I. Publikációim

Gondolataim önmagam igazolására: „Egy földrészleg igazi értékét, sokszor nem az szabja meg, milyen a nagysága, hanem inkább az, milyen a fekvése és milyen munkálatok folynak rajta.”

1968 őszétől írogatok, de nem főállásban, csak kedvtelésből, közben igazán sajnálom, hogy a legelső: „Szigorúan grafik szerint” című írásom, amit a KISZ közölt le annak idején, az utolsó munkahelyemen, „elkallódott.” Így, az már csak a levéltárban található meg. Az eddig közölt anyagaim: írások és fotók terjedelme egy-két kisebb könyvre tehetők.  S ha figyelembe veszem, hogy mindezt, a nem egészen könnyű életem: munkám és folyamatos tanulásom mellett, saját elhatározásból gyakoroltam, amiért annak idején, igaz, ugyanúgy, mint ma, még borravalónak is nevetségesnek tűnő filléreket kaptam, elgondolkodtat. Különösen a mai állapotok ejtenek rabul, hogy értékes gondolataim, javaslataim a nagy nyilvánosság elé kerülhessenek.

Mivel, meg úgy áll a helyzet, hogy néhol, az értékes írásod közlése ellenében, még neked, az alkotónak kell keresgélned az utat, hogy megkörnyékezhesd a főszerkesztő urat, aki mindenféle kifogásokat keres, célja elérése érdekében, és ha sikerül kinyomni belőle valamit, nyertél, különösen ha neked kell fizetned a  közlést teljes mértékben. Zöld utat kapsz.

Így, olykor énekes „kódusként” kell kilincselnem, hogy valahol „zöld folyosóra” leljek. Ilyenkor felmerül a kérdés, vajon az írásaimmal vagy pedig velem van-e baj? Az utóbbi időben, néhányan nyelvészeti, alkotói és tudományos szempontokból merészen kifogásolták írásaimat. Mivel, feltételezem azért, mert hol ilyen, hol meg olyan oldalú dolgokról, emberien beszélek.

Elcsodálkozom magamon, hogy e tevékenységem, még így is, sem akkoriban, sem ma, nem szegi kedvemet. Feltehetően, kedvező feszültség levezetőnek bizonyul a számomra. Ezért változatlan kedvvel írogatok a magam és mások szórakoztatására, ha sikerül kiadót találnom, még inkább. Persze fizetni, nem szokásom, mert ha kell, akkor az írásomat inkább elküldöm a világegyetembe.

A fentebb említett annál is feltűnőbb, hogy egyes helyeken, mindezek ellenére, inkább eltulajdonítani szerették írásaimat, amit olykor meg is tették, még a közlést követően is.  Közöttük Csanádi György, a Vörös Zászló c. beregszászi lap egykori főszerkesztője. Ő, a Revácskóról szóló anyagomat nyűtte le teljes egészében. Rázgulov Valerij, a másik, a profiként számon tartott pedig, az Ignáczyakról szóló családtörténeti munkámat hozta le a Beregszász c. lapban (2009. január 29. 4. sz. 7-ik old.) úgy, hogy a legkisebb utalást sem tette, azzal kapcsolatosan, hogy ez más tulajdonát képező alkotói munka. Ezekre az apró csalafintaságokra, csak a véletlenek folyamán bukkantam rá.

Viszont, annak csak maga az Jóisten a megmondhatója, ha éppen ilyen tolvajlásokat nyilván tart, hogy rajtuk kívül, még hányan villognak munkáimmal az interneten és különböző kiadványokban vagy rejtegetik az íróasztaluk fiókjaiban, „jobb időkre várva”. Ám a csenők, erősen hallgatnak, nem nagyon veregették a vállaimat, hogy „Te Imre, milyen f...a fiú vagy!”, nehogy kiemelkedjek a körükből, mert akkor esetleg rájuk kevesebb fény hullana. Magam sem szóltam róla ez ideig, mert esetleg pöffeszkedésként hangzana, ráadásul Beregvidéken, ahonnét származom, ahol azt tartják: „Öndicséret, – gyalázat!” Ami ebben az esetben, szintén az én rovásomra dolgozik. Ezzel pedig úgy vagyok, ha az ember még magáról sem tud jót szólni és magát megvédeni, akkor ezt másoktól miként várja el? Ezért lehet, biztosan jobb lett volna és jobb lenne, ha saját érdekemben, kissé erőteljesebben könyökölnék és nyomulnék, amit mostan a Bakonytamási Önkormányzat segítségével, megpróbálok bepótolni.

Azt hiszem, hogy amatőrként, kitartó hozzáállásommal, nem kis eredményt tettem le az asztalra, s e mellett még nem szóltam a fotózásaimról és egyéb tevékenységeimről, amivel közel 50 éve gazdagítottam a Kárpátaljai Magyar Sajtót, amelynek munkatársai közül többet: Balla Lászlót, Egressy Györgyöt, Márkus Csabát, Braun Henriket, Balog Balázst, Behun Jánost, Kmetthy Attilát, Horváth Sándort, Koszeghy Elemért, Kovács Elemért személyesen is ismertem. Nem alaptalanul, néhányukat barátomnak tartottam. (Bár lehet, ezt a megállapítást kissé elsiettem, mert egyik-másik elvtárssal, néha pofára estem és esek még ma is.)

Ugyanis, a felsoroltak közül néhánnyal, kapcsolatainkat nemcsak a száraz újságírói ismeretségek határozták meg, hanem emberiek is, mert olykor olyan dolgokat is megosztottunk egymással, amelyek belső, személyes életünket is érintették. Eközben, mivel a Beregszászi Városi kereskedelem szervezési osztályát vezettem, az üzleteink belső és külső reklámszervezése is hozzám tartozott, gyakran merültek fel szakmai eredetű fordítási gondok: leggyakrabban oroszról, ukránról magyarra. Örültem, hogy a városunkban ki tudtam harcolni a magyar feliratok szükségességét, és hogy azoknak megfelelő nyomatékot tudtam adni, amiről csak nagyon kevesen tudtak. Sokszor, mivel szerettem volna, hogy eredményesebb és eredetibb legyen egy-egy elképzelés, ezért a szerkesztőségekhez, hozzájuk fordultam gyakorlati segítségért: egy-egy helyes szófordulat, fordítás, stb. kérdésében. Mivel nem kételkedtem hozzáértésükben, segítőkészségükben, már csak azért is, mert nem kértek fizetséget értük, ha hasonló gondjaim voltak, elsősorban hozzájuk futottam. Ami persze, az én személyes büdzsémet: utazási költségek, étkezés, stb. terhelte, amit sosem számoltam, de stb.-t, az illem kedvéért nem részletezném.

Tudván, hogy az Anyaországból vendégek is megfordulnak Beregszászban, ezért olykor egy-egy szó vagy szöveg helyes fordításának érdekében, nem sajnáltam a személyes fáradtságot és a kiadásokat felutazni Ungvárra, a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségébe, ahol nemcsak ismerősként, de barátként is fogadtak, hogy helyes magyar fordításhoz jussak. Ilyen alkalmakkor mindig tisztelettel és segítőkészséggel fogadtak, közöttük elsőként Márkus Csaba, Balogh Balázs, Behun János, és a többiek, hogy mindegyiküket ne soroljam újra.

Ezért ritkán fordultak elő olyan hibák, mint a „széles választék”, stb., más helytelen kifejezések. Szóval, mi igyekeztünk, önszorgalomból nem megengedni magunknak, ezt a „fényűzést”.

Így nem kellett szégyenkeznünk a helytelen fordítások miatt, amely azért elvétve, saját kivitelezésben, magán hordozta a szláv nyelv hatásait, bármennyire is próbálkoztunk hitelesek, lenni. Viszont, akik keletről jöttek turistaként, ezt nem tudhatták. Mindig azt vallottam és vallom a mai napig, hogy a nyugodt politikai, gazdasági és emberi közérzethez, hozzátartozik a szabad nyelvhasználat és a magyar nyelvű feliratok lehetősége és biztosítása is. Így, amennyiben alkalom adódott, éltem is vele. Nem lévén sem ebben, sem más irányban semmilyen támogatottságom, ezért hogy nap, mint nap milyen ellentétekkel kellett megküzdenem, milyen árat kellett fizetnem ezért, ezt rajtam kívül nem tudhatta senki. És akkor nem szóltam a megélhetési gondokról, amelynek megvédéséért, egy olyan porondon, ahol titokban a pénz újra elosztása zajlott a pultok alatt, mint pártonkívülinek és magyarnak, és a magyar sajtóval kollaborálónak, szinte óráról-órára meg kellett küzdenem. Mindezért, eközben, milyen árat fizettem, nem tartozik senkire, de annyit hozzátennék, azért jó volt, hogy mégis volt kihez segítségért fordulnom. És hogy amire vállalkoztam nem buktam bele, végig vittem.

Hasonlóképpen alakultak kapcsolataim az Ungvári Reklámkombinát igazgatójával, Sponták Tiborral és főmunkatársával, - Picur Zoltánnal, akikkel nemcsak üzleti, de baráti kapcsolatokat is ápoltunk. Számomra, lehet tévesen ítéltem meg, éltetőek voltak ezek az összeköttetések és sokkal fontosabbaknak tekintettem őket, mint a mellékes kereseti lehetőségeket, amelyek mögött mindig ott lapultak a veszélyek, hogy az ember sosem tudta, kik és mikor rántják ki a szőnyeget a lába alól. Ennek a veszélye annál inkább fenn állt, mivel magyar, párton kívüli és a sajtóval állandóan együtt működő személy voltam, amit nem jó szemmel nézet a környezetem azon része, akik másképp látták a világot, a tevékenységemet és vele együtt engem. De egyet feltétlenül alá kell húznom, hogy témáimat a lehető legtisztességesebben és a legőszintébben választottam és közelítettem meg, olykor még többet is vállalva, mint amennyit kellett volna, mivel sok dolog felett tudatosan szemet hunytam. Ez persze, erősen megkérdőjelezte a biztonságom és a háromlábú önbizalmamat sem kerülte el.

Amit persze, most már bevallhatok, egyik másik anyagom közlése, sok álmatlan éjszakát okozott nemcsak nekem, de a családomnak ugyanúgy. Ezek után, felmerül a kérdés: „Megérte?” A válaszra a következő bekezdésben kerül sor. Ami éltetett, az a szabadságom, az önállóságom, amelyet a lehető legnagyobb mértékben igyekeztem biztosítani, és a közvetlen és közvetett visszajelzések azokról a dolgokról, amit műveltem, aminek jobban örültem, mint az élet anyagi oldalának. Persze ebből azt lehet levonni, hogy az élet más oldalai, nem érdekeltek, ami természetesen nem igaz. Mert érdekelt, de az olyan lehetőségek, amelyek törvényesek és nem kell rettegnem, hogy mások kényük-kedvük szerint basáskodjanak felettem.

Hogy a barikád megfelelő oldalán álltam, leginkább Balogh Mária, az MTV újságírónőjének 1981-ben Beregszászról készült riportja igazolja leginkább, amikor arról tudósította a világot, hogy ”Emberek! Hisz itten magyar felíratok, vannak!” Annak ellenére, hogy nem a mi vállalatunk üzletét filmezték éppen, mégis örültem, mert akkoriban, mi voltunk a mérvadók nemcsak a városban és a járásban, de talán az egész megyében, ami nem egészen veszélytelen vállalkozásnak számított. Bár ezzel, sem akkor, sem pedig később, nem hiszem, hogy ezzel számolt volna valaki. Természetesen örültem, hogy észrevették, de e nélkül is örömmel munkálkodtam, e téren, még abban az esetben is, ha közvetlen nem dicséretet és elismerést, hanem burkolt: megjegyzéseket, támadásokat, lelki nyomásgyakorlásokat kaptam érte, esetenként sorozatban.

Ezzel kapcsolatosan magam vigasztalására, amint azt családunk: szüleim és nagyszüleim történeteiből levontam, az emberségért, a magyarságért, mindig nagy árat kellett fizetni, amivel nem tudok minden esetben velük egyetérteni. Ám ettől függetlenül, szeretettel gondolok mindig reájuk, mivel olykor akaratom ellenére, én is sokszor hibáztam. Ezért egyik fontos feladatomnak tekintettem, hogy próbáljak meg tanulni a hibáikból, ami nekik sem sikerült minden esetben. Ám még ezeket is figyelembe véve, igazi példaképeknek tekintettem őket. Mellettük, saját életem gazdagítására, mások jó példáját is magam előtt kellett tartottam, hogy megfeleljek ne a mások, hanem a saját elvárásaimnak.

Ma, amikor egy kicsit „visszafutok az időben”, úgy érzem és látom, némileg a szüleim élete ismétlődik meg bennem, ami annak ellenére, hogy hibáikat inkább elkerülni szerettem volna, mint sem megismételni azokat, mégis az ők általuk elkövetett hibák sora bekövetkezett. A katasztrófákat, amelyeket a szüleim és én átéltünk, nem érdemeltük meg. Ezeket a katasztrófákat nem a sors, hanem az „a kis ember” diktálta, akinek hatalma volt vagy hatalmat akart aljas módon szerezni felettünk, hogy kiélvezhesse beteges és embertelen hajlamait, vágyait.

Barátaim, az élet folyamán, részben az én személyes és félig-meddig az ők akaratuk révén vagy ellenére, lemorzsolódtak, amit mély fájdalommal vagyok kénytelen tudomásul venni. Lehet, ha kevésbé vagyok önző, amit azért nem állítanák teljesen meggyőződéssel, és ha kevesebb elvárásaim lettek volna velük szemben, sok esetben barátságaink ma is élnének, virulnának, gazdagíthatnánk egymást. Ilyen formában lehet, elfogadhatóbb lett volna számomra ez a világ, amelyet nem szeretek. Nem, mert nem nagyon ismerek attól szebb emberi magatartást, amikor jóban és rosszban, szorosan fogják egymás kezét, segítik, támogatják egymást. Más szóval, emberien viselkednek.

Amennyiben lehetőségem akadt, akin tudtam, segítettem. Igaz, mások szekerét nem azért toltam, hogy majd egykoron, ha elakadok, ők is segítsenek rajtam. Nem, nem vártam ezt, bár olykor jól esett volna, ha mint emberek, ha nem is akartak volna segíteni, de legalább jelét adják, megkérdezik: „Miben segíthetünk?”. Eközben, nem feledkeznek meg rólam, és nem hagyják, hogy állandó jelleggel a szekerük mellett lihegve fussak, ha egyszer már korábban nem láttam át, hogy közülük egyik-másik milyen ember, s ha leközölnek nagy nehezen valamit tőlem, úgy tesznek, mintha ezzel óriási szívességet tennének, aminek fejében még én tartozom. Ami korábbi magatartásukra nem nagyon volt jellemző.

Ezért akaratlanul felvetődik bennem a kérdés, érdemes-e futni, egy olyan szekér után, amely soha sem vett fel igazán? Mert Márkus Csabán, Kmetty Attilán, Behun Jánosom kívül nem nagyon ajánlgatták fel, hogy „Gyere közénk Pajtás!”, vagy „Imre! Sokat nem segíthetünk, de legalább az Újságíró Szövetségi tagságot felajánljuk neked.”, stb., ami bizony elég sovány vigasz lett volna a számomra, mindazért a sok írásért és fotóért, amit annak idején, az asztalukra tettem, de legalább láttam és éreztem volna, hogy gondoltak rám, öncenzúrázásaikkal és alaptalan kifogásaikkal nem utasítanak el. De vonatkozik ez más kiadványokra is, ahol demokráciaellenes alapon és módszerekkel döntik el, mi kerüljön az olvasók elé. Magyarán szólva fittyet hánynak az olvasói érdekeknek. Mert azt hiszik magukról, kiváló ismerői az olvasói lelkeknek, ha így lenne, akkor nem küzdenének állandó jelleggel a példányszámok csökkenésével.

Bár ennek az egésznek, mintha olyan íze lenne, mintha sérelmeznék valamit, vagy elismerésekért kilincselnék, ami teljesen kizárt dolog. De ha még így is lenne, az sem lenne szégyellni való. Hiszen ha az embernek vannak valamilyen érdekei, azt is érdemes tudni és meg kell védeni. Azonban valamiért, ilyesmi nem kenyerem. Amit erre magyarázatként tudnék felhozni Isten igazából hozni, az a barátaim elvesztéséből adódó csalódás, amit nehezen vall be az ember önmagának. A másik pedig, hogy nem hadonászhatok örökké a saját védelmemben, mert az rengeteg időpazarláshoz vezetne. ide sorolnám azokat az időveszteségeket is, amit a hatalommal visszaélőkkel folytatnák, ha igazságszolgáltatásért, a bírósághoz kellene fordulnom.

Mert azt az időt, amit a Kárpátaljai Magyar Sajtó gazdagítására fordítottam, sokkal, de sokkal hatékonyabban el tudtam volna tölteni más dolgokra is. Igen, hogy elégedetlen voltam és vagyok, de elégedetlenségeim, nem töltik ki az egész lényemet, ami megengedte, hogy más dolgokra is tudtam összpontosítani.

Minden esetre, megköszönöm a Sorsnak, hogy erre a szerény teljesítményre az élettől lehetőséget kaptam, és megpróbáltam kipuhatolni a szellemi, fizikai és lelki lehetőségeim határait, amelyek révén, jobban megismertem magamat és egy kicsit az embereket, de a világot is. Amivel a tudásomat, és képességeimet, az önbizalmamat lényegesen javíthattam. Hiszen az állandó rágalmazások, alaptalan vádaskodások, előbb vagy utóbb megteszik a magukét.

Az is igaz, hogy az állandó öncsiszolásommal, igyekezetemmel, és tudásommal, korábban, egy olyan gazdaság-politikai rendszert támogattam, amihez nem fűzött különösebb ragaszkodás. Viszont ezzel egyáltalában nem akarom állítani, hogy a kapitalizmus odaadó híve lettem volna vagy lennék. Mert Isten igazából, olyan társadalmi rendszerre vágytam és vágyom, ahol az ember, önmaga tud maradni, ahol nem idegeníti el a pénz és a hatalom, ahol nem szívják el az erejét, ahol a társadalom, nemcsak beszél az egyenlőségről, de az benne foglaltatik a magatartásában.

De mivel akkoriban a Kárpátaljai Magyar Sajtó körül tömörültek a magyar értelmiségiek és a közöttük gyökeret verő különböző alkotó csoportok, és én is szerettem volna közéjük tartozni. Ezért vállaltam a múltban ezt a kockázatot, amit az esetek többségében a kezeim között tartottam és nyíltan vállalom érte a felelősséget.

Igaz, hogy az életem folyamán rengeteget olvastam, de amint az írásaimból kiderül, a saját énemet sosem igyekeztem egy általam elképzelt életbe vagy világba helyezni, mert mindig itt, a földön akartam tartani, azaz a valós élet és annak valódi lehetőségei között mozgatni, még abban az esetben is, amikor túl nehezen viseltem az élet gyűrődéseit, amit a „sors” rám ruházott. Mert akadtak pillanatok, ráadásul a peresztrojkát követően elég gyakran és hosszasan, amikor a felgyülemlett gondok miatt, elég szar lelki állapotban éreztem magamat, de valahogy mások segítsége nélkül, mégis sikerült talpra állnom. Apró sikereimet, ami a nehéz pillanatokban, életben tartott, leginkább a hozzám közelebb állóknak: a feleségemnek, közeli barátaimnak, ismerőseimnek, köszönhetem, akik bátorítottak elhatározásaimban.

A pozitív tevékenységem folyamán, nemcsak keményen dolgoztam, hanem tudásomat is gyarapítottam, aminek következtében olyan érzéki és befogadó képességet sikerült magamban kifejleszteni, amelyek megengedték, hogy megbirkózzam az általam általánosból kiemelt lényeges dolgok ismertetésével és azok egységes gondolatokká, és dolgozatokká való formálásával, amit elsősorban önmagam élvezetére készítettem. Mivel jelentős volt számomra az utamat szegélyező vélemény, ezért a közzétételükkel mások részére is elérhetővé és befogadóvá tettem. Így az alábbi anyagok közlését már a puszta néma visszajelzések révén sem lehet kimondottan öncélúnak és magában valónak tekinteni, még akkor sem, ha az, másoknak még teljes egészében sem tetszett. Mert megítélésük saját Énjeikből táplálkozott, ami az én tekintetemben azt jelenti, nem biztos, hogy nem voltak befolyásoltak az anyagommal való ismerkedés pillanatában valamilyen: érzelmi, értelmi, lelki, stb. tényező alatt, ami túlzottan nem nagyon érdekel, mert mint mondtam, amit írtam, saját magam elfoglaltságára írtam.

Sajnálatos mód azonban az általam közölt jó néhány újságcikk és fotók többsége valamint az orosz és ukrán lapokban közölt cikkeim némelyike, az alábbi felsorolásból kimaradtak, amit azért a lehetőségek adtán igyekszem pótolni magamnak.

Amit fontosként és emberként szeretnék megjegyezni, hogy a nevem alatt megjelent néhány cikk megjelenésével, némelyik mondatával, sem akkor, sem ma, nem teljes mértékben értek egyet, amit a kezdetben, amit nem a fogalmazásnak, hanem az ebből eredő akkori szerkesztési praktikáknak tulajdonítok, amit talán egy önmaga elhatározásából vállalt amatőr újságírónak nem is olyan nagy szégyen bevallani. Hiszen semmilyen újságírói képesítéssel nem rendelkeztem és a mai napig nem rendelkezem. Sajnálatosnak tartom, hogy ezek a régi szerkesztési praktikák, a mai napig élnek és virulnak, ami nagyszerűen rontja az igazi rólam alkotott véleményt, mert hamis és nem igazi, de inkább nem teljes.

Hogy nevem különböző végződéseket nyert, arra több magyarázat létezik. Közöttük a családfakutatásom változó eredményei, a mások közönyös adatkezelése, de vannak olyanok is, amelyekre nem szívesen térek ki még ma sem.

És befejezésül válasz egy kérdésre: „Mit nyertem a fotózással és az újságírással?” Egyet feltétlenül: „Megtanultam, - látni, érzékelni, gondolkodni, azaz értékelni, és következtetéseket levonni! És természetesen nyerni és veszíteni. Nem utolsó sorban, fondorlatos és csavart észjárású mesterkedéseket kivédeni, amiből magyarként, párton kívüliként, szinte az egész életem állt.” Ezért a rendszeres, ellenem elkövetett nyílt és burkolt támadások eredményeként, előfordult, hogy akkor is „csípőből tüzeltem”, amikor erre eleve nem feltétlenül volt mindig kiváltó ok vagy szűkség, amivel annyit nyertem, hogy mások részéről a következő támadás indítását, esetleg megfontolás tárgyává és bizonyos időre elhúzóvá tettem, ezzel némi nyugalmat biztosítva magamnak és a környezetemnek. Ami által, jobban felkészülhettem a következő ellenem irányított támadásra. Mert végtelenül kevesek azok száma, aki mert, nem az hogy kiállni másért, de még önmagáért is. Ezért mindig csak magamban bízhattam, magamnak kellett megvédeni a magam igazát. Viszont egyet be kell vallanom, aki sokszor és gyakran tüzel, nem biztos, hogy mindig telitalálata van. Valahol, valamikor, biztosan hibáztam én is. Ezért mindig megbocsátó és elnéző voltam ellenfeleimmel szemben, ami hozzá segített ahhoz, hogy ne váljak bosszúállóvá és gyűlölködővé. Az ellenfeleimet, meg megette a fene, a legtöbbjük már rég a temetőben porlad. Ennyi.

2010. június 20. Nyíregyháza – Beregvidék