Csizaj,
december 27. - 2003. április 04.
Ó, TI RÉGI SZÉP FALUSI SZOKÁSOK
Avagy
REND A LELKE MINDENNEK
Bevezető
Dalol a szívem és táncol a lelkem, mint valami iskolapadból szabadult, zabolátlan falusi kisdiáknak, aki a zord osztályteremből, a megterhelő tananyag elől a szabadba kerül, amikor vidékünket járva régi, szép falusi házakat, gazdasági épületeket és szokásokat látok még itt-ott élni, újra éledezni. Ezeket őseink saját szándékukból, minden kényszer nélkül, évszázadokon keresztül csiszolgatták, gyakorolták a háborút megelőző, sőt még az azokat követő években is addig, amíg az akkori, egészséges szokások helyébe újabbakat, életképtelenebbeket nem erőszakoltak mindnyájunkra, nem nézve arra, hogy a múltbelieket a szükségszerűség, a lelki-testi igényesség, az élet fejlődése hozták magukkal.
Ezek a régi szokások, amelyekről a későbbiekben majd szó lesz, általános jellemzői és jelenségei voltak tájainknak és településeinknek. Az emberek nemcsak azért vették fel és terjesztették egymás között a felvett szokásokat, hogy szépítsék, formálják, egészségesebbé tegyék életüket, kivédjék a különböző járványokat, betegségeket, hanem azokkal gazdagabbá és tartalmasabbá tették életüket, mert elűzték gondjaikat és bajaikat, felhőtlenül vigadhattak, ha arra sor került.
Továbbá, tudatosan hozzájárultak, sőt nélkülözhetetlen biztosítékot adtak egészségük megőrzéséhez, az élet folytonosságának megalapozásához, nemzeti hovatartozásuk - identitásuk, hagyományaik ápolásaihoz, magáért a létfennmaradásukért, még az őshazától való elszakadás, sokszor hosszú, zord és embertelen feltételei mellett is. Ehhez elég, ha a kollektívizációt követő időszakra gondolok, amikor az év elteltével nem az, hogy nem fizettek senkinek egy fillért sem a keményen ledolgozott hónapokért, mert az abban az évben termett kevés volt a kötelező beszolgáltatást törleszteni, de tavasszal, hogy a későbbiekben a vezetőségnek legyen mit elpazarolni a közösből, elvették az emberektől azt is, ami a saját kisgazdaságukban termett. Ebből az a következtetés, hogy az emberek, hogy ingyen dolgozhassanak a közösben, még természetbenikkel fizetniük kellett, hogy kielégíthessék a totális államgazdaságot. Eközben az összeguberált termékek több százezer tonnaszám vesztegeltek az Unió vasútvonalainak vakvágányain, várva a megfelelő átirányításra, és ment tönkre a helytelen, nem megfelelő tárolás következményeként még mielőtt a rendeltetési helyére kerülhetett volna. Eközben az emberek ugyancsak százezrei pusztultak el éhínségben, és az alultápláltság talaján burjánzó betegségek következtében, amelyek úgyszintén messzemenően érintették Beregvidék lakosságát.
Nemcsak Beregvidék, de egész Kárpátalja magyarsága az elmúlt időszakban nehéz évtizedeket élt át. A túlélését némileg megkönnyítette, hogy olyan értékrenddel volt hosszútávon felvértezve, mint a kitartás, a nemzetiségi kultúrájához való hűség, céltudatos magatartás, és az apró lehetőségek hatékony kihasználása, amelyekkel a többi kisebbségekhez viszonyítva talán kevesebb veszteségekkel zajlottak a történelmi folyamatok, ha nem számoljuk bele a háborút követően átélt számtalan szomorúbbnál szomorúbb emberi színjátékokat. Az előbbiekben, amire a valóságban gondolok, az a lemorzsolódás, amelyek a vándorlás, és a nemzetiségről való tudatos vagy tudatlan lemondás, esetleg más okok révén jöttek létre. Ehhez, természetesen, némi szerencse is társult, mert általános kitelepítésünkre irányuló veszélyek, ha akkor el is elmúltak, azért ujjongani nem sok okunk van, mert a nemzet végleges egyesítésére irányuló eddigi intézkedésék, sajnálatos mód, de elmaradtak. Mindezek ellenére, Kárpátalja magyarsága, az említett és más tulajdonságaik figyelembevételével, a megpróbáltatásokat tovább állja, ami ékes bizonyítékai eltökéltségének és életképességének. A felvett szokások, értékítéletek tették egészségesebbé, emberibbé, ötvözöttebbé szűk társadalmunk tagjai között a kapcsolatokat, azaz elviselhetőbbé az életet, amelyeket lehetetlen csak karhatalmi és más eszközökkel összetartani. Ezért nyugodtan állíthatom, hogy a legtöbb beregvidéki szokás, társadalmi megnyilvánulás, amely végtelenül sokszínű, komoly értékhordozó tulajdonsággal rendelkezik, mert azok gyökerei a távoli múltba, közös történelmünkbe vezetnek vissza, és több évszázados létük folyamán csiszolódtak, kristályosodtak, tartalmasodtak, és már rég bebizonyították létjogosultságuk fontosságát, amivel a múltban messzemenőleg hozzájárultak egy testileg - lelkileg egészséges nemzeti kisebbség kialakulásához. Erre számtalan példával tudnék szolgálni, de helyszűke miatt csak néhányat említek: Mind a mai napig elutasítja a tömény szeszesital nagymértékű fogyasztását, és konokul ragaszkodik a saját készítésű házi borához, amint azt évszázadokon őseitől látta. Utolsó esetben, úgymond megissza a futószalagon gyártott bort vagy a sört is társaságban, no meg azért lélekerősítőként, egy kupica erős is jól jön hébe – hóba éhgyomorra.
Továbbá, mint ismeretes, vitatkozó nemzet vagyunk, azért egymás felfalására sem kedvtelésből, sem belső kényszerből a történelem folyamán nem fanyalodtunk és okokat hasonlóra másoknak sem szolgáltattunk. És mondjuk meg őszintén: A múlt nagy területhódítói közzé, akik ma a demokráciára szomjazóknak önzőmód „kegyeiket” osztogatják, sem vagyunk sorolhatók. Mert amíg mások „apró beszerzési” körutjaikon csámborogtak, addig mi védőbástyaként védtük őket tatártól, töröktől, stb. eEzek a régi szokások, amelyekről a későbbiekben majd szó lesz, általános jellemzői és jelenségei voltak tájainknak és településeinknek. Az emberek nemcsak azért vették fel és terjesztették egymás között a felvett szokásokat, hogy szépítsék, formálják, egészségesebbé tegyék életüket, kivédjék a különböző járványokat, betegségeket, hanem azokkal gazdagabbá és tartalmasabbá tették életüket, mert elűzték gondjaikat és bajaikat, felhőtlenül vigadhattak, ha arra sor került.
Továbbá, tudatosan hozzájárultak, sőt nélkülözhetetlen biztosítékot adtak egészségük megőrzéséhez, az élet folytonosságának megalapozásához, nemzeti hovatartozásuk - identitásuk, hagyományaik ápolásaihoz, magáért a létfennmaradásukért, még az őshazától való elszakadás, sokszor hosszú, zord és embertelen feltételei mellett is. Ehhez elég, ha a kollektívizációt követő időszakra gondolok, amikor az év elteltével nem az, hogy nem fizettek senkinek egy fillért sem a keményen ledolgozott hónapokért, mert az abban az évben termett kevés volt a kötelező beszolgáltatást törleszteni, de tavasszal, hogy a későbbiekben a vezetőségnek legyen mit elpazarolni a közösből, elvették az emberektől azt is, ami a saját kisgazdaságukban termett. Ebből az a következtetés, hogy az emberek, hogy ingyen dolgozhassanak a közösben, még természetbenikkel fizetniük kellett, hogy kielégíthessék a totális államgazdaságot. Eközben az összeguberált termékek több százezer tonnaszám vesztegeltek az Unió vasútvonalainak vakvágányain, várva a megfelelő átirányításra, és ment tönkre a helytelen, nem megfelelő tárolás következményeként még mielőtt a rendeltetési helyére kerülhetett volna. Eközben az emberek ugyancsak százezrei pusztultak el éhínségben, és az alultápláltság talaján burjánzó betegségek következtében, amelyek úgyszintén messzemenően érintették Beregvidék lakosságát.
Nemcsak Beregvidék, de egész Kárpátalja magyarsága az elmúlt időszakban nehéz évtizedeket élt át. A túlélését némileg megkönnyítette, hogy olyan értékrenddel volt hosszútávon felvértezve, mint a kitartás, a nemzetiségi kultúrájához való hűség, céltudatos magatartás, és az apró lehetőségek hatékony kihasználása, amelyekkel a többi kisebbségekhez viszonyítva talán kevesebb veszteségekkel zajlottak a történelmi folyamatok, ha nem számoljuk bele a háborút követően átélt tragédiákat. Az előbbiekben, amire konkrétan gondolok, az a lemorzsolódás, amelyek a migráció, és a nemzetiségről való tudatos vagy tudatlan lemondás, esetleg más okok révén jöttek létre. Ehhez, természetesen, némi szerencse is társult, mert általános kitelepítésünkre irányuló veszélyek, ha akkor el is elmúltak, azért ujjongani nem sok okunk van, mert a nemzet végleges egyesítésére irányuló eddigi intézkedésék, sajnálatos mód, de elmaradtak. Mindezek ellenére, Kárpátalja magyarsága, az említett és más tulajdonságaik figyelembevételével, a megpróbáltatásokat tovább állja, ami ékes bizonyítékai eltökéltségének és életképességének. A felvett szokások, értékítéletek tették egészségesebbé, emberibbé, ötvözöttebbé szűk társadalmunk tagjai között a kapcsolatokat, azaz elviselhetőbbé az életet, amelyeket lehetetlen csak karhatalmi és más eszközökkel összetartani. Ezért nyugodtan állíthatomgyaránt, amit ide-oda pofozgatásunként és felszabdalásunkként köszöntek meg véglegesen. Nem szeretnék különböző példákat felhozni más államok esetéből, akiknek történelme, mint tudjuk, csupa ilyen mára már teljesen megszépített és humanizált eseményekkel van tele írva. Ezért ha másra nem, de a szabadság érzelmünkre, igazi céljaink meglátására és az azok felé törekvéseinkre valóban büszkék lehetünk. Pedig, lehet néha nem ártana, ha olykor kissé erőteljesebben vernénk a melleinket és könyökölnénk, különösen, ha igazságos és jogos követeléseinkkel hozakodunk elő, hogy ezekre mások jóval jobban odafigyeljenek, hiszen alkalmankint a legegyszerűbb emberi igényekről van mindössze szó.
1.Tisztaság és lelki egészség
A sok régi szép falusi szokások közül először a múltban leginkább elterjedtet említeném – az egyházi, állami ünnepek és hétvége előtti nagytakarítást. A hétvégi nagytakarításhoz a falvak lakossága pénteken, néha szombaton, legritkább esetben vasárnap korareggel, vagy más alkalomkor, ha nem úgy esett, akkor közvetlen az ünnepeket megelőző napokban látott hozzá az effajta teendőkhöz. Mert alapvető követelménye volt úgy az állampolgári, mint a jószomszédi, emberi kapcsolatoknak, hogy mindenkinek a saját gazdasága a legnagyobb rendben találtassék. Aki mindezek ellenére rendetlenül tartotta portáját, nem tekintették megbízható embernek, és komoly szankciókra számíthatott, amelyek ha hatástalannak bizonyultak, egyszerűen kiközösítették az elkövetőt. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen falubélit nem szívesen alkalmazták semmilyen munkára, ha mégis sajnálatból előfordult, akkor jóval alacsonyabb bért fizettek neki. Kisebb volt az ilyen ember rokoni és baráti köre, nem szívesen látogatták, s ha netalán támogatták, úgy inkább titokban, mások tudta nélkül cselekedték, mert az olyan rendetlen, lusta ember hírében állt, aki ráadásul még lehet tékozló, rossz fényt vetett rájuk. Tehát távolságtartóak voltak velük szemben, nem akarták magukat kompromittálni hasonló famíliával.
Megesett, hogy vásárló, nézelődő jött a rendetlen gazdához, de mihelyst meglátta a nála uralkodó helyzetet, gyorsan elinalt, mert úgy tartották, hogy az egészségtelen körülmények között nevelt jószág betegesebbnek bizonyul, és hamar elhullik. Az emberek tudták, hogy a tisztaság úgy a saját, mint az állatok környezetében alapvető követelmény. Ezért sok tekintetben igyekeztek fenntartani a rendet és betartani a higiéniai szabályokat. Így aztán környezetük folyamatosan és mindinkább szebbé és egészségesebbé vált. Azonban, sajnos, bizonyos torzulások következményéül, ez az évszázadokon jól működő életszemlélet és értékrend tönkrement, és a helyükbe olyakat igyekeztek ültetni, amelyek valamilyen okoknál fogva nem állták meg a helyüket. Megfigyeltem például, hogy több helységben egyszerűen felszámolták az út menti árkok tisztítását, amelyek a belvíz gyors levezetését szolgálták. Majdnem hasonló sorsra jutott a Beregszászt átszelő folyó kanális, amelyet néhány évtizede, szennyvízcsatornává szándékozták formálni. Ezért még ma is rengeteg szennyvíz kerül beletisztítatlanul, ami nem más, mint kész bakteriológiai bomba, ami nem tudni, mikor robban és mennyi áldozatot fog szedni. Ezért ajánlatos lenne minél hamarabb vissza térni a régebbi, bevált szokásokhoz és rendhez, amivel egyben el kell temetni, a közelmúltban szült egészségteleneket.
A békebeli időkben, a háború előtt, amikor még teljes mértékben működött az emberekben a tisztasághoz, a kellemes és szép környezethez, a becsülethez, a tiszta lelkiismerethez való igény, az volt Beregvidéken a szokás, hogy a rendesebbje már a hét közepén hozzáfogott a takarításhoz, ami sok esetben rosszmájú megjegyzésekre hangolta a környezetet. Viszont a túlbuzgóság ritkán hagyta magát befolyásolni, ezért ha szűkség volt rá, inkább szombaton újra kezdték a munkát, mintsem beadják a derekukat, mert hol a rendszeretet, hol a becsvágy, hol pedig valami más vezérelte az embereket igyekezetükben.
Ugyanis vasárnap, amikor beharangoztak a templomba, és az emberek misére mentek, mindig megjegyezték, kinek mennyire van rendben a portája, és eközben szinte rangsorolták a gazdáikat, és jaj volt annak, akit a „falu nyelvére vett” és annak kellett tisztára szapulnia, ami keservesebb volt a legrosszabb nyavalyánál. Bezzeg a szorgos gazdát, dicsérgették úton – útfélen, hangsúlyozták ügyességét, rendszeretetét, aki aztán hízott is, mint a dugott liba. Ezáltal jó pontokat gyűjtött be a szorgoskodó, aminek hamar híre ment, és ha munkát keresett, a jómódú és tehetős gazdák szívesen alkalmazták családtagjaival együtt akár napszámba, akár bármilyen más munkára.
Persze az ilyen és ehhez hasonló munkaajánlatokat illett elfogadni egyrészt azért, mert azok a legtöbb esetben hosszú időre szóltak, másrészt ez által kifejezték tiszteletüket és hűségüket a munkaadóval szemben. Kevés kereseti lehetőség adódott akkoriban a környéken, ezért az emberek általában nagyon megbecsülték a jövedelemhez jutás e formáját. Természetesen akadtak, akiknek már sikerült régebben, úgymond bedolgozniuk magukat, és régi ismerősként jöttek szóba, azok megengedhettek maguknak némi szabadkozást: „Ugyan má, hiányzik is magának ilyen hátramozdító?!”, stb., amivel az ajánlatot nem visszautasítani, mint inkább kedélyességükkel megnyerni és megerősíteni szándékoztak és egy laza „maga tuggya” kifejezéssel elfogadták a felkérést. Persze csak akkor, ha korábban nem voltak ellenvetések, komolyabb nézeteltérések. Mert a munkalehetőséget visszautasítani, bizony, csak nagyon nyomós ok révén volt érdemes. Ugyanis, utána ritkán jött újabb.
Falu túlbuzgó takarítói, egyben barométerei voltak a közösségeknek, mert a papok mellett serénykedéseikkel állandóan figyelmeztették környezetüket a vasárnap és az ünnepek közeledtére, a halaszthatatlan teendők elvégzésére: nyiratkozásra, tisztálkodásra, nagymosásra, ajtók és ablakok tisztítására, meszelésre, mázolásra, stb., amit úgy kellett beosztani, hogy a háziasszonynak az ünnep előtt már csak a sütésre – főzésre, no meg a saját „sakbavágására” „kirettyentésére” legyen már csak gondja. Ehhez a lüktetéshez alkalmazkodtak a vidék szinte minden családjánál a vallási hovatartozásuktól függetlenül.
A feladatok elvégzésében a falvak lakossága, azért ragaszkodott a beidegződött szokásokhoz, mert azok kedvezően befolyásolták életfeltételeiket, egészségüket, pihenésüket, stb.. A hagyományok megtartása általában nem ütközött semmilyen akadályba, ami gördülékennyé tették azok lebonyolítását és élvezetét. Ez pedig kimondottan boldoggá tette őket és fokozta az élettel való elégedettségüket. Így szombat délután vagy inkább a kora esti órákban, amikor a konda, csorda, gulya elvonult, mint rajzáskor a méh, úgy vonult ki a falu „pulyaserege”: és hatalmas lendülettel, igyekezettel fogott neki a ki-ki saját gyártmányú szerszámával az utca, és udvar sepregetéséhez, de előtte a „lócitromok”, és „tehénplecsnik” eltakarításához, az árokpartok garaszolásához. Hogy az utóbbival biztosítsák a belvíz szabad lefolyását. Ahogyan elnézem ma, az egyre növekvő fenyegető veszélyek ellenére sem érdekel senkit, sha igen, akkor az nagyon keveseket.
A munka rendszerint versenyszerűen zajlott, mert az ügyeskedő gyermeksereg nem igen tudott mértéket tartani lelkesedésben. Ráadásul, különösen nyári időben, a friss „ficfából”, rekettyéből, akácból eszkábált seprű, száraz időben már kisebb mozgatással is óriási porfelhőt emelt fel, aminek következményeként, ha tevékeny munkába lendültek, az egyik szomszéd gyerek alig látta a másikat. A buzgóság határtalannak bizonyult (ma már ilyesmit egyre ritkábban tapasztalunk), hiszen jutalmul egy – egy karéj sós, cukrozott, lekváros, jobbik esetben zsíros kenyeret kaptak munkájuk elismeréséül. Ezért a családok gyermekeinek egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki lesz a finom falat, igazságos elosztója és élvezője, rosszabbik esettben büntetője.
A beregvidéki gyermekek legnagyobb ijesztője a „pujaszedő”, aki nem volt más, mint egy hatalmas lógó fülű és bajszú ember, a hátán óriási tarisznyával, amibe a rosszakat és szófogadatlanokat gyömöszölte, ha szüleik úgy ítélték szükségesnek, odaadták. Így a pujának ennél fogva nem maradt más hátra, mint igyekezni, mert egyesek féltek tőle, mint az ördög a tömjéntől.
A munka menetét nemcsak igyekezet, és lelkesedés kísérte, hanem hatalmas gyermekzsivaj is. A serénykedés közepette olyan ricsajt csaptak a gyerkőcök, mint koratavaszi nászuk idején a kormos verebek az éppen zöldülni készülő fák ágai között. Ilyenkor azt hiszem, a látványon, a legszigorúbb ember szíve is meglágyult és mosolyra derült. Persze előfordult, hogy a vidám társaság közt civakodás alakult ki, aminek következtében a felnőttek kiosztottak néhány enyhébb „nyaklevest” vagy „nyakon sóztak” valakit, de azért durvaságból sosem ”vágtak kupán” senkit, hogy igazságot tegyenek.
Míg napközben a házigazda az udvaron tett – vett és irányította a munkát, addig a háziasszony odabent tanítgatta serénységre a lányait, nehogy, majd ha férjhez mennek, szégyent hozzanak a házra, és ezzel az egész famíliára. Az ilyesmi csak nagy ritkán fordult elő, igaz, akkor susmogott az egész környék.
Természetesen, azoknál a családoknál, ahol nem volt gyerek vagy már kirepültek a családi fészekből, a takarítás rendszeres és elhalaszthatatlan feladata a felnőttekre hárult, amit nekik is majdnem ugyanolyan tempóban, és minőségben illett elvégezni, mint a többieknek. Hisz az este gyorsan közeledett. Ekkorra a család minden tagjának el kellett végeznie a rárótt teendőket. Ez egyben a tisztálkodás idejét is jelentette: mosdás – arc, kéz és lábmosás, a heti és ünnepek előtti kötelező fürdés. Ezt követte a vacsora, majd a lefekvés és az esti ima. A falusi parasztgyerekeknek az esti ima után már nem meséltek és a csirimpolás is tiltva volt, aludni kellett és kész.
A felsorolt tennivalók elvégzése után, a felnőttek részére is csak a megérdemelt pihenés maradt hátra. Érdekes, hogy abban az időben az emberek nem szenvedtek alvászavarokban, pszichés eredetű rendellenességekről sem nagyon beszéltek, magas vérnyomásra szintúgy nemigen panaszkodtak, nem voltak túlsúlyosak. Faluszerte előfordult ugyan két – három esett, melyek szenvedő alanyai is inkább a bíró, a jegyző és a pap vagy a munkájától elfáradt nyugdíjas tanító voltak. Az előbbiek is nem a túlterheltség révén, hanem csendes dorbézolásaik közben szerezték, mintsem a nagy izgalmaik vagy túlbuzgóságaik révén, ha pedig előfordult ilyen, akkor azt tétlenségeik közepette szerzett „szoknyavadász” szenvedélyeiknek köszönhették. Persze, ők sem mindig feltétlenül a tétlenség áldozatai voltak, gyakrabban a rendszertelen életvitel, az élvezek halmozása, mert az evés-ívás, azok közé tartozik. Igazából ezek és a szoknyapecériség ártott meg nekik.
A nemrég szülőfalumban jártam, ahol megkérdeztem az egyik matuzsálemi kort megért földimet: „János Bátyám! Mondja már meg, maga szerint mitől van manapság a világban ez a sok nyavalya?”. „Hát attu, a sok tisztességtelen élettű, Fijam!” – hangzott a kurta válasz, amiről mindenki maga döntse el mennyire helytálló a válasz. Miután a kilencven körüli idős ember egy derék libafosnyit sercintett a küszöbön keresztül a tornácra a pipája mellől, ezzel is jelezvén véleménye megmásíthatatlanságát. Majd kisebb szünet után e kép’ folytatta: „ Me tisztességtelen dolog, Fijam, az embernek úgy ..magát, mint másokat kihasználni, me az egyik sem jár izgalmak nélkü, és egyik sem marad büntetlenül.” A véleménynyilvánítás után hosszú szünet következett, amiből azt vontam le hirtelenjében, hogy a vitánk témája ezzel lezárult.
Hát igen….! Régen az izgulhatott leginkább kissé faluhelyen, akit tolvajláson vagy más fajta törvénysértésen kaptak. No, persze meg az is, aki tücsök módjára eldáridózta a nyarat, jobbik esetben „körmére égett” a nyári munka vagy a betakarítás. Az ilyen embert Beregvidéken hamar kiismerték, és emberség ide, emberség oda, még segíteni sem szívesen segítettek, akár a rendetlennek. Ezért erősen követendő példa volt mindenki számára az erkölcsös, becsületes, lelkiismeretes, szorgos élet, aminek ha nem is mindig vette hasznát az ember, de legalább nyugalomban élt, különösen, ha nem dúlt háború a vidéken. Ezzel magyarázható, hogy az említett értékek az egyik legbecsesebb és legkomolyabb befektetéseknek számítottak az emberek körében. A gyakorlatban ez megnyilvánult olyan esetekben, hogy kerítéseket csak kimondottan a vadkárok elleni szempontokból építettek, és általános jelenségnek számított a lehetőségek nélküli szegények, az elesettek, a rászorultak támogatása, amivel hosszabb távon megoldották a tolvajlást és annak elharapózódását.
Az emberek mások vagyonát, értékeit jobban becsülték, féltették, mint sajátjukat, mert tudták, hogy az első sorban önmaguk biztonságát és békéjét jelenti. Vajon ma is így vagyunk ezzel? Viszont szeretnék annyit hozzáfűzni az elmondottakhoz, hogy büszke is volt a becsületére szinte minden beregvidéki ember. Ezért csak nagy ritkán merült fel kifogás ellene bárhová került a nagyvilágban.
A múltban az emberek vallásosak, egymást és a törvényt tisztelők voltak. Egy-egy falu közössége összeforrott családnak számított már csupán azért is, mert a lakosság több mint fele rokonságban, komaságban, cimboraságban és kimondottan jó ismerősi viszonyban állt egymással, így nagyon is összetartottak. Nagyon jól ismerték egymást, saját és barátaik, rokonaik lehetőségeinek határait, amihez az évszázadokon keresztül gazdagodó értékrend – szemléletük nyújtott segítséget, ezáltal élhettek kiegyensúlyozott életet. A megérdemelt tiszteletet, amire az állam adott bizonyos biztonsági garanciát, megkapta szinte mindenki, ha nem fickándozott feleslegesen és nem voltak priuszai a hatalommal szemben. Persze igazságtalan lenne elhallgatni, hogy nem minden angyali módon zajlott, mert néha azért elcsattant egy-egy igazságtalan pofon, különösen valatatáskor, vagy akár kikötés is, alaptalan büntetésként.
Akkoriban a falvakban és még a városon is kimondottan jól tudták, ki a legjobb szakember és munkás a vidéken, legyen az asztalos, kerékgyártó, fuvaros, napszámos: kapás, kaszás, markoló, kévekötő, stb., vagy bármilyen más tevékenységet űző. A jó mesterekre évtizedeken keresztül emlékeztek, nevüket gyakran emlegették, mert azok tekintélyüket, vagyonukat, lelkiismeretes és hozzáértő munkájukkal élesztgették, gyarapították. Különösen számon tartották őket és számoltak velük azok, akiknek hasonló munkaerőre, szolgáltatásokra volt szükségük. A dolog érdekessége az, hogy az ilyen értékrendhez az emberek már gyermekkoruktól hozzászoktak anélkül, hogy ez bárkinek valamilyen nehézséget okozott volna. Azonban illő megjegyezni, hogy becsületes és tisztességes valamint szorgaémas munkájukkal nagy vagyonokat sosem tudtak összehozni. Az inkább az orvosokra, ügyvédekre, de leginkább a kereskedőkre volt jellemző.
Azzal szeretném folytatni, hogy a hétvégi takarítások alkalmával, a gyerekek igyekezete ellenére, egyik másik teendő elmaradt, aminek az elvégzését másnap korareggel kellett bepótolni. Előfordult, hogy a gyerek elfáradt, elálmosodott, mert már elérkezett az alvás ideje. A legtöbb szülő az ilyen eseteket a legnagyobb megértéssel kezelte, nem fabrikált belőle problémát még akkor sem, ha a gyerek hibájából maradt el a teendő, nehogy elvegye a kedvét a jövőben, ezért inkább alkalomadtán megdicsérte. Az okos szülő másból sem állt ki, mint „ügyes vagy fijam! ”, „Jaj de szépen csinálod!”, „Csináld má még eszt meg?!”, „Mit hozzak neked a vásárru?”, stb., amivel állandóan ébren tartotta a gyermeke figyelmét addig, amíg meg nem szokta a rendszerességet és a munkát, hogy végül önállóan el tudja végezni és meg nem szereti azt, ami teendőként ráhárult.
A napközi lazsálásokat, alvásokat, tétlenkedéseket, akkoriban a gyerekek nem nagyon ismerték. Az ilyesmit amúgy csak a csecsemők, az egészen kiskorúak, vagy a betegebbjei élvezhették. A játszásokra szánt időnek nagyon szűk határai léteztek, mert minden kézre szűkség volt a háznál.
Nem üdvözítették ezek mellett a nyári esküvőket sem, mert azt tartották: ”Nyári menyasszony és téli kutyakölyök egy fabatkát sem ér!”, mert úgy tartották, hogy az előzőt a mézeshetek eszi meg, a másikat meg a tél hidege veszi meg. Ezért jobbnak látták az esküvők idejét a későőszi, téli, koratavaszi időszakokra tenni, amikor a dolog ideje szünetel vagy még kevéssé elfoglaltak az emberek, mert jókat mulatni csak gondoktól felhőtlen állapotban lehet igazán. Ezért a nyári esküvőknek, még a gondolatát is igyekeztek elhessegetni maguktól.
- Erős és hosszan tartó kapcsolatok alapjai
Nyári időszakban az emberek jóval kevesebbet szomszédoltak, diskuráltak a kerítéseken keresztül, beszélgetési és pletykálási igényüket is inkább csak menet-jövet a templomba, a mezőre, a vásárra elégítetté k ki. Mert nagyon gyakorlott munkásnak kellett lenni az olyannak,aki munka közben megengedhette magának a diskurálást. Ugyanis, illett odafigyelni a teendőkre, ha az ember komolyan vette a munkáját. Persze voltak foglalatosságok, mint a cseresznye és meggyszedés, szőlőszüretelés, amelyek végzése közben a tulajdonos kimondottan szívesen vette nem az hogy beszélgetést, de még az éneklést is, mert az alatt sem csemegéztek a munkások. Így több maradt a gazdának.
Persze a nyári kiskutyák azok kapósak voltak a vásáron, mert busásan beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, amit sok bérégvidéki ma is somolyogva fogad, mert amint elszámolt érte, a „hóna alá” kapja, és máris szalad vele: „Az egyik lába itt, a másik meg ott”, mert várja a munka odahaza.
Az igazi, jóízű és hosszan elnyúló beszélgetésekre télvíz idején került sor, amikorra a termés és füstölt sonka a kamrába, a kiforrt újbor a pincébe vándorolt. Ilyenkor aztán illett meglátogatni még a legtávolabbi atyafit is, amit nem is mulasztott el egyetlen betegvidéki sem. Persze nem úgy, mint manapság, amikor csak a lakodalom meg a temetés hozza össze a rokonságot, azt is csak jobbik esetben, ha egyikről-másikról meg nem „feledkeznek”, mivel „ágról szakadt” szegény. S netalán, ha valamelyiküknek jobban megy a dolga, mint a másiknak még annyit sem segítene, hogy karikás ostort durrogtasson a fülibe, mert nincs ideje a gyűjtéstől, a sok halmozástól, és amire összejön a tervezett vagyon, nem marad se szomszéd, se barát, se rokon, sem pedig egészség, csak a zárt spanyol udvar meg a nagy ház, ami nem más, mint a félelem vára, ahonnét se ki, se be nem látni. És Isten őrizzen, ha tűzvész törne ki nagy hírtelenjébe, mire megérkezne a tűzoltó, porrá lenne minden, mert aligha akadna ember, hogy vegye a fáradtságot és legalább egy veder vizet, öntene a tűzre.
Bezzeg régen, ha kigyúlt a szalmatető, a kiérkező tűzoltóknak nem maradt már szinte semmi dolga, mert pillanatok alatt összegyűlt a falu apraja-nagyja, és egy emberként oltotta, a tűzet. Ámulat volt nézni, amikor annyi ember egyszerre serénykedett, buzgólkodott tiszta szívből segíteni.
A házak építését és újjáépítését kalákában, családi és rokoni összefogással végezték. Hasonlókép’ ment a munka a mezőn is, amikor égett az aratás, a betakarítás.
Persze, azért nyári időszakban is adódtak helyzetek, lehetőségek a nyitott és hosszú beszélgetésekre, amikor összekuporodott a család a szalmazsákos ágyon és párhuzamosan a „felhők csatornájával” megnyílt a lelkeké is. Ilyesmire általában a hosszú esőzések (Médárd-nap után) idején került sor. Ekkor szünetelt a mezei munka, csak az állatok ellátása maradt feladatként. Azután még jó nagyokat is aludhattak, ha még korgott is a gyomor, de mivel nyugodtak voltak a kedélyek, ezért pihentek, beszélgettek, meséltek, álmodoztak.
Az esőzések és velük járó enyhe lehűlések, kellemesen befolyásolták nemcsak a természetet, de az emberek fizikai állapotát, lelki tevékenységet egyaránt. Kissé kipihenték magukat, megvitatták a közös dolgaikat, kibeszélték félelmeiket, oldódtak a feszültségek, amivel elsimultak az ellentétek közöttük.
Ha hosszúra nyúltak az esőzések és még mindig lehetetlen volt munkába állni, a mondanivalót is kimerítették, akkor át át-rándultak a közeli szomszédokhoz egy kis további tereferére, ahová a minap kölcsönkért ecetet, sót, cukrot, stb. már megadták. Ezek voltak a leggyakoribb kölcsönkért, ha nem is idejében, de mindig visszaszolgáltatott szükségcikkek.
Ám előzetes figyelmeztetés, meghatározott ürügy nélkül, szinte soha nem mentek egymáshoz: „Szomszédasszony, nem tudna pár napra adni néhány kanál ecetet?”. „Hogyne tudnék má!” – volt ilyenkor a kurta válasz. „Hát akko átküldeném érte később a puját”. Ám az, hasonló esetekben mindig valahová elkószált és ezért többnyire nem a gyerek ment, hanem a háziasszony, mert az ecet csak ürügy volt azok számára, akik nem merték vagy nem akarták vállalni reckért (rizikót) elutasítás esetére.
Persze a merészebbek, a rámenősebbek nem sokat teketóriáztak. „Szomszéd, estére az etetés után átlépnénk egy kis tere-ferére, ha nem zavarnánk”, - hangzott a kérés némi tapintattal. „Jó, de jöjjenek inkább délután, me este sok bajom van a puják ágyba sipirceléséve” – szólt a párját megelőzve a szomszédasszony.
Egyszóval, illetlennek tartották minden figyelmeztetés nélkül meglepni az egyiknek a másikat, különösen dologidőben. S ha már átmentek, akkor sem maradtak sokáig, a megszokott étkezési és pihenési időre, hazatértek, amire kéznél volt a kifogás: „Jaj Istenem, hogy e’szaladt az idő!”, „Jaj, mingyá etetnem ke!”, „Jaj, mennem ke, me e’fut a kovászom!”. Igen, ilyen kis kegyes füllentésekkel igyekeztek megszakítani a beszélgetéseket, kordában tartani a jószomszédi kapcsolatokat. Igyekeztek nem visszaélni élni mások türelmével, bizalmával, és kedvességével. Minden esetben, ha a vendég már elindult, inkább csak a jó modor és a látszat kedvéért marasztalták tovább. Ez ugyanúgy kötelező volt, mint a mentegetőzés, amivel soha nem illett visszaélni. Természetesen nem is maradt tovább a vendég, amelyet ha mindjárt a legközelebbi szomszéd is volt, mindig illett kikísérni, a házban pedig akármivel megvendégelni. Mert a vendég érkezésére gyakran a spór tetején karikára vágva vagy a „fazik” alatt ott sült a „kolompér”, a „blóderba” a sütőtök, a lefedett rostában pattogott a tengeri, amiből szívesen kínálgatták a még rövid időre átruccant szomszédokat is.
Aranyszabályként könyvelték el, amit többnyire be is tartottak, hogy étkezések idején senkit nem illő otthonában, de ha még kint voltak a mezőn, akkor sem zavarni. Viszont ha valamilyen okból mégis betévedt valaki a házba, természetesen őt is az asztalhoz ültették , és szívesen megvendégelték minden szabadkozása ellenére, amit nem volt ajánlatos elutasítani már illendőségből sem. Ide tartozott az a szokás is, hogy a szezonmunkák idején, nem szívesen vendégeskedtek, ami teljes mértékben nem érintette vendégszeretetüket. Ezeket nemcsak elvárták, de igyekeztek be is tartani.
- Egészségük alapköve – a helyes étkezés
Szívélyes meghíváskor, az asztalnál, lehetett, mi több, illett ugyan szabadkozni, de nem volt helye az elutasításnak, viszont a hosszadalmas győzködésnek sem. Evésközben nemigen társalogtak, mert a beregvidéki ember jelleménél fogva mindig odafigyelt, amivel éppen foglalatoskodott, és természetesen az, hogy: „Magyar ember evésközben nem beszél”. Így, esetleg elhangozhatott egy-egy megjegyzés az étel minőségével kapcsolatosan, vagy rendreutasították az asztalnál pillanatnyilag csintalankodó, fenekükön fészkelődő nebulókat. Talán ezért volt akkoriban a mainál lényegesen kevesebb gyomor és májbeteg, hiszen mi bármivel foglalkozunk az asztalnál, csak éppen az evésre nem tudunk vagy alkatilag, vagy pedig rohanó életmódunk következtében összpontosítani, azaz nem ízleljük az ételt, ezáltal elmulasztjuk élvezni az étkezés gyönyörűségeit. Így lelki egyensúlyunk megtartása érdekében kénytelenek vagyunk nagy horderejű élvezetek után futkározni, mivel az értékesebbeket - az aprót, azokat, amelyekért lehet kissé meg kellene dolgoznunk, elengedjük, aminek végül mi látjuk a legnagyobb kárát, mert az egészségünkkel fizetünk érte.
A családok jobbára csak hétvégeken, ünnepnapokon és késői ősz beálltával ültek rendszeresen terített asztalhoz, amikor már szünetelt a munka java a mezőkön. Hétköznapokon nem volt idő még arra sem nagyon, hogy asztalhoz üljenek, nem az, hogy megterítsenek. Ilyenkor a családok apraja-nagyja gyorsan az orra alá hányta az ételt és ment a dolgára, mert hajtotta az idő. S ha pedig sikerült asztalhoz ülniük, akkor többnyire csupasz asztalnál étkeztek, és mindenki abból evett, amiből tudott, mert az étkészletek csak kimondottan nagy alkalmakkor kerültek elő, ha voltak olyanok.
Az igazat megvallva, a Beregvidékiek nemcsak nagytakarításokkal, meszelésekkel óvták egészségüket az évszázadokon felhalmozódott tapasztalataikon keresztül, ami lehet kissé, ma már nevetségesen hangzik, de olyannal is, mint étkezések után az edények elmosogatása.
Az étkezések befejeztével, az asztalt rögtön letakarították. Az ételmaradékokat az edényekből kikaparták és összegyűjtötték. Persze ételmaradékokat nem nagyon lehetett találni az asztalaikon, az ilyesmire csak ritkán volt példa, ha igen, akkor módosabb családoknál. A maradékokat az állatoknak: kutyáknak és a sertéseknek adták, de soha sem a tejelő vagy igavonóknak.
A vasárnapi, ünnepi ebéd után, rövid időt pihent az egész család, majd ezt követően az asszonyok, leányok elvégzendő mosogatáshoz láttak, ami azzal kezdődött, hogy forró vízzel átöblítették a mosatlan edényeket. Az így nyert zsíros és apró maradékokkal teli lét, úgy hasznosították, hogy azt ívósként adták a nem kérődző állatoknak etetésük után.
A továbbiakban, hamuba mártott mosogatóronggyal, meleg vízben átmosták, átsúrolták az összes edényeket, amelyeket abban át is öblítettek. Ez a mosogatólé a következővel együtt a trágyadombra került. Majd ezt követően, langyos vízben, amit folyamatosan cseréltek, még egyszer átöblítették az edényeket.
A mosogatást befejezvén, a tisztításra használt rongyot kimosták és kiöblítették, amit nyáron, az udvar kerítésén, télen pedig a spór szélére akasztva kiszárították, hogy a későbbi használatkor tisztán, kerüljön használatba.
Ezeknek a szokásoknak, úgy mondanám íratlan szabályoknak, megmerném kockáztatva mondani, óriási szerepük volt számos megbetegedés megelőzése szempontjából, ahol ezeket nem tartották be, ott bizony számolni kellett olykor súlyosabb esettekkel , megbetegedésekkel.
Ha munka közben, véletlenszerűen vagy váratlanul odacseppent zavarkodó vendég, egészen természetes módon kapcsolódott bele abba a tevékenységbe, amit a háziak éppen folytattak, és amíg el nem mondta jövetele célját, mondókáját, addig együtt dolgozott a családdal, ha még hosszabb keletűnek is bizonyult a megbeszélés. Ezért nem járt semmilyen fizetség a köszönőmön kívül. Amint az átmeneti vendég, látogató befejezte az intéznivalóját, abbahagyta a segédkezést és ment a dolgára, és így nem zökkentette ki fogadóját a teendőiből.
- Kapcsolatok erősítése
A múltban, a bizalom megszerzése hosszú folyamat volt. Az embereknek előbb kis dolgokban kellett jeleskedniük, és csak fokozatosan haladtak a nagyobbak felé. Szívesen segítettek egymáson. Persze nem feltétlenül azért, mert így ők is majd viszonzásra számíthattak, hanem önzetlenül, amit a legtermészetesebb emberi magatartásuknak tekintették. Tisztában voltak azzal, hogy egymás megsegítésével könnyebbé, elviselhetőbbé teszik a maguk és körülöttük lévők életét, és hasonló magatartással hamarabb napirendre tudnak térni az orvosolt bajok után, amelyekkel nap, mint nap találkoztak. Ily módon erősítették az összetartozás érzését, nyugtatták, engesztelték, biztatták egymást, hogy nehézségek esetén ne csüggedjenek el, és bátran viseljék a terheket. Ezért mások szerencsétlensége, bánata, szomorúsága nem kárörvendést, hanem együttérzést, segítőkészséget váltott ki az emberekből, akik igazi én-jükkel fordultak egymás felé, ami eloszlatta a kételyt és félreértést szándékukról.
Itt említeném meg, hogy ha valakinek elfogyott a kenyere nem esett kétségbe, mert környezetére bármikor számíthatott, szó nélkül kisegítették. Persze a kölcsönkért dolgokat illet megadni vagy visszaadni a lehető legpontosabb határidőre, még akkor is, ha esetleg ideiglenesen megfeledkezett róla a kölcsönző.
Egy beregvidéki általában csak úgy kért kölcsön, hogy tudatában volt annak, képes lesz azt majd megadni. Adni szintén úgy adtak, hogy számítottak rá, vissza fogják kapni. Így a szolgáltatás oda-vissza működött, amelyek mögött kimondottan tiszta szándékok húzódtak. Ehhez kiválóan ismerniük kellett egymás lehetőségeinek határait, amivel többnyire nem volt semmi baj, hiszen a vidék legszegényebbje is kötelességének tekintette visszafizetni a kölcsönt, különben oda lett volna a becsülete, amit egyik legnagyobb értékének tulajdonított, és azt könnyen el lehetett veszíteni, de annál nehezebb volt visszaszerezni. Az emberek hírneve forgott a kockán. Ezzel magyarázható, hogy régen kevesebb csalódott, kisemmizett, kiábrándult élt. Így a hatóságoknak kevesebb dolga akadt hasonló ügyek elbírálásában. Az ókori Nagy és Virágzó Görögországnak is egyik alapköve a polgárok jó erkölcsei voltak, amiben végül megfürdött a törvények végrehajtása. Ez adta virágzásuk legfontosabb feltételét. Ezért a gazdaság-politikai átépítést személy szerint a polgárok átnevelésével kezdeném, amelyek nem vezetnének körbetartozásokhoz és eladósodásokhoz. Ugyanakkor, e kialakult szomorú helyzet megoldása, rengeteg idő, és pénzfecsérlést von maga után. Az állam pénzét nagy tételekben olyan dolgokra fordítjuk, amelynek jelentős részét kis és okos ráfordítással meg lehetne takarítani és ez által párhuzamosan a polgárok közötti ellentétek is, enyhülnének.
Hajdanán az emberek soha nem tartották számon a mások pénzét, vagyonát, értékeit, mert az a jogos tulajdonos, és az állam dolga volt. Ma viszont sokan szívesen cselekszik azt, és eközben azon studíroznak, hogyan is tulajdoníthatnák azt el a lehető leggyorsabban. Ebből következik az a mai modern gondolkodás: „El akarsz veszíteni egy rokont, barátot vagy ismerőst? Adj neki kölcsön. Bizonyosan mindkettőt elveszíted.” Szerintem az ilyen és hasonló álláspont nehezen összeegyeztethető a stabil erkölccsel, amely sziklaszilárd bástyája volt az emberi közösségeknek, az igények tisztaságáról nem is beszélek.
- Néhány szót a higiéniáról
Hát igen, bőven volna mit mesélni ezekről az idevonatkozó szokásokról, de talán még többet a maiakról. Mert ugye annak idején a tisztaság és a higiénia szabályainak betartását az iskolákban osztályügyeletesek vagy maga a falusi tanító ellenőrizte. Az utóbbi szomorúan, körmösök, tenyeresek, stb. osztogatásával szerzett érvényt a szabályok betartásának, amint az a későbbiekben kiderült, mégis csak kiválóan működött a rendszer, amit nem ecsetelnék. Ma azt állítjuk róluk: „Barbár szokások lehettek.”, s közben gyerekeink iskolán belül és kívül különböző harcművészeteket tanulnak, és alantas tudatalatti ösztöneiket titokban, játéktermekben, „Internet-kávézókban” és otthon a számítógépek előtt élik ki. A gyermekek agresszivitása és belőle táplálkozó kegyetlenség napról-napra növekszik, ami nem kis mértékben van szoros kapcsolatban a lelki higiéniával. A gyermek bűnözés szinte napi témája lett a Médiának.
S eközben nem szóltam közvetlen környezetünk állapotáról, amely egyre aggasztóbb méreteket ölt, amivel kapcsolatosan az a véleményem, hogy elvittek bennünket valahová inni és egyszerűen megfeledkeztek rólunk, mi pedig nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
A múltban, a reggeli mosdást mindig a munkaképes családtagok kezdték, aminek a fürdéshez hasonlóan ugyanúgy megvolt a maga meghatározott sorrendje. Legelőször a reggelit készítő háziasszony, menyecske, leányzó, esetleg idősebb családtagok valamelyike mosakodott, aki a reggeli készítésével foglalatoskodott a továbbiakban, majd a legkorábban kelő gazda vagy családtag-fiú, vő, após, stb. következett, aki az állatok etetését már elvégezte. Ezután következtek az idősek, mert az ők segítségüket bevonhatták az ételkészítés és gyerekek, betegek mosdatásának folyamataiba. Mindenki igyekezett a megadott időre elkészülni, hogy egyszerre ülhessenek az asztalhoz, bár erre leginkább téli időben vagy ünnepnapokon, vasárnap került csak sor. Ilyenkor együtt ült a család, kivéve a még anyatejen élő csecsemőket, és a betegeket.
A reggeli és a vacsora előtti mosdáshoz, kéz- és lábmosáshoz a legtöbb falusi háznál zománcozott fémlavórt használtak. Máshol a cinezett pléhből, vagy fából készült kis teknő is megtette. Ezeket a legtöbb helyen erre a célra készített állványon tartottak, annak hiányában pedig karosszékre, hokedlire helyeztek. Az állványon, a székkarján állandó jelleggel ott függött a tiszta vászon szőttes törülköző és a kéztörlőkendő, a lavór mellett (félig tiszta vízzel töltve) a házi készítésű mosó, jobb helyen az olcsó mosdószappan. A lavór tartószerkezete alatt, a piszkos veder, amibe az elhasznált vizet gyűjtötték, nyáron a növények és az udvar locsolására, télen pedig, mai szóval élve, műjeget készítettek belőle, a házak előtti árkokban. Ezen sikanyóztak, sikárkóztak a falusi gyerekek hómentes időben.
A mosdáshoz szükséges kellékek, a ház pitvara, a konyha könnyen megközelíthető részén állott, a bejárati ajtóhoz közel, hogyha szűkség van rá, könnyen igénybe lehessen venni az elhasznált vizet. A lehetőségektől és az igényektől függően a tisztálkodó berendezés előtt falra erősített keretes tükör elégítette ki a szépítkezni és borotválkozni vágyók kedvét.
A hétvégi fürdés általában szombat este, de legkésőbb vasárnap reggel történt, amikor az elmaradt takarítási munkálatokat már elvégezte a család, de mindenképpen a templomba indulás előtt. A fürdést követően került sor hetente az alsó fehérnemű, és kéthetente az ágynemű (ha nem volt különösebb indok a hamarabbi) cserére. Viszont ha a szűkség úgy diktálta, lázas beteg, szülő nő, gondozásra szoruló idős, mozgáskorlátozott volt a háznál, akkor úgy az alsónemű, mint az ágynemű cseréjét az adott helyzet, a gondozásra szoruló állapota szabta meg az e körüli tennivalót.
A betegek, idősek, a mozgásukban erősen korlátozott családtagok gondozását általában a felnőttek vagy az ők felügyelete mellet a megfelelő korú gyerekek végezték, szinte versengve egymás között, amihez nagyon jól jött bizonyos tapasztalatok megszerzése a beteg állatok gondozásában, mert az ilyen gyerek mindjárt otthonosabban mozgott, ha hirtelen segítségre volt szükség. Így az ifjabb nemzedéknek korához képest elég hamar sikerült begyakorolnia az ápolási tudnivalókat, a gondoskodást, amit sosem lehetett elég korán elkezdeni. Mindez a későbbiekben kimondottan kellemesen befolyásolta a családi kapcsolatok alakulását. Sokszor a vagyon, az emberek önhibáján kívül elúszott, de az igazi gesztusok, a tapasztalat megmaradtak, és ezek révén a család egyben maradt, átvészelte az anyagi veszteségekkel járó tragédiát, amit bárhogy tekintjük nem lehetett nem kellőképpen becsülni, értékelni és támogatni, mert azok az emberi belső erőről szóltak.
A falusi ember ősztől tavaszig otthon, a jól befűtött konyhában vagy a pitvarban, ahol sok esetben a kemence helyet kapott, ritkábban az első vagy a hátsó házban (szobában) nagy, külön erre a célra vásárolt fateknőben, fürdődézsában fürdött, amit még, nagymosáshoz, alsó és ágynemű, és terítékek szapuláshoz is használtak.
Nyáron viszont, a falusi ember igyekezet, a legrövidebb úton, szabad vizekben megoldani a tisztálkodási gondjait: nagyobb vályogvetések után keletkezett tavakban, kanálisokban, bányatavakban, folyókban, amelyekből a vidék bőven rendelkezett. Egy-egy ilyen hagyományosan kialakított fürdőhelyen, napkeltétől napnyugtáig, szabályszerű zarándokhelynek számított. Az állattulajdonosok egyben ilyenkor végezték el a jószágaik: kutyáik, igavonóik és más haszonállataik fürdetését, csutakolását, úsztatását és más egészségügyi gondozását.
Máskülönben, nyáron a munkából hazatérő családtagot, a legelőről megérkező állatokat és a szekérből kifogott igavonókat mindig friss víz várta a gémeskút melletti fa vagy betonvályúban, aminek előkészítése mindig az otthoniakra hárult.
A tűző nyári nap alatt és nehéz fizikai munkától elfáradt testnek különösen jól esett a már előre elkészített tisztálkodási lehetőség, amire nem kellett várakozni, hanem egyből igénybe vehette az ember. A teknők, dézsák, lavórok, és más edények vízzel való feltöltése megintcsak az otthon maradt idősek vagy gyerekek feladatának számított, ugyanúgy, mint a tisztálkodások után a víz hasznosítása, majd másnapra való előkészülődés.
A szabad vizek környéke vasárnaponként a délutáni mise után, szinte minden falusi számára, nemcsak tisztálkodási, de szórakozó központokká alakultak. Mert, amint elhelyezkedtek a parton, rögtön előkerült a kártya, beindult a „verespecsenye”, a „segraverősdi”, a gyerekek között a „bujócska” és a kergetőzés, stb. Különben, Beregvidéken ezek voltak a cselédek, béresek, kocsisok, napszámosok egyik legközkedveltebb, önfeledt és gondokat űző szórakozási formák, amelyeket hamarjába megtudtak, oldani. Igaz, ezek mellett aprók és nagyok között egyaránt szünet nélkül folyt a mesélés, az éneklés-dalolgatás.
Kellemesen szórakoztak addig, míg el nem jött az este vagy meg nem zavarta őket a hirtelen megjelenő és ugyanolyan hamar elvonuló zápor és zivatar, amely gyakran megfutamította a jónépet. Azonban a jókedvű sokadalom egy része a vihar elmúltával csak visszamerészkedett, de félve az újabb „zuhétól”, már nem mindig tudta ugyanúgy élvezni a játékok örömét. Így mielőtt a nap végleg eltűnt volna horizonton, a nomád nép elindult hazafelé, néha fáradtabban, mint ahogy érkezett, ki mint jött: gyalogosan, kerékpáron, lóháton, szekéren a haszonállataik, házőrzőik kíséretében. Alkalmanként egy-egy kerékpáron az egész család, akár négyen-öten is közlekedtek, hogy az est közeledtével hamarabb haza érjenek csaholó kutyáik, mekegő kecskéik kíséretében, nehogy lemaradjanak az esti etetésről. Ám mire haza értek a fürdőzők java része majd olyan koszos lett, mint mielőtt elindult. Otthon kezdhették a tisztálkodást újból.
Az otthoni tisztálkodásnak a családoknál azonban meg volt a maga rendje, mert a fürdetést mindig a csecsemőkkel, kisgyermekekkel és az idős, de már magatehetetlen hozzátartozókkal kezdték. Ez szinte törvényszerű volt, mint az is, hogy ebbe a tevékenységbe bevonták a nagyobb gyermekeket, eltekintve attól, hogy fiú vagy lány, és természetesen a még magukat jól bíró öregeket is. Különösen látványos és bizonyos módon meghatódás nélkül aligha lehetett szemlélni, amikor két-három nemzedék élt egy fedél alatt, ami ma már kétségen kívüli, hogy az egészséges munkamegosztást, és bizonyos együttélési szabályokat szabott a legkisebb családtagtól a legnagyobbig, és akkor az eszközök hatékony kihasználásáról még nem is szóltunk.
- Idősek a múltban
Akkoriban a gyermekek őszintén büszkélkedtek a matuzsálemi kort megért nagyszüleikkel, ami sarkalta őket egészségük megőrzésében, és emberi teljesítményük növelésében. A példaképeiket a családokon belül keresték és igyekeztek megtalálni. Talán a vidéken egyetlen gyereket sem lehetett találni, aki a szomszédra akart volna felnőtt korában hasonlítani, ami a családokon belüli egészséges állapotokra utal. Sok helyen ez még ma is így van. Ám az, hogy mennyire marad ez meg sokáig, az a jövő titka.
A falu előjárósága is szívesen tanácskozott az öregekkel, igyekezett figyelembe venni véleményüket, a közösséget érintő kérdésekben, mert gazdag tapasztalatuk, éles meglátásuk ezeket sugalta környezetének. Az öregek eltartása csak kimondottan ritkán rótt terhet a család számára. Az ilyen vagy hasonló eset csak a család valamelyik fiatalabb tagjának hirtelen elvesztése révén ugorhatott váratlanul be, ami ritkán maradt megoldatlanul. Ezért azok elvesztése mindig igazi szerencsétlenséget okozott, a családnak, amelyet követően, úgy a fiatalok, mint az idősebbek hosszú időre feketébe-gyászba öltöztek, amit az utóbbiak életük végéig hordtak. Ezek azonban csak a gyász külső jeleinek számítottak. A mindennapi életben szomorúság ülte a szíveket- nem jártak szórakozni, nem dalolásztak, szabad és lelkileg megért pillanataikban megbánást és gyónást gyakoroltak az áldozattal szembeni lelkiismeretük enyhítésére, lelki üdvösségéért gyertyákat gyújtottak, stb.
A régi családi forma szinte minden tekintetben hatékonyabban működött a mainál, mert több nemzedék élt együtt egy életen át, és bármennyire is megterhelőnek bizonyult a gondozása, ápolása az idős családtagnak, az igazi szeretett, amely az évek hosszú során gyökeret vert, mindig minden feszültséget és terhet feloldott. Közben a családtagok, de különösen a gyerekek, emberséget tanultak, amit nem lehet pénzre átváltani, pénzben kifejezni.
„Jobb az idősnek az öregek otthonában, a betegnek a kórházban, mert mindenütt szakszerű gondozást és kezelést kap!”- pátyolgatják lelkiismeretüket sokan a mai fiatalok közül, s eközben egy pillanatra sem gondolnak arra, hogy egyszer ők is megöregszenek, és szívesen vennék, ha a családjukkal maradhatnának utolsó óráikban. Az a baj, hogy ez az érzés, későn érik be, amikor már késő a bánat ilyesmivel előhozakodni. Pedig helyes a következmény. Ugyanis a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az idősek a szeretettjeik között érzik magukat a legjobban. Itt élnek a legtovább. De hát ki ne szeretne sokáig, ráadásul egészségesen élni? Mindenki. Ennek a kérdésnek megoldásához viszont sokkal több lelkileg, testileg egészséges és értelmes emberre lenne szükség, akiket sajnos nem lehet egyszerre leakasztani az akasztóról. Kinevelésük hosszú és fáradtságos folyamat. Ám kissé eltértem eredeti gondolatom fonalától, ezért ahhoz visszatérnék
- Miként terítettek és fogyasztottak
Az asztalterítést azzal kezdték, hogy az abrosz felterítése után előkészítettek minden olyan eszközt: kanalat, villát, kenyérvágó kést, fűszereket, vizet, kenyeret, hogy az étkezés folyamán ne kelljen senkinek abbahagynia az evést valamilyen nélkülözhetetlen dolog miatt, ha mégis előfordult, akkor a kisebbeknek feladata volt pótolni a hiányt.
A tört krumplit, a tésztaféléket hétköznapokon általában, bármennyire nagynak bizonyult a család, egy közös tálból ették. Viszont a levesféléket mindenkor külön, a maga tányérjából fogyasztotta, amit a háziasszony merített mindenki számára. A leghasználatosabb evőeszköznek a kanál bizonyult. A kanalat és a villát jobbnyira ünnepeken, vasárnapokon, ritka és fontos esetek alkalmával vették igénybe. Az ételekhez sok kenyeret fogyasztottak. Szinte alig akadt olyan étel, ennivaló, amelyikhez ne ettek volna kenyeret. Az létfontosságú élelmiszernek számított, ahol nem volt kenyér ottan megállt az élet, mert kenyérről ugyan lehetett dolgozni, de levesről nemigen. A kenyérnek nagy előnyének tulajdonították, hogy különböző fogásokkal meghosszabbították a tárolási idejét és a tartósított húsfélékkel bármikor fogyasztható volt, ezzel a legtöbb félkész és kész élelmiszer abban az időben nem rendelkezett, már azért sem, mert nem nagyon ismerték a mai tartósítási módszereket és a hűtést is csak téli időben alkalmazhatták. Ezért lehetőségeiknek sok minden határt szabott, de legfőbb kép’ a szegénység és az ismeretek hiánya. Így még a tehetősebbeket is az élet megfontolásokra kényszerítette, de az egészen bizonyos, hogy a beregvidéki ember a hasán azért nem nagyon spórolt, mert a kemény és kötött talaj, a nehéz fizikai munka nem engedte azt meg. A másik fontos oka ennek az, hogy tisztában volt vele, jólakottan, másképp gondolkodik mindenki, ezért inkább járt fódozott ruhában, mintsem éhesen.
Persze, amint telt a has, úgy oldódtak a feszültségek és egyre zajosabb lett a társaság. Ám, ha vendég ült az asztalnál, úgy minden figyelem rá hárult és az apróság nem volt beleszólási joga a felnőttek „beszégyébe”, s ha komolyabbra fordult a téma, akkor a gyermekeknek „szedniük kellet a sátorfájukat”, különösen az étkezést befejeztével, amit a leggyakrabban ugyan kissé zokon vettek, mert büntetésnek tekintették, de időmultával engesztelődtek. Úgy mondanám, hogy a felnőttek a legtapintatosabban kezelték az asztal mellet zajló folyamatokat. Pedig ezek az emberek nem tanultak etikettet és végzettségük is csak jobbik esetben haladta meg a négy elemit. Mégis, valamilyen különleges és megmagyarázhatatlan hangulat, atmoszféra övezte viselkedésüket, és magát a tájat, amelyben otthonosan érezték magukat, ehhez pedig nagyon jól kellett ismerniük a környéket, a tájat a maga minden különlegességével együtt.
- Takarítással kapcsolatos emlék
A hétvégi nagytakarítás nagy horderejű feladatként számított a környéken, mert az utcától, az udvar és a gazdasági udvar hátsó részéig, mindent ki kellett takarítani. Ezek között feltétlenül figyelmet szenteltek az utca, az árok, az udvarok, a sütő, az ólak-amiből több is létezett, a csűr, kocsiszín, stb. takarítására, ami általában az állatok etetésével és itatásával, tisztításával fejeződött be. Előfordult, hogy némelyik háznál ekkorra sem sikerült rendet teremteni, mert egyedülálló, idős vagy beteg volt a gazda. Ám nem nézve erre a portának rendben kellett lennie, és ebben közeli vagy távoli rokonok, szomszédok, esetleg a majdani örökösök segítettek, akik felkérés nélkül is elvégezték ezeket a tennivalókat, amelyek csak akkor maradtak ideiglenesen félbe, ha netalán elhalálozott volt a háznál, amivel a váratlanul beállt gyászt érzékeltették az arra haladóval. Viszont a temetés időpontjára rendbe hozták a gazdaságot és az állatokat is, ellátták.
Ha ház üresen maradt, és az örökösök még a tulajdonos életében nem költöztek egybe vele, akkor úgy csak hosszadalmas várakozás után illett elfoglalniuk új lakhelyüket, amit feltétlenül ünnepek előtti nagytakarítás kellett, hogy megelőzzön. Hasonló nagytakarításokat végeztek mindenütt, ahol a közelmúltban halottat vittek le az udvarról. A takarítást, amelynek járványmegelőző szerepet tulajdonítottak, nem volt ajánlatos elódázni, az emberek számon tartották azt, és nem jó szemmel néztek az elkövetőre.
Egy ilyen hétvégi nagytakarításhoz fűződik az egyik szép gyermekkori emlékem. Akkoriban az anyai nagyszüleim házában együtt lakott két család – nagybátyámék és mi. Az unokatestvéreimmel általában közösen serénykedtünk a ház körül. Egyik nap, alkonytájt (a háború már a vége felé közeledett), amikor a nagynéném, aki velünk együtt segédkezett, beidegződött szokása szerint felhajolt a sepregetésből és megigazította a szoknyáját majd a fejkendőjét és e kép’ szólt a fiához, mert úgy látta, hogy az már kissé elfáradt: „Fijam, ….! Eriggyé má, néz meg gyorsan, nem jönnek-e a muszkák?”
Az unokatestvérem ügyes és talpraesett gyerek volt, egy kicsit megtornáztatta az izmait és elindult, aztán nemsokára visszatért, de arra az időre a nagynéném már valahol távolabb foglalatoskodott valamivel, és mivel nem látta, ezért utána kiabált, hogy: „Édes!”- mivel így szólította az édesanyját. „Mi van, Fijam!” – szólalt az meg a sütő tájékáról. „Sehol senki, csak a sz…r füstöl!”- jelentette az unokatestvérem szinte katonásan. „Hál’ Istennek, akko nincs nagy baj!”, - amivel érezhetően nagy kő esett le a szívéről.
A pici történethez magyarázatként még annyit fűznék, hogy Nagybégány a Csap – Makos Jánosi útvonalon Bergszásztól kb.10 km - re fekszik. A nagyszüleim háza a falu végétől néhányszáz méterre állott, ahonnét nagyon jól be lehetett látni az utat egészen a vasúti sorompóig, ahol vele egy irányban a láthatáron, ősztáján a nyugvásra térő nap lebukik. A nemrég elvonult tehéncsorda lepényei a lenyugvó nap ellenfényében és a hidegre forduló időben melegen gőzölögtek, amit az unokatestvérem gyerekként nagy hirtelenjében füstnek vélt. Igaza volt, hogy az oroszok akkor valóban nem jöttek. Ám néhány nap múlva, pont egy ilyen időben, egy kisebb gyalogos csapat vonult át a falun, és a tehenek által elhullatott „lepények” mindegyikének „kiszúrták a szemét”. Így fogadták szülőfalumban a győzteseket. Akkor, abban a pillanatban nem nevettünk, mert féltünk és nem ok nélkül, de amint elhagyták a falut, és többé-kevésbé biztonságba éreztük magunkat, kitört rajtunk a nevetés, de amint a későbbiekben kiderült, az túl korainak bizonyult. Az viszont már egy másik történet.
- Hulladékok nélküli élet
Nagy egyházi ünnepek, Húsvét, Pünkösd, Karácsony előtti hetekben a házon belüli tennivalók a padlások letakarításával, pókhálózással, az úgynevezett – „legényfogók” eltávolításával kezdődtek. A padról letakarított lomot előkészítették: a rongyot, papírt – a rongyosnak, a fémhulladékot – a drótosnak, amiért a gyerekeknek - nyalókát, cukorsípot, fújókát, zsebtükröt, az asszonyoknak és a lányoknak – különböző csecse-becséket – olcsó bizsú tárgyakat: fülbevalókat, karkötőket, gyűrűket adtak cserébe. Ezeket a faluról – falura vándorló hulladékgyűjtőket sokszor hetekig lesték az apróságok, hogy nagy örömök közepette túl adhassanak a kapualjakban féltve őrzött portékáikon, mert néha tollhegyet, színes ceruzát, palatáblát csak náluk lehetett beszerezni.
A pókhálózáskor leszedett „legényfogókat” a családok élcelődni kívánó férfitagjai külön tiszta befőttes üvegekbe gyűjtötték össze a ház belső részeiből, amit ünnepek előtt különféle váltságdíjakért lehetett kiváltani az asszonynépnek. Így ugratták, serkentették, ösztökélték a család nőtagjait a nagytakarítások idején. Persze arról nem lehetett hallani, hogy ezt a nők a gazdasági épületekben összegyűjtött pókhálóval valamikor is viszonozták volna a férfiakkal szemben. Pedig azok rendben tartása kimondottan az ők reszortjának számított, és feltehetően a nők sokkal többet össze tudtak volna gyűjteni.
A pókhálózást követően az asszonyok a deszkaborítású padlások sikálásához láttak. Ezt követte a vályogfalak felújítása: előbb „fódoztak” (a lehullott, lemállott vakolatot és meszelési réteget újra mázolták és meszelték), aztán a száradás után jöhetett az egész szoba teljes, többszöri meszelése. Ha végeztek a ház belsejével, folytatták a kívüli felfrissítést, azzal a lényeges különbséggel, hogy az épületet alapmagasságáig körbefestették sötétszürke, fekete, ritkábban barna festékkel, de sok helyen ezt mázolással helyettesítették. Hasonlóan igyekeztek szépíteni, szebbé tenni a gazdasági épületeket is. Állítólag a késő őszi, kora téli, kora tavaszi időszakokban végzett meszelések, a lassú száradásuk révén, nagyon jól „feküdtek” és ez által, tartósaknak bizonyultak.
Érdekes, hogy az egyik munka befejezése erősen igényelte a másik elkezdését, tehát nem nagyon lehetett a munkálatokat abbahagyni, megszakítani, már azért sem, mert a teljességhez való ragaszkodás benne lakott az emberi lelkekben. Így szépítette, hozta rendbe saját portáját mindenki belső igénye szerint, amivel nemcsak az egész gazdaság fertőtlenítését érték el és meg szabadultak sok felesleges kacattól és kiadástól, gondtól, baltól, hanem ami a legfontosabb, hogy az apró, ablakokkal rendelkező kis parasztházak ez által, több fényt, csinosabb és vonzóbb külsőt nyertek, amit ugyanúgy élveztek a házak tulajdonosai, mint a környezetük.
Ráadásul az alkalmazott tiszta fehér szín, a mész a fertőtlenítésen kívül jelentősen fokozta a tisztaság és a kellemes frissesség érzését, ami pozitívan befolyásolta a falusi emberek közérzetét, hangulatát, elősegítette higiéniáját, jótékonyan hatott életfunkcióira, melyekről akkoriban talán nem is hallott, de azt tudata alatt kiválóan érzékelte
.
- Takarítások utáni mozzanatok
Tavasszal március, április táján, de mindenképpen még Húsvét előtt illett megszabadulni a tél folyamán végzett fonás, szövés és egyéb munkálatok következtében felgyülemlett szeméttől, aminek nagyobb részét tüzelőként elhasználták. Ekkor végezték el a megszőtt vászon és a belőle készített lepedők, hímzésre előkészített kendők, törülközők, abroszok, fehérnemű, zsákok szapulását, és a már használatban lévők fertőtlenítését és fehérítését.
Az újonnan szőtt kisebb-nagyobb darab vásznat a szapulás, mosás, öblítés után az asszonyok szívesen teregették ki száradni csapadékmentes, napos időben mások által jól látható, szembetűnő helyeken: az udvarok utcafelőli kerítésein, a még be nem épített szomszédos telkek füves részein, árkok és szabadvizek partjain, hogy a mellettük elhaladók jól láthassák, milyen serény az udvar asszonynépe. Mondogatták is ilyenkor elég gyakran: „Na, ezek se aludtak a télen egy szemet se!”, „Új szita szegen függ!” – he netalán új menyecske került a házhoz.
A szapuláshoz, mosáshoz a legtöbb helyen, hacsak tehették nem bolti, hanem házilag fahamuból főzött lúgot – fehérítőt, és hasonló módon készített háziszappant használtak. Az utóbbit megfelelő arányú lúgból, folyószódából, és tél, az év folyamán felgyülemlett, de fogyasztásra már alkalmatlan állati és növényi eredetű, zsiradékokból főzték.
A felszabott lepedők, hímzések, szőttesek, pokrócok az udvar belső részén, de az utcáról jól látható helyén kerültek kiterítésre, ezzel is kifejezésre juttatva értéküket, és készítőik büszkeségét. Sok családnál ez jelentette a hozományt, a stafirungot. Ekkortájt úgy nézett ki egy-egy falu, mint akár a tarka szőnyeg, amely mágnesként vonzotta a kíváncsiskodókat, érdeklődőket. Sok leány hasonló dolgokkal vonta magára jövendőbeli anyósa, apósa figyelmét, habár az utóbbiak nem nagyon dugták az orrukat a fehércselédek ügyibe.
Az utcán elhaladók ágaskodva, a nyakaikat nyújtogatva, szemeiket mereszgetve leskelődtek a kerítések rései között és irigykedtek, ha számukra ismeretlen mintázatot, motívumot, valami érdekességet véltek felfedezni, vagy ha eddig nem látott mennyiségről volt szó mindössze csupán. A bátrabbak az udvarra is felmerészkedtek, „bekéreckedtek”, hogy egészen közelről szemügyre vehessék a nekik tetsző darabokat. Ilyenkor a látogató részéről bűnnek számított nem elismerni a háziak ügyességét, ízlését és teljesítményét, ugyanúgy, mint elhallgatni azt, vagy túl dicsérni. Ha az érdeklődő el akarta kérni a mintát, étel és sütemény receptet, akkor szívesen adták oda, mert még gondolatban sem merült volna fel, hogy azokat majd nem hozzák vissza. Azt hiszem, erre mondják, hogy nem voltak kishitűek, bíztak egymásban, máskülönben nem tudtak volna szoros közösségben, a mindennapos egymásrautaltság közepette élni.
Ezek a pillanatszerű, spontán létrejövő kapcsolatok gyorsan lezajlottak, ritkán tartottak hosszabb ideig, de annál nagyobb tartalom és lendület jellemezte őket, hiszen senki sem akart dologidőben a másik fél türelmével visszaélni.
A beregvidéki családokra mindig jellemző volt az ésszerű munkamegosztás, legyen szó mezei- vagy házimunkáról: a munkafázisokban részt vett a család apraja-nagyja. A férfiaknak: az eke, az istráng, a szekér, stb., a nőknek: a seprű, a guzsaly, az orsó, az esztováta, a nyüst, stb. olyan munkaeszközük voltak, melyek kezelését sosem volt elég korai elsajátítani, különösen gyermekek esetében. Ezekre a szülők nagyon jól vigyáztak.
A kisebbek, mikor közreműködtek, segédkeztek a nem megrendelésekre készített pokróc, vászon, varrottas előállításában, hol tudatosan, hol a nélkül, de mindig sikerült valamilyen megfogható apró, pici jeleket hagyniuk maguk után, amit a felnőttek ugyanolyan huncutsággal igyekeztek elnézni, mert meg voltak győződve, hogy ezek a darabok bizonyos idő múltán különösen kedvesek lesznek az egész család számára, sokszor, mint ereklye marad fenn az eső segítségek bizonyítékául. Így az apró szépséghiba, idők multával, emlékeztetőként és a szépmunkára serkentőként marad meg. Úgy csüngtek ezeken és más emlékeiken, akár a levelektől kopaszodott gyümölcsök a fán. A szülők gyerekeik megunt és eldobott játékait eldugdosták, és hosszú évek multával előszedték, hogy azzal már felnőtt gyerekeiknek és unokáiknak egyszerre örömöt okozhassanak.
A házak és a gazdasági épületek meszelését a nők végezték. Mikor elkészültek a belső munkálatokkal, jött az ablakok, ajtók, bútorok tisztítása, ami néha a szobák átrendezésével is párosult, ezáltal szerettek volna változtatni a meg szokott renden, új szint vinni a családi fészekbe, ami a legtöbbször sikerült, mert nem gyakorolták túlzottan gyakran.
Az ajtókat, ablakokat és azok kereteit, félfáit petróleummal, de bevált szokás szerint az olajütésből és az étkezésből visszamaradt „olajsárral” frissítették fel, ami különleges fekete szint kölcsönzött az (nyillászáróknak) asztalosmunkáknak.
Azonban ezzel még egyáltalán nem értek véget az ünnepi előkészületek, mert még szellőztetésre, napfényre vártak az új és a régi pokrócok, dunnák, párnák, a stafirung. Ekkor szokták kicserélni a szalmazsákokban a szalmát frissre. Amíg az előbbieket a felnőttek végezték, addig a szalmacsere a pulyaseregre hárult, akik szívesen vállalkoztak erre a munkára, mert a kazlak körül kihancúrozhatták magukat, és legalább nem lábatlankodtak a tennivalókat hátráltatva.
Ugyanis, ebben az időben zajlott a házak helyiségeinek padlómázolása, amihez enyhén homokos agyagot és a lehetőleg friss lótrágya vizes, finomra kevert anyagát használták. Ezt az édeskés és fanyar illatú sárt hordták fel tenyérrel, és simították szépen el egyenletesen, leheletnyi vastagságúan a földpadlóra. Ha egy ilyen, ünnepek előtti nagytakarítás után bement az ember akár a legegyszerűbb parasztházba is, érezni lehetett a friss lótrágyából alulról felfelé terjengő fű illatát, és látta a lágy női vagy leánykezek ujjainak és tenyerének finom rajzolatát a lábai alatt, amely akár egy képzőművészeti alkotással is felért. Az ilyen látvány és hangulat, amihez még az emberek ünnepélyes megjelenése társult, bizony nemcsak az idegen, de a helybéli számára is egy életre szóló élmény maradt. Ezek mindenidők legszebb kapaszkodói lettek a számukra nehéz perceikben, ami sokakat átsegítet az élet bajain
.
Mélyre vésetten élnek a Beregvidékiek emlékében: az elsőházban a rúdra felakasztott keményszárú csizma, a mellettük gondosan kendővel letakart kis és nagyujjas, közöttük a többéves dohánylevéllel és az ünneplő ruhával. Amikor gondolataikban kalandoznak, még ott találják a komódot és benne a tüzetesen szépen egymásra rakott ágy és fehérneműt, amelyek szinte túlzott óvatossággal védik a bibliát, a zsoltárkönyvet a portól és a kíváncsi szemektől.
Pár lépést haladva megsimítják a komótosan és a dunnáktól, párnáktól csúcsosodó ágyat és elégtétellel nyugtázzák, hogy minden a legnagyobb rendben van és jöhet a vendég. A csikóspór is a helyén van, a pitvarban lévő púpos kemencében, serkentően pattog a tűz, és a kelt tészta bevetésre kész. A gondolatsort sokáig lehetne követni, ha nem volnánk adósak még néhány sorral a fentebb elmondottakkal kapcsolatosan.
A nagy falusi takarítások egyik legháládatosabb és egyben befejező mozzanata volt a szobák úgynevezett felöltöztetése, ami a függönyökkel, terítőkkel, szalvétákkal, abroszokkal való ellátást – díszítést jelentette. Ezt megelőzően persze helyére kerültek a szalmazsákok, az ágynemű, a takarók, a padlót egyben védő és díszítő háziszőttes, közben pedig már az ünnepi eledelek is készültek. Majd elérkezett a tisztálkodás és a vacsora ideje, amivel beköszöntöttnek lehetett tekinteni az ünnepet. Az ünnep előtti est idejére a ház asszonyai és leányai befejezték a sütést-főzést. Természetesen a teremtés koronái sem maradtak el az önmaguk által vállalt feladatok teljesítésével, hogy másnap végül a család apraja-nagyja teljes egészében átadhassa magát az ünneplésnek: a test-lelki megtisztulásnak, (amihez törvényszerűen hozzátartozott a miséken, istentiszteleteken stb. való részvétel), ebből adódóan a jövőbe vetett hittnek és reménynek, nem utolsó sorban, a nagy lelkesedésekkel elkészített étkek élvezetének, a meghitt beszélgetéseknek a múltról és a jövőről.
- A vendégszeretetről és utazásokról
Az ünnep előtti est vacsorája sok helyen elég szegényes volt, mert azt általában hosszabb-rövidebb böjt előzte meg, amit a családok felnőtt tagjai, a gyerekek pedig őket utánozva, hol kötelezőszerűen, hol pedig saját fogadalomból gyakoroltak. Ez nem engedte meg a hirtelen és határtalan zabálást, ami megszokott mértéktartásra sarkalta őket egész életükben, mert ilyenkor fogyott friss tejjel a kőttes csücske, amitől leginkább pirosodott a gyermekek arca, de ha túrósbukta készült, az akkor frissen, és hideg tejjel volt a legfinomabb. Viszont az ilyen eledelek fogyasztásának elhalasztása nemigen lehetett senkinek sem ínyére, mert nagyobb mennyiségű megpenészedett túrósbuktáról soha, de soha nem hallott senki. Igaz, más eledel sem került a szemétbe, erre manapság még jobban odafigyelnek.
Az ünnep első napja mindig a családé és az Istené volt, mert ezt szánták számadásnak, fohászkodásnak, könyörgésnek, engesztelődésnek, és a tiszta szeretet napjának. Ilyenkor bármilyen ünnep volt, meglágyultak az anyai és apai szívek, teljes mértékben kitárultak a szeretet kapui, de másnap viszont egy csapásra, mint a szeg a zsákból, kibújtak a beregvidékiekből az elsorvasztott nomád élet igazi jelei. Mert akinek rokona, komája, cimborája, jó ismerőse létezett a nagyvilágban, akkor útnak indult azt felkeresni, meglátogatni és nem üres kézzel, hanem magához vette a borral megöntött kis demizsonját, amúgy „hónom alá kisöcsém” és „uccu néki fakereszt”, „eltűnt, mint Petőfi a ködben”.
Azt már talán említettem, hogy milyen a Beregvidéki ember rokonsága. Feltehetően innen ered, hogy ma, ha idegenben találkozik két földi, akkor összeborulnak, és egymás hátát barátságosan veregetik örömükben, hogy távozzon a rossz belőle, mintha legalábbis, segítő atyafiak lennének. Pedig lehet, csak akkor szereztek tudomást arról, hogy földiek.
Nem csoda hát, ha egy-egy ünnep alkalmával olyanná vált a vidék, mint a hangyaboly: az emberek jöttek-mentek, szívélyesen köszöngették egymást, és mindegyikük kezében ott himbálódzott a boros korsó és mégsem nagyon lehetett találkozni bortól elázottal és hajléktalannal.
Kevesen választották utazás céljából a vonatot, mert drága volt, meg különben sem lehetett mindig megbízni benne. Hiába várták a beregszászi vasútállomáson a vonatokat az utasokkal, falusiasan szólva rezesbandával, teraszos restivel, borbélyokkal, hordárokkal, meg az ördög tudja milyen kényeztetésekkel. Azonban igaz, helybéli ficsúrok, bámészkodók közül nem hiányzott ott senki, a rendőrség is vigyázott a rendre, olykor talán túlzottan is. Mindezek ellenére a falusiak többsége gyalog indult el, a tehetősebbek lóháton, szekérrel vágott neki alkalomadódóan a vendégmarasztaló sáros útnak, amihez bizony nemcsak szeretet, de kellő kitartás is szükségeltetett, amiből hála Istennek nem volt hiány soha sem.
A Beregvidékiek kimondottan szerették igénybe venni Karácsonykor és Újév táján, de különösen a Farsang alkalmával, a már korábban megreperált és felcsengőzött, felcicomázott lovas szánjaikat, de feltehetően nem a gyorsaságukért, hanem magukért a hangulatukért, amit a megjelenésük teremtett. Egyszerűen nem tudom elhinni, mivel olyannal soha az életben nem találkoztam, és még filmekben sem láttam, hogy bárki a világon úgy bele tudott volna mélyedni a munkába, vagy a mulatozásba, mint ahogy a beregvidéki ember tette. Jócskán deres fejjel példaképeimnek tekintem őket és végtelen nagy szerencsének, hogy közöttük élhettem és dolgozhattam, mert nagyszerű emberek, amit bűnnek tartanák nem elismerni.
Megtörtént, hogy valaki gyalog vágott neki a nagy útnak, de kocsin vagy szánon érkezett haza, mert a hozzátartozók így próbálták meghálálni a látogatást, a múlt gesztusait vagy egyszerűen tartottak gyalogosan elereszteni a pityókás vendégüket.
Persze előfordult fordítottja is az esetnek, amikor ismerős legények heccből elkötötték a lovakat útközben, mert elbóbiskolt a gazda a bakon. Így aztán vagy gyalogolt hazáig, vagy kölcsönkért lovakkal tért meg az italozáshoz nem nagyon hozzászokott vendég és izgalomban sem volt hiány, amíg elő nem kerültek a lovak, amelyekért tartási díjat illett fizetni.
A felsoroltak nagyon szép mozzanatai voltak az ünnepeknek, hétköznapoknak egyaránt, de talán mégis az volt a legmeghatóbb, ahogyan a szegény megemlékezett a még szegényebbről, a gazdag a kevésbé tehetősről, egyik rokon, szomszéd, ismerős a másikról, nehogy valahol még véletlenül se maradjon üresen az asztal.
Mentegetőzve kínálták ilyenkor a házalót, kéregetőt, koldust, kisegítették, mi több, türelmesen meghallgatták panaszait, kesergéseit, csak aztán engedték útjára. Pedig olykor az adakozó szegényebb volt a koldusnál, de abban a hittben, hogy tőle is vannak még szegényebbek, hát megesett a szíve és adott. Isten tudja miért, de megingathatatlanul hittek és bíztak egymásban! Bámulatos volt, ahogyan kifejezésre jutatták segítőkészségüket. Így adtak egymásnak erőt, hitet, bizalmat, és esélyt az életre, ami a múltba gyökerezik ugyan, de fája csak most kezd lombosodni igazán, és a termése pedig, a későbbiekben fog beérni. Bízom benne, nem fog éretlenül lepotyogni, mert a Bergvidékiek mindig is szerették egymás összeérő vállát érezni és veregetni, ami egyáltalán nem a boldogtalanságuk vagy a kilátástalan egymásrautaltságuk jelei, hanem inkább az élni akarásuké, az életre való teremtődöttségüké.
- Szeretni sok féle képen lehet
Alanyaim régebbi elbeszélései és saját tapasztalataim eredményeként, ma is könnyű magam elé idézni képzetemben, amint vézna, mezítlábas gyerkőcök egyik helyről tejet lötyögtetve, tojást, túrót, a másikról mákot, diót, lisztet, tyúkot cipelnek nagy igyekezetükben botladozva, hogy azokból idejében finom ünnepi eledel készülhessen, minek láttán akkor talán még a jó Isten örökké nyugalmas ábrázata is mosolyra derült. „No lám-lám, mégsem alkottam azért olyan rosszat, amikor ezeket a szegény magyarokat megteremtettem!”- mondogatta ősz szakállát simogatva némi megelégedettséggel. Bizonyára azért örült, mert látta, hogy az emberek szeretik, segítik egymást, ezáltal feltehetőleg az ő gondjai is némileg kissé enyhültek. Látta, hogy nem spanyol udvarral, pitbullal vagy rotvellerrel várta egyik magyar a másikat, hanem ölelésre kitárt karokkal, segítőkészen. Ami egészen más.
Az emberek kimondottan számon tartották a szerteágazó gazdag és szegény rokoni szállakat, és úgymond büszkélkedtek nagy familiájukkal, mert az azt is jelentette, hogy nagyobb biztonságban érezhették magukat a kisebbel rendelkezőkkel szemben, ami nagy előnyöket jelentett a számukra. Mindenki lehetőségétől függően, tiszta szívből és hátsó szándékok, és feltételek nélkül támogatta a másikat. Persze ez nem jelentette azt, hogy a támogatottak nem rendelkeztek, és nem tartoztak hálával segítőiknek, amit általában azok ilyen vagy olyan módon, de viszonoztak: a leggyakrabban, amivel tudták – munkával. Az e kép’ kialakult viszonyok jelentősen fokozták az összetartozás érzését, a közösségi szellemet, és nem utolsó sorban az önzetlenséget, ami kulcsa lett a tisztességnek. Ezek révén az emberek többsége könnyen mobilizálhatóvá vált. Igaz, ebben szerepet kaptak más dolgok is, olyanok, mint a pénz, a tudás és hatalom hiánya, amelyek megosztották volna őket.
Zavarótényezők hiányában, felhőtlenül tudtak örülni egymás sikereinek, bátorították az egyes dolgok kezdeményezőit, de ugyanúgy lehangolódtak környezetük néha egészen apró kudarcain, ami megtorpanásokra, sőt kisebb-nagyobb hibák elkövetésére, késztette őket, amelyek már messze nem voltak összhangban az előbbiekkel. Az ezekből való kievickélésben mindig a józan észjárásuk segítette őket, mert az irigység és a kapzsiság nem kötötte gúzsba gondolkodásukat.
A családi boldogulásnak a múltban komoly ára volt. Ezért is adták oda félve és nehezen szolgálónak, szobalánynak, inasnak, gyári munkásnak a gyermekeiket a szülők. Hiányoztak nekik nagyon, s ha rávette őket az élet, akkor azt a kilátástalanság, a szegénység tette, mert ha egy szájjal kevesebbet is kellett etetni, azért tudták és érezték: mindez a családi kapcsolatok lazulásához, gyengüléséhez és végső soron annak széthullásához vezet, amit még nehezebb elviselni, mivel az az ország számára rossz előjelnek tekintették.
A városba való elszegődés különféle munkára, és az abból származó jövedelem ritkán társult könnyebb, kiváltképp boldogabb élettel, mert gyakran elúszott a nehezen megkeresett pénz és a szerettet által fűtött családi fészekből kiszakadt gyermek élete sem lett ”fenékíg tejfel”, mert nehezen vagy egyáltalán nem tudott megbirkózni a városi élet által termelt lelki megrázkódtatásokkal, amelyek olykor komoly tragédiákba torkollottak. Így aztán sok ember élete kudarcba fulladt, már azért is, mert az ördög sokszor hamarabb talált helyet a komoly emberi áldozatok árán szerzett jövedelemnek, mint a beregividéki ember, amin az előbbi elégedetten dörzsölgette a tenyerét, amíg az utóbbi tehetetlenségében szótlanul nyelte a nyálát, rosszabbik esetben káromkodott egyet dühiben.
Lehet ezért alakult úgy, hogy az idők során egyre jobban támaszai lettek egymásnak, s ha egyénileg vagy csoportosan el is merészkedtek rövidebb-hosszabb időre otthonukból, hogy kenyeret keressenek a családnak, a legtöbbjük, ha egy mód volt rá mindig visszatért az otthonába. Egyedül a világválság idején kivándoroltak maradtak távol véglegesen.
Támaszkodni viszont csak úgy tudtak egymásra, ha a többségük betartotta az általános jó erkölcsökre vonatkozó szabályokat nemcsak az ünnepnapokon, hanem a hétköznapokon ugyanúgy. Így egyszerűen létfeltételé vált a dolgokhoz való tisztességes emberi hozzáállás, amely kitágította a lehetőségeiket, és ezeket igyekeztek megbecsülni, valamint a maguk módján kamatoztatni.
Kimondottan jól tudták, ha ezt az értékrendet nem tartják be, összeomlik minden körülöttük: nem kérhet, és nem kaphat senki a másiktól kölcsön semmit, bajban teljesen magára marad, és a felemelkedésre is elveszti a lehetőséget, előbb összehúzódik ő maga, majd körülötte az egész világ, amivel önmagát rekeszti ki az élet folyamataiból.
Vidékünk embere jól ismerte képzetében ezt a helyzetet, ezért csökönyösen ragaszkodott a saját megszokott, értékrendjéhez, ami nyugalmat és biztonságot jelentett, és ha már sikerült valakinek a családból alkalmazkodnia a városban, akkor rövidesen az ismeret csere következtében bizonyos változások köszöntenek be az életükben. Ezeket a kezdet elején tiltakozáskép’ elutasították ugyan, de a későbbiekben szokásaikban egyre jobban megnyilvánultak. Ezáltal lényegesen javult együttélési, étkezési, egészségügyi szokásaik, viszonzásul sok falusi érték frissítette fel a városiak renyhülőnek induló erkölcseit. Így tarkítot6ták, gazdagították az életüket egy bizonyos szinten, ami már magukat a fejlődésüket jelentette, mert a szerzett tapasztalatik révén új szemlélet, új értékek jelentek meg környezetükben.
A beregvidéki földek jelentős része kötött talaj, ami nem szereti a felületességet, de szereti a kitartó embereket, akiket meg is jutalmaz a hozzá való hűségért. Ez az állapot lényegesen megnövelte (úgy a föld, mint az ember) tekintélyét a világban, és ezzel együtt az önbizalmukat is, ebben pedig jelentős szerep jutott az Óhazának, amelynek emlőiről soha nem volt szándékuk lemondani, leszakadni. Pedig fogadatlan prókátorok, akik a végleges elszakadást megfontolásokból vagy a nélkül erőltették, akadtak ép’ elegen.
- Befejezés
A fentebbiekben felsorolt szokások, hagyományok, történetek, mondások érdekessége, hogy sokrétű jelentőséggel bírnak, ami csak növeli értéküket. Ezért szerintem ápolásuk kiemelt figyelmet érdemelnének. Néhány helyen foglalkoznak is velük, olykor még polgármesteri szinten is, de nem mindig kellő hozzáértéssel, ami inkább súlyosbítja a kialakult helyzetet. Sokak szemében ez szabályos jelenségként könyvelhető el. Így aztán semmit sem tesznek a dolgok megváltoztatása érdekében, vagy egyszerűen a pénz függvényévé teszik az egészet. Természetesen, mindent pénz nélkül megoldani manapság, szinte lehetetlenség.
Viszont, mint ahogy a múlt hagyományai mutatják, a szegénység nem egyenlő a kosszal, a kolerajárvány feltételeivel, a lelkiismeretlenséggel, és a becstelenséggel. Ma a társadalom a becsületes embert jobbik esetben kirekeszti az élet szinte minden szférájából, de gyakran előfordul ettől sokkal rosszabb, mert az ellentétben áll bizonyos érdekekkel. Az emberek látván ezt, ezért nehezen mozdulnak és bizalmatlanok, ami tovább nehezíti a körülményeket.
Ma már Beregvidéken is egyre gyakoribb jelenség, hogy a portán összegyűlt szemetet a másik kertjének a végébe, kanálisok, folyók, erdők és utak szélére öntik le, csak az én szememet ne szúrja, más viszont: „Vakuljon meg tőle!”
A bakterológiai és a vegyi háborút, mi Beregvidékiek, megnyertük! Mert van nékünk egy Vérke kanálisunk, amiben már minden létezik (könnyű és nehéz fémek, baktériumok fajtáinak ezrei, stb.) és tőlük semmi bajunk, EGYENLŐRE! Úgyhogy az ilyen fenyegetőzéseknek, mi egyszerűen hátat mutatunk, amelyek között nem magát a fertőzést és a szennyeződést látom a legszörnyűbbnek, hanem azt a közönyt, amibe mindez ágyazódik, ahogyan ma az emberek a dolgok állásához viszonyulnak.
A nagytakarítások azért nagy jelentőségűek, mert általuk nemcsak a kívánt tisztaságot érték el a múltban őseink, hanem már gyermekkoruktól megtanultak önállóan dolgozni és létesülni, a saját tulajdonuk révén megbecsülni a másokét, ami komoly jellemformáló tulajdonságokkal bírt. Ezért, amire a gyerekek felnőttek, éretten léptek az életbe, így kevesebb csalódás érte őket, mert nemcsak elvárásaik voltak, hanem tettek is azok megelőzése érdekében. Ugyanis sem az igyekezetet, sem az akaratot, sem pedig a teljesítőképességet nem lehet a könyvből megtanulni. Mert szerintem csak rengeteg gyakorlat segítségével tudjuk szellemi és fizikai renyheségünket leküzdeni, és azt megtanulni, amire az életben éppen szűkségünk van. Ez egyúttal életképességünk szintjére utaló jelként is felfogható. Így jó tudni, hogy minden ötletünk annyit ér az életben, amennyi akarat és küzdőképesség van mögötte.
Az ember nem attól lett emberré, mert két lábra állt és elkezdett gondolkodni, hinni valamiben. Ennyitől esetleg, annyi változott volna meg körülötte, amit maga a természet okozott. Ezért a változások véghezviteléhez, ábrándjainak kivitelezéséhez, nélkülözhetetlen feltétele volt az akarattal, és küzdőképességgel való bírás, amely fontos jellembeli tulajdonsága, vonása a beregvidéki embernek. Ehhez, minden hiányosságával együtt pozitívan társult a keresztény vallás, az egy Istenbe vetett hitt, amely tanainak érvényesítése révén, erősítette az ember önmagába és másokba vetett bizalmát már kora gyermekéveitől, bizonyos értékrenddel ruházta fel, igyekezett formálni jellemét, ami óriási jelentőségű az egészséges kapcsolatok kialakításában. De nem szabad elfelejtenünk, hogy szokásaink, hagyományaink nagy részét a messzi múltból hoztuk magunkkal, és azok nemzeti kultúránkkal elválaszthatatlanul összenőttek, ezért felbecsülhetetlen értéket képviselnek, amit óvni, ápolni, őrizni szent kötelessége minden egészségesen gondolkodó magyarnak.
- julíus 15.
Bergvidék-Nyíregyháza
Ferenczi Imre
