tölti be. Az áruhiányos termelés révén, ennek a jelenségnek a leghalványabb jelét sem tapasztaltam a gyakorlatban. Persze teljes mértékben az sem igaz, hogy a jelenlegi kapitalista termelés, a mértéktelen pazarlásával, és kapzsiságával, eszmei állapotokat teremt a fogyasztók igényének kielégítése terén, mivel már több évtizede a verseny már messze nem a fogyasztói igények elnyeréséről szól.

Az átalakulást követően, úgy a városi kiskereskedelmi vállalatnál, mint a közétkeztetési hálózatnál, a rendelkezésre álló szűk lehetőségek, hozzá nem értő beavatkozások, az összehangolatlan tervezés és kivitelezés eleve nem tették lehetővé a szolgáltatások harmonikus és hatékony fejlődését. Ennek egyik okát leginkább abban látom, hogy sem városi, sem a járási hatósági és pártrendszer, ami nem volt más, mint közvetlen egymás ismétlése. Ezeknek az embereknek a többsége nem rendelkezett sem igazi szaktekintélyekkel, sem pedig megfelelő vezetői szerkezettel, azaz szolgáltatási szakosztállyal, akik tudatosan, és megfelelő mederbe tudták volna terelni a munkát.  Hogy példát is mondjak róla, a Járási tanács tervezési osztályát évtizedeken át egy, ritka esetben, az is ritkán mindössze két személy vezette. Ugyanakkor a járásban tucatnyi ipari, kereskedelmi és szolgáltatói vállalat működött. Elemezem tovább? Felesleges.

Érdekes, hogy csepűrágóként ugyanazért a hiányosságért, a vállalatokat több szinten vonták felelősségre, amiben csak Istenigazából a proletárdiktatúra megnyilvánulását láttam megfogalmazódni, és nem észleltem, hogy attól jobban ment volna a munka. Esetleg, csak a hosszadalmas megvitatási procedúra szülte félelem lett nagyobb.

A Városi Kereskedelmet, és Vendéglátó-ipart, stb., gyakorlatilag nem a városi vagy a járási hatóság, azaz a helyi hatóságok, hanem a Megyei Kereskedelmi Igazgatóság szakemberei irányították. A helyi hatóság csak azzal számoltatta el az illetékeseket, amit a megye vezetősége már jóváhagyott. A megyei vezetés pedig, nem minden esetben látta át, vagy akarta átlátni a kitűzött a feladatokat. Így amit felülről diktáltak, azt vakon kellett teljesíteni, attól függetlenül mennyire volt hasznos vagy hatékony a helybeliek számára. Mindez olyan képet festett, hogy a helyi hatóság, a megyei alárendeltség miatt, báb szerepet játszott.

Előfordult, olyan dolgokért vonták felelősségre az alárendelt vállalatokat, amelyekért ők maguk voltak a felelősek. Hogy megfelelő példát hozzak, a kereskedelembe érkezett termékek kb. 60-80%-a csomagolatlanul, ömlesztve: karton és furnér dobozokban, textil és papírzsákokban, durva deszkából készült ládákban, érkezett. A legtöbbjüket gyakran az egerek és a patkányok, már a kiskereskedelem érkezése előtt, megdézsmálták.

Ennek a gondnak a megoldására, azaz a szétcsomagolására, az alacsony technológiai folyamatok és összehangolatlan termelés miatt, a kereskedelem mindössze 10-15 %-os lehetőséget kapott, mivel sem, sem csomagolás technikai berendezéssel, sem megfelelő mennyiségű csomagoló anyaggal nem rendelkezett, amit egyedül, a saját szakállára, kezdetleges szinten kellett megoldania, azt is, csak nagy huza-vonával. Mivel az Unióban az 1980-as évek közepén, a csomagolás technika-gyártás, talán még gyermekcipőben sem járt. Ugyanakkor, ezzel az említett ténnyel párhuzamosan a kereskedelmi vállalatok raktárain közel milliórubeles tételekben hevertek. A vezetés, a folyamatos ellátás biztosítása érdekében a különböző erkölcsileg elöregedett kellékek és berendezések: hűtőberendezések, aggregátok, pultok, mozgó árusításhoz szükséges kocsik, árumérlegek, szükségtelen autó, traktor alkatrészek, szerszámok, amelyek az évtizedes tárolási költségek miatt, mivel azokat hitelekből fedezték és különböző valós és valótlan kiadásokként könyvelték el, megtartva eredeti bevételi áraikat. Különben, horribilis összegekbe kerültek volna, ha valaki utánuk néz. De még leértékelve sem dobták őket piacra. Gyakorlatilag, ezzel a kérdéssel, mélyrehatóan, senki sem foglalkozott, hogy bevonják a tőke forgalomba, ezt a hatalmas lefagyott tőkét, ha igen, akkor csak átmenetileg, felületesen, mert az ellenőrök is a „piacról éltek”.

Eközben, amíg Beregszász ipari, kereskedelmi, szolgáltatói vállalatai, mint említettem, nem helyi, megyei alárendeltségűeknek, a helyi (járási és városi) vezetés, nem sokat nyomott a latban, különösen nem a lakosság felhígításának megállítása kérdésében. Korábban a vidéket, úgy a várost, mint a járást, a többségében magyarok lakták. Azonban szinte mindenvállalatnak, szakemberhiány kérdésben, a megyei felsőszerveknél kell azokat megrendelni, ahonnét igyekeztek minél jobb és hatékonyabb ráhatást gyakorolni, amit központilag nagyon jól sikerült megoldani. Igen, mert a helyi vállalatok személyzeti páholyában a KGB, a gazdasági rendőrség és párt leghűségesebb katonái teljesítették a felsőbb parancsot. Így ezek a vezető beosztású személyek, akik csak ritka esetben voltak helybéliek szó nélkül teljesítették az előírt szabályokat és építették be a katonai alakulatok tisztjeinek hozzátartozóit, rendelték meg a hiányzó szakembereket, akik elhelyezésével háttérbe szorultak különösen a magyar nemzetiségűek. Ehhez a pártpolitikához, amelyek maim viszonylatban ugyanúgy élnek, sem a magyarok, sem pedig a más nemzetiségű őslakosság nem szólhatott bele, és nem határozhatott nem az, hogy akkor, még ma sem, mert az ügyintézés leleményessége, a politika, kijátssza.

Ezek a látszatra semmit mondó és apróságnak tűnő politikai húzások, ahhoz a szomorú következményekhez vezetett, hogy a háború utáni 10 – 12 ezer lakosú vidéki városkából 1985–re 32–33 ezer lett. A hirtelen megváltozott feltételek: az ugrásszerű lélekszám növekedés, a meggondolatlan erőszakos iparosodás, a megfelelő infrastruktúra hiányában szokatlannak bizonyult, ezért az ezekből eredő gondok: az aránytalanul történő fejlődés, erkölcsi értékrend átformálódás, a környezetszennyezés és az ez által folyamatosan nehezedő lelki és fizikai teher nyomására az őslakosság értelmesebb rétege, köztük magyarok, zsidók, ruszinok folyamatosan elvándorolnak. Ez pedig érzékelhető vesztességet jelent a vidéknek, különösen a magyaroknak. Viszont a helyüket betöltő idegenek, a kialakult szerencsétlen helyzetet, teljes mértékben nem érzékelik, de még inkább, nem akarják érzékelni, ezért a saját értékeiket igyekeznek ráerőszakolni a vidékre. Lásd az ukrán nyelvtörvényt, ami nem az első és nem az utolsó. Annak idején a Szovjetunióban is voltak hasonló törekvések, ami kudarcot vallott. Úgy látszik, erről megfeledkeztek.

A Beregszászi városi kereskedelemben, az 1967–ben végrehajtott szakosítás, mert a kettéválasztást nem nevezném másnak, bár ha feltételesen egybevesszük a két újonnan alakult vállalatot, az vezetői létszám és munkahelyek növekedésével járt, de teret nyitott egy szélesebb, ha még elaprózódónak mondható is, kisebb kiskereskedelmi és közétkeztetési fejlődés előtt, ami némileg hozzájárult a lakosság kiszolgálásának bizonyos fokú javulásához.

Az akkori gazdasági feltételeknek megfelelő enyhe sikert, egyaránt maguknak köszönhetik úgy a szakemberek, mint a vezetés. Mi több a Vendéglátó–ipari vállalat sikerében benne foglaltatik Kvák Emil, a Beregszászi Városi kereskedelem igazgatójának érdeme is, aki közvetlen szerepet játszott kiskereskedelmi és vendéglátó–ipari egységek felújításában, korszerűsítésében, építésében, szervezésében, és megnyitásában, amelyek mögött, mint alkotó vezetőé, kétségen kívül, ott lapul a becsvágy, a tenni akarás, és a tudás, a tehetség, amit semmilyen áron nem lehet, és nem szabad lenne elvenni tőle.

Bár az idők folyamán, egyes kiskereskedelmi és vendéglátó–ipari egységek erkölcsileg és fizikailag elavultak és így bezárásuk folyamán elvesztették ténykedésüket, de a város lakosságának kiszolgálása nem állt le, csak bizonyos része terelődött át, bizonyos kérdésekben teljesen felszámolódott. Így, ha lassú tempóval és, zökkenőkkel is, mivel új szolgáltatások jelentkeztek: a későbbiekben Tejcsárda nyílt, ezért fejlődött. Feltétlenül szeretném megjegyezni, hogy a későbbiek folyamán, olyan fejlődési lökést, amilyet Kvák Emil adott a közétkeztetésnek és a kiskereskedelemnek Beregszászban, a továbbiakban már egyetlen vezető sem tudott biztosítani. Azok a vezetők, akik utána következtek, inkább szétverték a úgy az évtizedeken át kialakult közösségeket, mint magát a technikai-műszaki bázist, ami a helyi lakosság részére végtelenül megnehezítette és a mai napig nehezíti úgy az erkölcsi, mint az anyagi felemelkedést.

Kvák Emil jelentősége Beregszász kereskedelmének fejlesztésében hatékonyan kiterjed a mai korra is, mert az általa egykoron megépített ingatlanok: Lerakatok, tárolók, üzletek, vendéglátó-ipari egységek nagy része, a megváltozott politikai és gazdasági feltételek közepette, ma is tovább működnek. Viszont az, hogy az új tulajdonviszonyok talaján, a múltban hozott a nem kis anyagi fizikai és más áldozatok árán megépült ingatlanok, mennyire felelnek meg ma a társadalom elvárásainak: közgazdaságilag, esztétikailag, szerepüket és elhelyezésüket illetően, mit élveznek azok ebből az általuk hozott áldozatból az érdekeltek, az már teljesen más kérdés. Mert sokszor, gyomrot kavaró jelenségekkel találkozik az ember.

Továbbá meg egy fontos mozzanat: Kvák Emil igazgató, Homoki József építész, Medveczki Miklós képzőművész igazi közös ténykedésének jelentőségét nemcsak a kereskedelem szervezésében, fejlesztésében, és esztétikai kivitelezésében látom, hanem abban is, hogy alkotásaik révén a helyi lakosság igazi értékekhez jutott, amelyek pozitív hatást gyakoroltak a látás kultúrájukra, az igényeik kielégítésére. A példa kedvéért, a halfogyasztás végül a helyi fogyasztási kultúra megváltozásához és fejlődéséhez vezetett, ami az áldatlan gazdaság-politikai feltételek mellett, ügyes és okos alkalmazkodást jelentett a helyi lakosság túlélésében, ami nem igaz, hogy nem jelentett gondot és nem jelent még a mai napig.

Ferenczi Imre

A Beregszászi Vendéglátó-ipar vállalat egykori fő-áruszakértője

Későbbiekben a Beregszászi Városi Kereskedelem, szervezési osztályvezetője

Nyíregyháza - Beregvidék

2010. július 23.

Felhasznált irodalom

A dolgozat a Beregszászi Kereskedelmi Vállalat 1967-es munkaerő-vándorlásával, bérfelszámolásával, és ünnepléseivel kapcsolatos rendeletei, parancsai, és az általam felkutatott még élő beosztottakkal való beszélgetés valamint személyes visszaemlékezéseim eredményeként született.

Valamint Beregszász város Internet szolgáltatása (Beregszász Honlapja).