Szivárvány
- február 20.
- évfolyam.
Gazdaszövetkezetek: a múltjuk mellett jövőjük is lesz?
Nem régiben, amikor szülőfalumban jártam, váratlanul toppantam be az egyik közeli rokonomhoz. Sógorom, a kölcsönös üdvözlés után örömmel újságolta, hogy megalakult a faluban a gazdaszövetkezet 7 alapító taggal, és a vártnál nagyobb iránta az érdeklődés. Imponáló, amikor az emberek minden külső erőszak nélkül egyszerű paraszti bölcsességgel ébrednek rá arra, hogy több évtizedes megszakítás után folytatniuk kell azt, amit őseik fejlesztettek, de különböző külső ráhatások miatt, abba kellett hagyniuk.
A sógorom fiatalos hévvel, lelkesedéssel újságolta, mennyi sok a teendője a gazdaszövetség tagjainak a képzés, az újfajta vetőmagvak elfogadtatása terén. Szóba került az is, hogy nézett ki szüleinek gazdaszövetkezeti könyve, amit a háború idején adtak ki, aztán előkerült az 1938–ban nyomott állattartási útmutató, igazi relikviája múltunknak, amely a legrészletesebben tartalmazza az állattartáshoz szükséges tudnivalókat. Ezek birtokában nagyon sok mai gazda is jelentőseb sikereket érhetne el. Külön tanulmányt érdemelne a két kis könyvecske, amely segítségével könnyen lehetne kialakítani egy igazi gazdasági udvart, meggondoltabban lehet eldönteni, milyen állatokat érdemes tartani, hogy nagyobb jövedelemre tegyenek szert.
Feltehetően az állattartáshoz hasonlóan a növény -, szőlő – és gyümölcstermelő gazdaszövetkezeti tagok számára is készítettek hasonló tájékoztatókat, de ha nem is, akkor azokat a „Szőlő, bor, gyümölcs” című szaklap nagyban helyettesítette régen. Bizony elkelne napjainkban is néhány ilyen kiadvány, hiszen mezőgazdasági szaklap még remittendaként sem kerül át hozzánk Magyarországról, ki tudja, miért. A helyi szerkesztők pedig nem látják ezt a hézagot. Hiányzik egy nívós mezőgazdasági szakújság, amely az itteni viszonyokat figyelembe véve taglalná a problémákat. Ez lehetne akár járási mezőgazdasági osztály lapja is. Megjelentetése legfeljebb anyagi okokba ütközne, hiszen nem politikai kiadványról van szó.
A rokonommal való találkozásom előtt futottam össze a falu tanácselnökével. A lényegesebb dolgokban teljesen egyetértettünk. Ő is úgy vélte, hogy egy településnek a saját papja, orvosa, tanítója mellett szüksége van a földmérőre, az állatorvosra, az agrármérnökre, növénynemesítőre, akik igazi gazdái a közösségnek. Nélkülük a gazdaszövetkezetek sem tudják teljes mértékben ellátni a feladatukat. Természetesen nagyon sok függ a falu egyszerű embereitől is, akik a közösséget alkotják. Önös érdekek nem vezethetik őket. Példaértékű tevékenységet folytatnak a benei gazdák, akiknél gyakran megfordulok. Ezek az emberek nemcsak igyekvőek, és munkaszeretők, de céltudatosak is, és amellett, hogy a földjüket művelik, még az agyukat is fejlesztik. A lehetőségekhez pedig megpróbálnak a legmaximálisabban alkalmazkodni. Náluk az igazi kemény munkának évszázados hagyománya és becsülete van. Az eredményeken ez meg is látszik.
Sajnos, a beneiek példáját nem sokan követik a beregszászi járásban. Pontosan nem tudom, hány gazdaszövetkezet működik a régióban, de ha akad is néhány, azok nem sokat hallatnak magukról. Tevékenységük „eredményeiről” sokat elárulhat a némelyek által csak szóbeszédnek vélt tény (?), hogy tavaly a beregszászi szüreti bálra külföldről hozták be a szőlőt. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentárt fűzni.
Régen természetesen könnyebb volt, mert akadt a faluban egy – két agronómus, zootechnikus, akik szakmai tanácsadással szolgáltak a gazdáknak, és nem várták ölbe tett kézzel a dolgok jobbrafordulását. Jelenleg a problémák sokrétűbbek, és a nagyságrendek is nagyobbak, mert egyre több a saját parcella, a területek nagysága általában növekszik, csakúgy, mint a befektetések összege. Nem mindegy, milyen eredménnyel zár egy évet a gazdálkodó, nő–e az önbizalma, tovább akar–e lépni. Ehhez persze szükséges lenne az állami támogatás is, ami rendre elmarad. Pedig a közös gazdaságok vetésterülete mindinkább csökken, a mutatók egyre siralmasabbak évről évre. A környező országok mezőgazdasága mind nagyobb lendülettel húz el mellettünk. Mi tehetetlenül, valamilyen különleges vezényszóra várva szemléljük az eseményeket, megfeledkezvén arról a régi közmondásról, ki mint vet, úgy arat.
Igaz, a sors se kegyes hozzánk az utóbbi években. Nemcsak a mi hibánk, hogy ide jutottunk, hanem a mostoha természeti körülményeké is. Ám ha éppen ezért nem dolgozunk nagyon keményen, hamar bekövetkezhet a katasztrófa: mezőgazdaságunk teljesen összeomlik.
A gazdaszövetségeknek óriási szerepük lehet a problémák megoldásában, de csakis abban az esetben, ha rátermett emberek irányítják majd azokat, akik nem a saját pecsenyéjüket sütögetik.
Szerintem a gazdaszövetkezeteknek kellene napjainkban elvégezni az állam és a földtulajdonosok közötti jogi védelmet, amíg ezt más szervezet magára nem vállalja, mert a falusi lakos a földtörvények és a földhasználati etika kérdéseiben, részben a gyors változások miatt, egyre kiszolgáltatottabb az államapparátussal szemben. A sajtó nem segíti kellőképpen a gazdákat ezen a téren. Konkrét eseteken keresztül közérthetően bemutathatnák a tulajdonjog fogalmát. De a különböző kiadványok arculatát mostanában még mindig egyes szervek nagyhatalmú vezetői határozzák meg, nem pedig az élet diktálta szükség.
Javasolni szeretném, hogy a gazdaszövetkezeti tagok csak kis és közepes nagyságú parcellatulajdonosok legyenek. A szövetkezet vezetését pedig, még egyszer kihangsúlyozom, a földjét hatékonyabban művelő, agilis és vezetői ambíciókkal rendelkező őslakos végezze, semmi esetre sem magánvállalkozási jelleggel.
A megalakult gazdaszövetkezeteknek nemcsak kötelezettségei, kell, hogy legyenek az állammal és a tagokkal szemben, hanem jogaik is. Csakis ily módon érhetünk el viszonylag rövid idő alatt számottevő eredményeket, mert bizony nincs módunk hosszasan kivárni a dolgokat. Éppen ezért jó lenne már most beütemezni a gazdaszövetkezetek számítástechnikai ellátását, hogy megoldódjon a termelés és az eladás tervezése, mert végtelenül megalázó az az állapot, amely között kénytelen ma eladni a portékáját a gazda. Az igény abban rejlik, hogy tudományos alapra kell helyezni a termelést és a felvásárlást. Csak így növelhető a produktivitás, a munkakedv és csakis ily módon tűnnének el a parlagföldek. Végtelenül sajnálom azokat a falusi embereket, akik ne tudják felfogni azt a tényt, hogy a közeljövőben csakis a föld fogja jelenteni a megélhetést, a boldogulást. Éppen ezért már most elejét kellene venni a szülőföldünkkel kapcsolatos manipulációknak, és foggal – körömmel ragaszkodni a saját és a közösből járó részhez.
Mindent egybevetve végtelenül nagy szűkségét érzem az eddigieknél aktívabb civil formájú szerveződésnek, az igazi gazdaszövetkezetnek, amely elsősorban a falvakban rejlő erő és értelem mobilizációját kell ellátnia. Talán ráébred az állam is, hogy érdeke a mezőgazdaság támogatása, mert ennek révén egyformán gazdagodik az állam és a falusi ember. Ellenkező esetben sínylődésünk még több évtizedre elhúzódhat, amit biztosan nem szeretne senki.
Ferenczi Imre
U.I.: Közben vártam 2018-at, hogy megírhassam Mi változott 20 év alatt? Bizonyosan nagyon sok, de sajnos az egyre gyorsabban romló egészségem nem engedte, hogy újra nekirugaszkodjak a témának.
2019.szept. 08.
